II/4. KORO

Koro megint halk szélzúgást vélt hallani, mint hajnalban is. Aztán mintha beszélgetés nagyon távoli foszlányai hatoltak volna el hozzá.

– Hallod? – fordult hirtelen a társához

– Mit? – kérdezett vissza az, még mindig a bejáratot bámulva.

Ilyen nincs. Valaki nevet odakint. Valaki beszélget Pronnal és jókat mulatnak. Röhögnek az ő kétségbeesésén. De hát nincs is kétségbeesve! Koro dühöngött belül. Szélzúgás. Minden mozdulatlan.

– Ezt a hangot, hallod? Valaki nevet.

Gent értetlen arccal fordult Koro felé.

– Nem, nem hallok semmit.

– A szél, az csak zúg, nem?…

– Jan – kezdte Gent lassan, mint aki nagyon fontolgatja a szavakat – itt… – aztán elakadt.

– Itt mi?

– Itt… nincs szél…

Koro arca meg sem rezzent. Befelé figyelt. Mi zúg akkor és hol? Koro minden erejét összeszedve koncentrált. Valahol bent az agyában valami félrekapcsolt. Meg kell találnia, most vagy soha. Egy ritka, világos pillanat áradt szét benne. Meg kell ragadnia az alkalmat, különben olyan hátrányba kerül, amit később már nem lehet behozni. Mit számít most a szél vagy a nevetés? Valamelyik nagy öreg mondta, hogy a belső nyugalom a legfontosabb. Arra kell törekedni és hogy mindez csak önerőből valósítható meg. Igen, olyat is mondott, hogy az erényből kifogyhatatlan tartalékaink vannak és a korlátainkból kell a fő erősségeinket felépíteni. Ki mondta? Ki mondta, hogy…

A sátor bejáratáról hirtelen félrelebbent a vászon. Pron hajolt be a nyíláson.

– Vegyetek cipőt! Kijöhettek, minden rendben.

Gent pillanatok alatt összekapta magát, aztán magára hagyta Korot. Miközben Koro a cipőjével bajlódott, egyre az járt a fejében, hogy nem sikerült a dolog nyitjára rájönnie. Megzavarták és lehet, hogy ez a későbbiekben végzetes lesz.
Koro ahogy megfogta a nyílás két szélét, megtorpant egy pillanatra. Olyan érzése támadt, mintha száraz hínár került volna az ujjai közé, aztán egy gyors fejrázással elhessegette magától a gondolatot és kilendült a derengő, sápadt fényekbe ágyazott külvilágba.

– Isten hozott a Titánon, Jan – mondta diadalmas mosollyal az arcán Pron. Ez tehát az igazság. De mi a valóság?

Koro bizalmatlanul körülnézett. A láthatár két kilométernél nem lehetett messzebb s egészen addig körös-körül mindent, piszkosfehér, szürkés, göröngyös törmelék borított, ami Korot gumira emlékeztette. Mint az elhasználódott, piszkos radírmorzsalék, amit az ember lesöpör a papírról. Ilyesféle anyagból állt a táj.

Szürke halmok, sehol egy nagyobb kiemelkedés vagy bármi, amin a szem megakadhatott volna. Aztán Koro valami mozgást vett észre a távolban. Közel a talajhoz, megváltozott valami. Eltelt pár pillanat, mire Koro rájött, hogy a gumiszerű közegen afféle hosszanti, sűrűsödési hullám fut végig, követve a hepe-hupás domborzatot. Szemmel jól lehetett követni, ahogy közeledik.

– Hát ez?

A következő pillanatban elérte őket. Épp csak megrázkódott alattuk talaj és már tovább is haladt a jelenség. Miféle világ ez? Koro a fejük felett függő súlyos, sötét, az eget teljesen eltakaró felhőzetre emelte a tekintetét. A felhők lassú, nehéz gomolygással mozogtak tova, bár a szél nem fújt.

Koro a társaira nézett. Szerette volna úgy érezni magát, mint akiben minden megvilágosott. Látott mindent és megértett mindent.

– Titán? – kérdezte tétován, mint aki csak ízlelgeti a szót.
Pron bólintott.

– Tudsz még mutatni valamit?

Pron megint bólintott:

– Van nem messze egy hely. Ott szinte mindig rés van a felhőzeten. Bonyolult történet, ilyen degresszálódó Coriolis-erők instabil passzát-rendszerekben, meg ehhez hasonlók. Nem értek hozzá, ez a te szakterületed. Ott megbizonyosodhatsz a saját szemeddel. A kirándulás este javallott.

Újabb aprócska hullám ingatta meg a lábuk alatt a talajt. Úgy látszik a jelenség nem ritka errefelé.

– A tengelyforgás? – kérdezte Koro elgondolkodva, de nem kerülte el figyelmét Gent, amint riadt tekintetét Pronra veti.

– Huszonnégy óra – felelte Pron rezzenéstelen arccal.

– Huszonnégy? 

