II/5. KORO

Koro tátott szájjal bámult rá. Rém ostobán nézett ki, Pron azonban a távolba révedt. A talaj enyhén megrázkódott alattuk. Koro valahogy megingott, aztán egyensúlyát vesztve lehuppant a földre.

– Kvantum-teleportáció – mondta Pron még egyszer, lepillantva a társára.
Koro minden igyekezetével azon volt, hogy összehozzon egy értelmes kérdést, amikor egy távoli hang megakasztotta gondolatai kavargását. Mindketten a hang irányába kapták a fejüket. Gent közeledett integetve az apró gumidűnéken átvágva.

– Hahó!

A hangja tompa volt és üres. Mintha csak egy egyenes mentén terjedt volna, amely Gent száját és az ő fülüket kötötte össze.

Pron hirtelen Koro felé fordult és hangjában váratlan indulattal ráförmedt:

– Értsd már meg, hogy nem tudhatsz meg mindent egyszerre!

Aztán sarkon fordult és ott hagyta elképedt társát. Koro csak ült a langyos gumiszagú tájban és gondolkodás helyett – jobb híjján –, a társait bámulta. Gent gesztikulálva magyarázott valamit Pronnak, aki csak hallgatta néha bólogatva. Gent beszédéből csak zagyva hangfoszlányok jutottak el Koro füléig. Aztán Pron válaszolt pár szót, majd Koro felé fordulva integetni kezdett.

– Jan, gyere!

Koro nehézkesen felállt, megszokásból leporolta a nadrágját, aztán lassan elindult a másik irányába. Mire Pronhoz ért, már megint csak ketten voltak, Gent visszatért a sátorhoz.

– Némileg változik a program – mondta. Pron.

– Mihez képest? – kottyant közbe Koro, de a másik egy rosszalló pillantásnál egyébre nem méltatta.

– Akadt egy kis dolgunk Genttel, de úgy döntöttünk, hogy te is velünk jössz. Legalábbis egy darabig.

– Miféle dolgotok?

– Induljunk, Jan – mondta Pron és sarkon fordult. Koro körülnézett, mintha az üres tájtól  bármilyen segíségre számíthatna, aztán nagyot sóhajtva a másik után indult.

Már messziről látta, hogy a sátor előtt három hátizsák hever s mire odaért, közülük kettőt a társai már a vállukra kanyarítottak. Koro értetlenül állt.

– Előző este nem voltak hátizsákjaink – mondta tétován.

– Délután még sátrunk se volt – válaszolta Gent – Látod, most meg mindenünk van – nem lehetett nem észre venni a hangsúlyában bújkáló iróniát. Koro nem adta ilyen könnyen fel:

– Egyáltalán, mi volt délután?

Pron igazán dühös lehetett Koro okvetetlenkedése miatt, de erről csak a villogó tekintete árulkodott. Ő maga nem szólt egy szót sem.

– Az, hogy te nem emlékszel rá, mi volt délután – kezdte Gent kicsit fölényesen – még nem jelenti azt, hogy semmi sem volt…

– Ezért kérdezem, Gent – vágot közbe Koro – Nem tudok semmit, hát legyetek olyan kedvesek és lássatok el tudással. Ha már az egész helyzetnek homályban is kell maradnia, legalább a tegnap délutánról lebbenjen fel a fátyol! Vagy lehetetlent kérnék? – nézett Pronra a végén. Pron arcán feszültség vibrált. Nem akar Gent előtt beszélni? De miért? Az előbb is megmondta, hogy Koro nem tudhat meg mindent egyszerre. Lehet, hogy jobb lenne tényleg nem feszegetni a dolgot? Rendben, mindent a maga idejében. Az lesz a legokosabb, ha Pronra hagyatkozik. Mást úgysem nagyon tehet, nem számítva az örökös lázadozást. Csak legalább egy szemernyit megbízhatna Pronban. De valami vele sem stimmel.

Gentnek szemmel láthatóan nem állt szándékában a kért felvilágosítást Koronak megadni, mire Koro egykedvűen megragadta a hátizsák hevederét és fölemelte a talajról. A zsák meglepően súlyos volt, Koronak nem is sikerült egyből a hátára vennie. Pron segített némileg, aztán Koro összecsatolta derékpántját is és szembefordult a másik kettővel.

– Mehetünk.

Pron szemében mintha szikrányi elégedettség villant volna, de nem szólt, csak megfordult és elindult egy látszólag tetszőleges irányba. Gent követte, a sort Koro zárta.

