II/6. KORO

Egy enyhe lökést érzett a vállán. Az agya azonnal kapcsolt. Ez nem álom. Tétován felnyitotta a szemeit.

– Jan! – hallotta ismét a suttogó hangot – Gyere…

Kihámozta magát a takaróból, olyan lassan, amilyen lassan csak tudta, de a helyzet elől nem menekülhetett. És ez nagyon is világos volt a számára.

– Mi van? – kérdezte erőtlenül.

– Gyere… – volt a válasz.

A másik már a szabadban állt, mire kilépett az éjszakába. Tétován körülnézett, mintha bárhonnan segítséget várhatott volna, aztán elindultak.

– Jan – kezdte kisvártatva menet közben a másik – Bármi történjék is, számíthatsz ránk…

Válaszolni nem volt kedve és egy pillanattal később már azt sem tudta, hogy legalább bólintott-e. Persze, bármi történik is, számíthat rájuk. De itt nem bármi fog történni, hanem egy bizonyos dolog. Az a bizonyos. És lassan közeleg az idő.

Egy alacsony, roskadozó kunyhóhoz értek, ami előtt egy ősöreg asszony állt durva pokrócba burkolózva. Az ágak közt áttörő holdfény a takaró alól előbukkanó kócos, ősz hajtincseire esett.

A kunyhó előterébe lépve valami különös hátborzongató érzés lett úrrá rajtuk. A belső helyiségből áporodott vizelet- és verejtékszag áradt feléjük.

– Bemegyek – suttogta Jan és szorongva belépett a kis szobába.

A benti fekhelyen feküdt valaki. Az alig kivehető alakot szinte elnyelték a ráterített takarók és állatbőrök.

– Te vagy… az… Jan? – jött az ágy felől egy végtelenül gyenge hang.

– Apám…

A férfi közelebb lépett.

– Segíts… felülni.

Valami tragikusan suta birkózás kezdődött a magatehetetlen, csont és bőr öregember és a tagbaszakadt fiatal férfi között, akinek közben folyamatosan a torkát fojtogató félelem zakatolt a fejében. Valahogy sikerült az öreget félig ülő helyzetbe emelnie a háta mögé gyömöszölt dohos szagú bőrdarabokkal. A halál szaga, gondolta magában, aztán nehézkesen leült az ágyra, ügyelve, nehogy megnyomja a másik vékony, erőtlen lábait.

Az apját figyelte, amint szemmel láthatóan erőlködve beszélni próbált.

– Pihenj, apám. Most ne beszélj – mondta, de az öreg csak a fejét ingatta.

– Nincs… nincs… időm!… – hörögte a haldokló és az erőlködéstől valami azonosíthatatlan, köhögő hang kíséretében hányni kezdett. A gyertya halvány fényében is zöldesen csillogó hányadék ellenállhatatlan erővel tört elő az orrából is. Az öregember tétova riadtsággal próbálta leplezni a valóságot, kezét az arca elé emelve, de hiába. Megtépázott méltósága utolsó morzsái is odalettek. De már ez sem számított. Lassan már semmi sem számított, csak, hogy a fia ott volt mellette a közelgő utolsó pillanatokra várva is.

Percekig tartott, amíg az öregember megnyugodott. Látszott, hogy a hányás a maradék erejét is elvette.

– Így… látsz fiam – suttogta – Nem… akartam… Bocsáss meg!… Jan…

– Pihenj…

Istenem, gondolta a férfi magában, bár itt maradna velem! Drága ember. Ennyi egy élet, vég nélküli szenvedés, harc s a végén még a halál sem lehet könnyű.

Drága ember, gondolta újra, aztán egyszerűen, halkan zokogni kezdett. Rázta a sírás, miközben az apja kezét kereste. Már a nyomorúságos valóság sem számított, nem számított a mocsok, a kín, az undor – csak az az embernyi árnyék, ott az ágyon s a törékeny kéz az ujjai között, amely olyan volt, mint egy göcsörtös faág.

Mérhetetlen fájdalmában először észre sem vette a fejét megsimító öreg kezet.

– Ne sírj, fiam… – mondta az öregember halkan. A hangja bár rekedt volt, mégis valami különös, végső erőt sugárzott – Ne sajnálj… Az élet úgyis… csupa szenvedés, csupa kérdés és… kétely… A legnagyobb öröm is… elillan… feloldódik… az elmúlásban… Régóta tudom, hogy… ez az ember élete… De én így is… szerettem… élni… Szerettem a világot… mert… gyönyörű… Tudtam, hogy… egyszer minden… elvész… mégsem féltem… szeretni titeket… És most… is csak… téged… sajnállak… Te még maradsz… valameddig… De nekem… most… Elfáradtam…

Az öreg elakadt. Az ereje végére ért, a keze lehanyatlott a fia fejéről, s már csak a szeme élt, amikor az felnézett rá. A két ember tekintete egymásba fonódott, aztán az öregember szemei lecsukódtak. Talán még két aprót lélegzett, Jan észre sem vette a finom átmenetet. Az ember megszabadult minden szenvedéstől.