– Persze – tette hozzá Pron sietve –, ez az anyabolygóra vonatkoztatva értendő. A Naphoz viszonyítva nyilván másképp fest a dolog, már úgy értve, hogy a megvilágítottság ugye a keringési idő függvényében…

– Jó-jó, ezt értem – vágott közbe Koro. Ez most nyilván a mesedélután, gondolta. Most próbálják előre kimagyarázni az egész éjszakai szarságot. Hogy meddig van sötét, az adott ugye, de hogy meddig alszik az ember a sötéthez képest, az már más kérdés.

– Értek mindent ezzel kapcsolatban – mondta kissé türelmetlenül – de azt szeretném kérni Pron, hogy menjünk sorjában. Rendben? Mesélj el mindent elejétől, mintha teljesen kívülálló lennék…

– Hiszen az is vagy… – mondta megnyugtató mosollyal az arcán Pron – Rendben. A lényeglátásod. A legendás lényeglátásod…

Gent is mosolygott. Koro bizalmatlanul méregette őket. Ezek ketten rohadtul elégedettek valamivel.

Eltartott egy darabig, amíg Pronék kiörülték magukat Koro lényeglátásán. De még mielőtt Koro teljesen elvesztett a türelmét, Pron feléje fordult:

– Na jó, gyere, sétáljunk egyet – mondta derűs komolysággal és intett a fejével – Gent majd addig összekészül. 

A nevezett egyetértően bólintott.

– Teszünk egy kört itt a környéken, addig elmondok mindent – mondta Pron és már indult is. Koro követte.

A talaj Koro első benyomásainak megfelelően ruganyosan besüppedt a lépteik alatt.. Nem nagyon, csak amennyire a radírmorzsaléktól azt elvárható. Micsoda hülyeség! Ilyet még nem látott az ember.

Egy darabig szótlanul sétáltak, át a dimbes-dombos terepen, aztán amikor a sátorhoz képest hallótávolságon kívülre kerültek, Pron megállt és Koro felé fordult:

– Hol is kezdjem? – kérdezte mintegy magától a fejét vakargatva – … Biztos hallottál már arról, hogy miféle alapvető változásokat hozott a matematika és a fizika bizonyos területein, amikor bevezették az imaginárius számot. Tudod, négyzetgyök mínusz egy. Érted, azonos előjelű számok szorzata mindig pozitív. Egy számot pedig a gyökének önmagával való szorzata eredményez. Az előbbiek fényében adja magát, hogy semmiféle négyzetre elmelés nem eredményezhet negatív számot. Eddig világos?

Koro bólintott.

– Na, mármost, van itt egy másik probléma. Ehhez valamennyire hasonló, mégpedig a nullával való osztás. Ennek ugye, semmi értelme, mármint matematikai szempontból, mégpedig azért, mert ugye az osztás próbája a szorzás és bármivel is szorozzuk meg a nullát, az eredmény mindig csak nulla lesz, sosem lesz más, pozitív vagy negatív szám. Ezért aztán nincs értelmezve az olyan művelet, hogy ötben a nulla, érted? Ez az egész nagyon sokáig nem volt ügy a matematikában. Maga a kérdésfeltevés is teljességgel irreleváns volt. Eddig. Tudod régi álma a tudományos világnak, hogy végre létre jöjjön az einsteini relativitás és a kvantummechanika valamiféle szintézise, hogy ezáltal közvetlen összeköttetést lehessen teremteni a makro és a szubatomi világ között, úgy elméleti mint fizikai téren. Tudod, sokáig az volt a helyzet, hogy a két mérettartományban létező jelenségek és az őket leíró törvények nem voltak egymásba transzponálhatók. Ami igaz volt az egyikben, az nem állta meg a helyét a másikban. A két világ kölcsönhatásakor zavarbaejtő ellentmondások bukkantak fel, amelyeket nem lehetett feloldani. Nem lehetett tudni, mi az igazság? Csak az egyik, vagy csak a másik? Vagy egyik sem? És ha mindkettő, mi a kapocs, amely áthidalja a meglévő, kétségeket ébresztő távolságot? Aztán, amikor már egészen úgy tűnt, hogy meg kell tanulnunk együttélni ezzel a tudathasadásos helyzettel, feltűnt egy szakember, aki a jó fantaszta bámulatos érzékével a megfelelő módon tette fel a megfelelő kérdéseket, amelyek így szinte maguk válaszolták meg önmagukat. Talán ez az elméleti kutató legnagyobb kihívása. Merni felismerni a rendhagyó, újszerű válaszokat. Amik tudod  honnan jöttek végül is?…

Koro nemet intett.  