A három ember szótlanul baktatott a sivár tájban. Időnként el-elhaladtak kisebb-nagyobb távolságban egy-egy nagyobbacska domb vagy mélyedés mellett. Koro csak eleinte érzett némi kísértést arra, hogy közelebbről is megvizsgálja a szokatlan felszíni alakzatok egyikét-másikát. Később, miután látta, hogy semmi különösről nincs szó, letett szándékáról.

Egy idő után Koro az égen függő lomha fellegeket kezdte bámulni. A lassan mozgó felhőtömegben időnként ismerős formákat vélt felfedezni. Az, ott jobbra olyan, mint egy varangy feje. S ahogy mennek, meg az alakzat is változik, úgy néz ki, mintha az állat lassan, fenyegetően kitátaná a száját. Biztos elnyelné ezt a szaros gumibolygót, ha tehetné, de nem tudja, mert mire teljesen kitátja a száját, az egész olyan lesz, mint egy papucs. A papucs nem olyan érdekes. Inkább előttük, fönt, olyan a felhő, mint két hatalmas női mell. Az egyiken még egy olyan kis kidudorodás is van. Jól néz ki, állapította meg magában Koro, de nem gyönyörködhetett sokáig, mert odafönt egy pajkos áramlat váratlanul gyorsan összekuszálta a képet.

Koro, miközben a felhőket bámulta, észre sem vette, hogy a másik kettő előtte megállt.

– Na, mi van? – kérdezte nem túl barátságosan, amikor beérte őket.

Gent valahová a távolba bámult, miközben közönyös hangon megkérdezte:

– Jól vagy?

Koro meglepődött. Ez valahogy elkerülte eddig a figyelmét. Hogy jól van–e? Nem is tudja.

– Különben jól – válaszolta óvatosan – Miért?

– Nem vagy éhes? – kérdezte Gent.

Koro bizonytalanul figyelt befelé. Mintha napok teltek volna el evés nélkül. De miért nem éhes?

– Nem vagy éhes? – kérdezte újra a másik.

– Nem – rázta meg a fejét Koro – de, miért nem, Pron?

Pron vállat vont, aztán lassan megfordult. Csak úgy indultában, a válla felett szólt vissza:

– Ha éhes leszel, szólj.

Mire Koron újfent erőt vett volna a felháborodás, a másik kettő már jónéhány méterrel távolabb járt.

Koronak ki kellett lépnie, hogy utolérje a többieket. Levegő után kapkodva loholt a nyomukban, esze ágában sem volt kérdőre vonni őket.

Koro a gyorsan változó felhőket nézte, vagy a tájban próbált meg érdekes részleteket felfedezni, vagy csak maga elé meredt és a lélegzetvételét figyelte. Fogalma sem volt hogy mennyi ideje voltak úton. Mire egyszer csak feleszmélt, már észrevehetően sötétedett. A másik kettő elöl, csak ment rendületlenül, mitsem törődve a fényviszonyok változásával. Koro rosszkedvűen állapította meg magában, hogy a félhomály sűrűsödésével a félelmei is felerősödtek.

Aztán egy váratlan pillanatban Pron megállt. Az arcvonásait épp csak ki lehetett venni.

– Na – kezdte lassan –, itt most elválnak az útjaink.

– Hogy-hogy? – kérdezte Koro inkább csak tettetett meglepetéssel.

– Nekünk északon van dolgunk, de neked innen kelet felé kell menned.

– Miért is? – értetlenkedett tovább Koro.

– Tudod – magyarázta türelmesen Pron –, a Coriolis-erők, meg a lyuk a felhőzeten.

– Aha – mondta minden meggyőződés nélkül Koro. – És muszáj ezt?

– Hát – vakarta meg a fejét a másik – éppenséggel nem muszáj, de fontos volna Jan, hogy egy kicsit utolérd az eseményeket. Némi bizonyosság, gondolom  nem jön rosszul egyrészt, másrész kár volna kihagyni. Remek látvány.

Koro hallgatott egy darabig. Pronék már épp idulni akartak, amikor hirtelen megszólalt:

– Csak annyit mondj még meg Pron… Ugye az sem véletlen, hogy pont sötétedésre értünk ide?

Gent válaszolt.

– A te szempontodból véletlen, mindhármunk szempontjából nem… Elégedett vagy a válasszal?

Koro a növekvő sötét leple alatt megrántotta a vállát, de megadóan csak ennyit mondott:

– Merre van kelet?

Pronnak egészen közel kellett állnia, hogy Koro láthassa a kinyújtott kezét.

– Arra menj.

Koro bólintott.