Ez vigasztalta Jant a vigasztalhatatlanságban. Az apja vonásai szinte teljesen kisimultak. Ennyit tesz a szenvedés. Jan szomorúan nézte. Dehát miért él az ember? Mi célja lehet a teremtőnek azzal a tengernyi kínnal, amit az emberre mér? Jant régóta nem hagyta nyugodni a kérdés. Miért nem létezhet senki csak úgy, egyszerűen bevégezni a természet adta dolgát? Megszületni, élni, utódokat nemzeni és a végén meghalni. Ennyi volna az egész. De nem. Vajon az ember nemesebb, jobb lesz a megpróbáltatásoktól? Vagy ez csak isten tréfája, kegyetlen tréfája. Szenvedjetek csak teremtmények, játszom veletek egy kicsit, aztán ha elunom, kitalálok valami mást. Küszködjetek, én meg majd nézem a fájdalmas arcotok, a véretek, a verejtéketek, a fiaitok, lányaitok arcán a bánatot, amikor meghaltok, s az áldozatot, amit a szeretteitekért hoztatok, egy pillanat alatt semmivé teszem azzal, hogy visszaveszek mindent, mindent, épp csak a szánalmas életeteket nem, hogy újra és újra fel kelljen állnotok, ha embernek akarjátok érezni magatokat! Ez az én nagy tervem, és jaj annak, aki szembe mer szállni! Mert hatalmamban áll – minden. Hogy dacolhatnék, kérdezte magában Jan és gyöngéden félresimított egy ősz hajtincset a halott homlokából. Mit tegyek, hogy bosszút álljak érted, apám? Segíts drága, oszd meg velem, amit tudtál, ne kelljen bánatot okoznom senkinek azzal, hogy létezem, se azzal, hogy már nem létezem! Miért?! Miért?!

Jan arcán újra könnyek folytak. Egyedül volt. Még soha nem volt ennyire egyedül. Talán, ha meghalnék, gondolta, isten elé kerülnék és megölném. Ha mindent lát és tud, tudnia kell, hogy most mit gondolok róla. És ha mindenható, akkor az is az ő műve, hogy ellene török… És mindezt csak azért, hogy fájdalmat okozhasson és a végén elpusztítson. Minek akkor ez az egész? Miért lenne akkor érdemes a szenvedéstől megjobbulni? Nem… Nem akarom… Nem akarom istent, nem hiszek benne! Megcsalt, becsapott… elvette az apámat és csak ürességet hagyott helyette! Nem! Nem! Nem!… Gonosz leszek és harcba megyek, megölök mindenkit aki elém kerül, egészen addig, amíg engem is meg nem öl valaki. Ennél talán még a pokol is jobb lehet. Vajon az elkárhozott lelkek is mind olyanok voltak amíg éltek, mint én? Ők is meg akarták ölni a teremtőt? Jan erőnek erejével elhessegette a rátörő zavaros gondolatokat. Mindegy is, hogy ő mit gondol ezután. De a fájdalom, fog-e enyhülni valaha is?

A zokogásra bejött az öregasszony.

– Vége? – kérdezte az ágy szélén gubbasztó férfit. Az csak bólintott, mire az öregasszony hozzátette:

– Sokat szenvedett. Nagyon sokat… De már nem szenved többé.

– Miért halnak meg a jó emberek, anyó? – kérdezte Jan elgyötörten.

– Mindenki meghal, nem csak a jók. Ha ez vigasztal, fiam – válaszolta az anyóka miközben az ablakhoz ment. Kifeszegette a keretet és a vékony résen kiszólt:

– Jöhettek.

Néhány pillanattal később megjelent az ajtóban egy csapat idősebb asszony. Mind falubéli volt, egyet kivéve. Jan még sohasem látta.

Az asszonyok a dolgukhoz láttak, többnyire némán, csak néha váltottak egy-két halk szót. Jan úgy érezte most érkezett el a pillanat, amikor mennie kell. Az apjától elbúcsúzott. Vele volt az utolsó percben, és talán sikerült elengednie is.

Botladozva szédelgett ki a friss levegőre. A viskó ajtaja előtt megállt. Beletelt néhány pillanatba, amíg észrevette, hogy a bejárat mellé görgetett jókora farönkön Olven ül, a gyerekkori barátja. Jan tétován megállt előtte, mint aki valamit mondani akar, de végül a társa szólalt meg:

– Jó ember volt. Igaz, jó ember…Velünk marad amíg élünk.

Jan nem válaszolt, csak állt lehajtott fejjel s csizmája orrával a sötét földet piszkálta. Hogy kéne kiszabadulni ebből a reménytelen rabságból? Egyre csak ez járt a fejében. Észre sem vette először, amikor a fekete fák árnyékából kilépett három ismerős alak. Az egyikük, a kőfaragó – a neve hirtelen nem jutott Jan eszébe –, amikor odaért, Jan vállára tette a kezét:

– Isten vele van, és ő istennel… De most jönnöd kéne, Jan. A tanácsban várnak. Valami rossz hír érkezett délről és az öreg beszélni akar veled. Tudsz jönni?

– Persze – bólintott Jan és rögtön el is indult, mint egy holdkóros. A többiek követték. Elhaladtak jónéhány, rendetlenül egymás mellé hányt viskó mellett, aztán megkerülték a sámánházat, ami mögött ott terpeszkedett a falu legnagyobb épülete, ahol a tanácsra gyűltek össze a férfiak, ha valami fontos kérdést kellett megvitatni vagy fontos döntést kellett hozni.