    – Képzeld – folytatta Pron – a hosszúszárnyú bálnáktól. Bizony, valaki spektrális fraktál-elemzésnek vetette alá felnőtt bálnák helymeghatározó kommunikációját. Valami érdekes keveredett ki belőle. Valami, amiből kisejlett, hogy a megoldást merre kell keresni a Nagy Egyesített Elmélet felé vezető úton. Ennek a megoldásnak egyik, vagy talán egyetlen eszközét vélték felfedezni a nullával való oszthatóság meglepő definíciójában. Olyasvalamiről van szó, hogy a Planck-méretű téridő-szerkezetekben időnként lejátszódhatnak olyan kvantum jellegű folyamatok, amelyek a kizárási-elv néhány következményének spontán szóródását eredményezik a determinisztikus fázistérben. Szóval röviden, úgy néz ki, hogy a relativitás elmélet és a kvantummechanika egyesítése az x/0 tétel axiomatikus kifejtésével válik lehetségessé. Ennek definiálásához kaptunk, vagy meginkább szereztünk némi útmutatást a bálnáktól. A kérdés mindezek után számunkra az, hogy mindennek mennyi köze van a valósághoz? Érted? Ezért vagyunk itt.

Pron elhallgatott. Valahová a távolba révedve állt, ügyet sem vetve Korora, akiben, minél többet hallott, annál nagyobb lett a hiányérzet. Hogy mindennek mennyi köze van a valósághoz? Jó kérdés. És a mindenbe mi értendő bele? Csakugyan minden?

– Kérdezhetek valamit, Pron?

A másik lassan feléje fordult.

– Most már nem kell Pronnak szólítanod – mondta.

Koronak valami hidegség futott végig a gerincén.

– Hát?

A másik mélyen Koro szemébe nézett.

– Nem kell Pronnak szólítanod.

– Miért, nem Pronnak hívnak?

Pron kényszeredetten elvigyorodott.

– Nem érted? Nem kell Pronnak szólítanod!

– Nem tudlak másképp szólítani, ha csak ezt a nevedet ismerem – mondta tényleg tanácstalanul Koro.

Pron nem szólt csak mosolygott.

– Miért, hogy hívnak? Mi a neved Pron? – kérdezte Koro kissé emelt hangon, de különös módon egy cseppet sem türelmetlenül.

– Mindegy – mondta a másik végre – nem érdekes. Majd biztos eszedbe jut. Van valami kérdésed az elhangzottakkal kapcsolatban? – váltott témát hirtelen Pron.

– Van – válaszolta Koro – Meg mással kapcsolatban is.

– Tessék, hallgatlak.

Koro elakadt. Most kéne valahogy penge éles logikával előadni a dolgot, hogy ne lehessen köntörfalazni, mellébeszélni. Felépíteni a mondanivalóját, hogy elsöpörjön minden felszínes ellenkezési kísérletet. Mivel is kezdje? Az idővel talán? De mi is volt az idővel? Többet aludtak a kelleténél, igen, ez az! De akkor mi van? Miért olyan fontos ez? Nem, a légkör inkább. Azzal kellene kezdenie. Miért érezte úgy, hogy a levegő belélegezhetetlen? Miért is? De hát, mit tudhat erről Pron? Hiszen az ő agyában lappangott ez a furcsa megérzés. Nem jó. Legyen akkor inkább a másik kettő éjszakai helycseréje. De mi van, ha csak ő, Koro emlékszik rosszul? Nem, az nem lehet. Valami azt súgta neki, hogy nem ő keverte össze a dolgokat. Már megint ezek a hülye megérzések. Megérzésekre nem lehet cáfolhatatlan érvelést alapozni. Micsoda rohadt egy helyzet!

– Pron – kezdte a maga számára is váratlanul. Őszintén meg fogja osztani a másikkal a kétségeit, bár az őszinteséggel teljes egészébén kiszolgáltatja magát, a másik javára módosítja az erőviszonyokat – Pron szeretném, ha ezt az egészet elmagyaráznád nekem. Tele vagyok kérdésekkel, de ezek többnyire sejtésekből, előfeltevésekből fakadnak. Vagy ami nem, arról pillanatok alatt bebizonyosodik, hogy a probléma tényszerű alapja minden további nélkül megkérdőjelezhető. Úgy érzem magam néha, mintha… – hirtelen abbahagyta. Pron kérdőn ráemelte a tekintetét.

– Folytasd!…

– …mintha valami hülye álomnak volnék a szereplője.
Koro várakozva nézett a másikra. Vajon mit mond erre? Pron nem mondott semmit. Némán állta Koro pillantását. 

–  Pron – nyögte ki végül Koro –, hogy a picsába kerülünk a Titánra? Vagy azt akarod mondani, hogy létezik olyan, amikor az ember nem emlékszik egy több éves űrutazásra? Hol az űrhajó? Hol a leszállóegység? Mi a szar ez a remegős gumibolygó? És a légkör? A szondák utolsó adatai szerint szinte tiszta nitrogénből áll, nem számítva némi metánt, ammóniát meg nemesgázokat! Pron, lélegzem! Nem baj? És mi van azokkal a szaros Coriolis-erőkkel? Hogy az én szakterületem? Pron ne hülyüljünk meg! Életemben egyszer találkoztam ezzel a kifejezéssel, egy keresztrejtvényben, képzeld! Pron! Mi ez az egész? Ennyi hülyeség után, hihetek a szememnek? 

Pron arcán halvány mosoly futott át. Mint aki mindent tud, pont olyan volt. Mindent tud, de megtartja magának. 

– Kvantum-teleportáció… – mondta egyszer csak.