– És Pron, meg fogom tudni védeni magam, így puszta kézzel?

Valósággal érezni lehetett a sötét mozdulását, ahogy Pron Koro felé fordította a fejét.

– Nincs mitől tartanod.

– Simán megtalálom? Nem tudok elkavarodni?

– Fogod látni. Jó tempóban nincs egy óra az út.

– Három-négy kilométer, legfeljebb – tette még hozzá Gent magyarázólag.

Pron hallgatott egy pillanatig, aztán folytatta:

– Felverheted a sátrat, ha akarod. De nem muszáj. Pihenj egy kicsit, rád fér. És ne kavarodj el nagyon a környéken. Várj meg, majd jövünk.

Épp csak a látóhatár sejlett gyengén, amikor Koro végül elindult. A másik kettő is útnak eredt, de lépteik tompa hangjait néhány pillanat múlva elnyelte az éjszaka. Koro úgy tippelte, úgy száz métert haladhatott, amikor a távolból Pron hangját vélte meghallani.

– Jan!

Koro nem válaszolt. Nem akaródzott elárulnia a helyzetét, ezért csak tétován állt a sötétben. A következő kiáltás már halkabb volt:

– Jan!… Rhea!

Ennyit kiáltott Pron, aztán Koro már csak a saját vérének zúgását hallotta, ahogy az ereiben áramlott. Most nem volt semmi látnivaló az egyébként is kietlen tájban. Koro figyelmét egyedül a félelem kötötte le. Gyanakodva fülelt az éjszakába, de az alig hallható léptein kívül más hang nem jutott el hozzá. Ment rendíthetetlenül, gépiesen tette egymás elé a lábait.

Egy ízben felbotlott egy nagyobb egyenetlenségben. Gond nélkül huppant a rugalmas felszínre. Mikor lesz ennek már vége? Koro ahogy ott ült, arra gondolt hogy a legjobb még az lenne, ha most a sötétség leple alatt valami pusztító erő leharcolná. Szépen, csendben. Megszabadulhatna mindentől. Aztán persze a vége lehet, hogy úgyis ez lesz. Csak szenvedni ne kelljen. Milyen jó lenne, egyszerűen, gyorsan meghalni. Jó lenne, ha nem kínoznák meg. Végtére is, nincs a birtokában semminek, amit amúgy ne osztana meg önként is nagyon szívesen a többiekkel. Bármit tud, mindent elmond. De hát, úgysem tud semmit.

Koro egyszer csak, a maga számára is váratlanul, felállt. Menni kell. Elszántan indult el újra.

Az összezavarodott órája szerint pontosan ötven perc telt már el, hogy különvált a társaitól, amikor észrevette, hogy előtte, enyhén balra az ég alja kissé világosabb, mint körben bárhol. Közeledik. Közeledik a hely felé, ahol majd bizonyosságot nyer. Mi felől is? Koro fanyarul elmosolyodott. Mindegy. Már mindegy.

Valamit talál vagy valami történni fog, mindegy. Egy biztos. Igyekezni fog, hogy semmiféle következtetést ne vonjon le. És igyekezni fog, hogy ha véletlenül úgy hozzák a körülmények, a méltóságát megőrizve haljon meg. Koro megrázta a fejét. Miféle méltósága maradt egyáltalán? Kiugrasztották a biztonságos búvóhelyéről és most hunyorgó szemekkel lesi a napot, s elvakítva várja, hogy valahonnan a fényből lecsapjon rá a végzet.

Koro felhágott egy apró kiemelkedésre aminek a tetején aztán feltárult előtte a tejszerű, halvány fénnyel elárasztott táj. Előtte egy kőhajításnyira lehetett a szabálytalan szélű, vagy két-háromszáz méter átmérőjű fényfolt határa. A fény szemmel láthatóan a felhőzeten tátongó jókora lyukon át hatolt le. A dombocska tetejéről nem lehetett az eget látni, ezért Koro bátortalan léptekkel elindult lefelé.

Mielőtt a folt belsejébe lépett volna, akaratlanul is megállt. Ha eddig nem tűnt volna fel a létezése semmiféle ártó erőnek, hát most, a céltábla közepén majd fel fog. Ugyan, Pron azt állította, hogy nincs mitől tartania, de  nem tudta meggyőzni magát.

Koro határozott léptekkel elindult. Menet közben végig a maga elé tartott kezeit bámulta. Az opálos fény különös, viaszszerű külsőt kölcsönzött nekik. Aztán Koro egyszer csak, a maga számára is váratlanul megállt. Felnézett. Nagyjából a fényfolt közepén állt. Az éjszakai külvilág nem létezett többé. Koro ráérősen  lefordította válláról a hátizsákját, leheveredett a gumigöröngyökre és csak azután tekintett fel az égre. A látványtól elakadt a lélegzete és valami különös, zsibbasztó érzés áradt szét a testében.

Fönt, az űr sötétjében, szinte karnyújtásnyira, ott függött fenségesen a hatodik bolygó, a Szaturnusz. A gyűrűrendszerére enyhe rálátás nyílt, egyszóval pazar volt a látvány, amit egy szomszédos hold közelsége még csak fokozott. A Szaturnusz ötödik nagyobbacska holdja.

– Rhea… – suttogta bele az északába Koro. Ez egyszerűen hihetetlen, gondolta.

Mit keresek én itt? Koro ráharapott a nyelvére. Nem lehet, hogy ez a valóság. Most majd fel fogok ébredni. De hol? A reggeli cigaretta emléke határozottan elhalványult az előző éjjel óta. És most, hogy az óriásbolygó itt terpeszkedett a feje fölött, szinte már semmi sem létezett többé. Azzal, hogy belépett a fényfoltba, megszűnt az az átkozott külvilág, Pronnal, Genttel és az összekuszálódott idővel együtt. De most már az emlékeinek sem volt a birtokában. Csak az emlékeinek emlékei között kotorászhatott kényelmetlen érzésektől kísérve. Milyen város? Milyen ország? Mi ez a hülyeség, hogy a többiek Jannak szólítják? És ki az a Koro?

Megremegett a talaj. Koro felkapta a fejét. Ez biztos az árapályerőktől van.

Árapályfűtés. Most már világos. Meg ez a kvantum-teleportáció. Na, lassan öszeáll a kép. De milyen kép? Hát persze, erre emlékszik valahonnan! Az illető objektumot alkotórészeire szedik, aztán a célállomáson megfelelő tulajdonságú, kvantumállapotú anyagból rekonstruálják. Ezek szerint az ő tudata nem valami önálló és független metafizikai entitás, csak a kellő bonyolultsággal megszerveződött anyag tulajdonsága. Én nem én vagyok, csak egy maréknyi atom kölcsönhatása. Ezt gondolta Koro. De ezekről az átkozott Coriolis-erőkről fogalma sincs. Ez nem az ő tudása. A kvantummechanika rémlik, de ezekről a bonyolult légkördinamikai dolgokról fogalma sincs. De akkor honnan tudja, hogy a Coriolis-erők a légkördinamika témakörébe tartoznak? Itt valami nem stimmel.

És különben is. Valami távoli, gyerekkori élmény volt, amikor egyszer olyan érzése támadt, hogy a tudata, „énje” a testétől teljesen független dolog. Igen ez a határozott érzése volt. Öt vagy hat éves lehetett legfeljebb. Itt mégsem csak atomokról lehet szó. Mik ezek a hirtelen felbukkant idegen emlékek? Valami olyasmi lehet, hogy a kvantum-teleportáció folyamán némi zavar támadt a rekonstrukció közben és ez okozza az emlékek összekeveredését valaki máséval. De hát akkor az énje mégsem független. Koro megrázta a fejét. Az lehetetlen, gondolta, aztán teljesen ötletszerűen végigsimított a fejbőrén. A rövidre borotvált hajszálak között egy hosszú, dudorodó, vastag forradáson siklottak végig az ujjai. A heg a feje tetejétől, a jobb oldalon futott le a füle mögé. Erre sem emlékezett. Az is lehet, hogy ez nem is az ő forradása. Az is lehet, hogy nincs is a fején semmi, ez csak annak a bizonyos illetőnek az emléke, ami beférkőzött az ő agyába. Lehet, és amit érez, az is csak egy tapintási emlék. Legalább egy tükör lehetne nála. Miért nem része a Titán-kutató expedíciók felszerelésének a kézitükör? Micsoda slendriánság!

Koro ingerült lett. Már egészen közel járt a bizonyossághoz, már csak egy nyomorult tükör kellett volna. Különben meg, tiszta sor. A meteorológia meg a légkördinamika a sebhelyes fejű emlékei. És bizonyosan azt a másikat is teleportálták a Titánra, azért keveredtek össze az emlékeik. Egyértelmű. Akkor viszont annak a valakinek is itt kell lennie valahol. Jó lenne megtalálni. Legalább egyeztethetnék a tapasztalataikat. Vajon az ő órája is ilyen hülyén jár? Vajon neki is vannak kísérői? És ha igen, azok is ilyen rémesek? Egyébként meg nagyon is valószínű, hogy Pronék most pont a másik kísérő csapattal találkoznak. Hát persze! Most beszélik meg a leendő taktikát, a jövőt illetően. Elég hülye történet volt ez Pron részéről a bálnákról. Meg ez a matematikai hablatyolás. Nullával osztani. Ez is a kísérlet része nyilván. Ilyen hülyeségekkel tesztelik őket, próbálják kideríteni, mennyire keveredett össze a két ember történte. Csak ez lehet a magyarázat Gent rémes reggeli monológjára is. Ennyi sületlenséget! Ez, amennyiben ragaszkodunk a józan ész szabályaihoz, csakis provokáció lehetett. Újabb teszt. Birtokában van-e az ítélőképességnek? Természetesen birtokában volt. Meg ez az ostoba kísérletezés az idegen névvel. Jan. Biztos így hívják a másikat, csak Pronék nem tudták eldönteni, hogy mennyiben kuszálódtak össze a dolgok kettejük között. Valamennyire összekuszálódtak persze – lásd Coriolis-erők –, de annyira nem, hogy nevet kellene cserélniük. De jó lenne találkozni ezzel a Jannal, gondolta Koro bizakodó hangulatban, és először észre sem vette, hogy lassan megérlelődött benne a következő kérdés. Mi akkor az ő neve? A Korot ő találta ki magának. De miért?

Koro, bár még mindig az eget nézte, már nem látta a Szaturnuszt. Befelé figyelt. Lehet, hogy az egész most fordul komolyra. Valahogy meg kell találnia ezt a Jant. Holnap reggel talán meg sem várja Pronékat, hanem rögtön elindul. Meg kell találnia végre a megoldást. Koro felült. De most aludnia kell. Milyen érdekes. Most álmos. Igazán álmos. Biztos a Szaturnusz teszi, gondolta Koro az elmúlt két napban most először némiképp megkönnyebbülten. A Szaturnusz legalább a helyén van. Ez jó! Koro nehézkesen feltápászkodott a talajról. A furcsa, halvány fény már nem zavarta, de mégis úgy gondolta, aludni visszavonul inkább a fényfolt határain kívülre.

Egy darabig tanakodott, hogy a szabadban aludjon-e, de aztán mégis a sátor mellett döntött. Miközben a rudazattal küzdött azért fohászkodott, hogy csak az álmossága el ne múljon. Amint elkészült, beült a sátor ajtajába, hogy levegye a cipőjét s közben nehéz pillákkal bámult kifelé. A fényfolt határa alig méternyire volt a bejárattól. Koronak, ahogy nézte az az érzése támadt, mintha nem is igazi fény lenne amit lát, hanem csak valami fénylő, hűvös folyadék, apró, gondtalan kis hullámokkal, amik azon törik a fejüket, kiáradjanak-e vagy sem, elárasztani az egész fagyos, fekete Univerzumot. Áradjatok ki, gondolta Koro és szeretett volna részesévé válni a mindent kitöltő fénynek. Mindent kitöltő fény. Vagyis Isten. Isten a lába előtt, mint fénytó. Koro még mindig látni vélte a kicsiny hullámokat. Lélegzik, gondolta, vagy lehet, hogy szól is hozzám. Bárcsak érteném! Ha érteném, beszélhetnék vele, segítséget kérhetnék. Micsoda különbség, mosolyodott el Koro, hogy kihez fordulhat segítségért. A nemlétező Janhoz vagy éppen Istenhez. De hiszen Jan létezik, gondolta Koro, itt a forradása a fejemen.

Koro még egy búcsúpillantást vetett a most már idegenségében is ismerős és barátságos fényfoltra, aztán behúzódott a sátorba és lefeküdt. Egy darabig figyelte, nem remeg-e meg a talaj a sátor alatt, de hosszú percekig nem tapasztalt semmit.

Érdekes és egyben képtelen dolog, gondolta, aztán eszébe jutott, hogy egész nap nem evett egy falatot se. Nem volt éhes. Különben is, az sem biztos, hogy van-e egyáltalán ennivalója. Bele se nézett a hátizsákba. Micsoda hülyeség! Lehet, hogy ehetett is volna, de most már nem kászálódik ki a hálózsákból. Majd reggel. Egyébként se éhes. Koro pillái egyre nehezebbekké váltak. Aludni fog. Átalszik egy egész, rohadt, húsz órás éjszakát. De most legalább álmos.

Ez volt az utolsó gondolata.