II/3. KORO

– Jan – szakította meg egyszer csak a másik hangja a gondolatai kaotikus áradatát. – Minden rendben lesz.
– Mindig minden rendben lesz – válaszolta kisvártatva Koro – A halálraítélteknek is ezt mondják a kivégzésük reggelén. Pron – tette még hozzá – mindig minden rendben lesz. Még akkor is, ha most semmi sincs rendben. Érted, Pron?

Koron a saját szavait hallva valami hideg, idegenszerű nyugalom lett úrrá. Lehet, hogy ez a megoldás. Mindig, minden rendben lesz. Kit érdekel, hogy most mi van?

A másik a sátor túloldalán, visszadőlt a fekhelyére. Koro egykedvűen nézte az alig kivehető, fekvő alakot. Néha úgy rémlett neki, mint ha szélzúgást hallana, de semmi sem mozdult körülöttük. Aztán újra átpillantott a másikra. Valami nem volt rendben. Koro hiába erőltette a szemét.

Aztán a másik halkan megszólalt:

– Pron még alszik.

Koro összerándult. Mi van? Valami megfeszült benne, mint egy elpattanni készülő húr. Ordítani szeretett volna, de a hangszálai nem engedelmeskedtek. Menekülni bárhová. Ez dörömbölt az agyában. Ez a világ fittyet hányt az okság törvényének, semmibe vette a logika legalapvetőbb szabályait, a tapasztalat és következtetés között bármikor áthághatatlan szakadék nyílhatott.

– Ki vagy? – nyögte ki Koro nagy nehezen. Biztosan emlékezett, hogy este hová feküdt Pron és hová Gent. Itt valami ostoba csere történt, de nem fizikai értelemben. Vagy úgy, de másképp. Vagy a fene se tudja. Ezt se. Valamitől azt hitte, hogy az illető, akivel percek óta beszélgetett, Pron volt, most meg kiderül, hogy nem.
– Hogy-hogy ki? – kérdezte amaz – Gent. Nem ismered meg a hangomat?
Koro nem ismerte meg. Most először érzte úgy ebben a szörnyű helyzetben, hogy akár még az élete is veszélybe kerülhet.
– Teljesen olyan volt a hangod, mint Pronnak – válaszolta bizonytalanul. Remélte, hogy ki tudja beszélni magából a félelmet.
– A feszültség teszi – válaszolta a másik – Ilyen állapotban néha összekavarodnak az emberben a dolgok.
Olyan volt ez, mint valami ostoba bátorítás. Hogy legyen még egy utolsó szalmaszál, amibe Koro belekapaszkodhat, mielőtt elkapják. Ilyenkor szokták az áldozatok a legmélyebb egyetértéssel a bárd alá hajtani a fejüket. Ha már nincs menekvés, nincsenek elvek, legalább a beleegyezés tompítsa kissé a tehetetlen pusztulás tragikumát. És erre játszik rá a hóhér. Micsoda ördögi fortélyok ezek! Egy-két megértő szó, csak hogy megnyugodjon, aztán vége.

Koro épp csak egy hajszállal járt a pánik előtt. Ilyenkor higgadtnak lenni, szívesség a pribékek felé, hogy zökkenőmentesen tehessék a dolgukat. Nem, ezt  a szívességet nem teszi meg nekik.

– Nézd Gent, vagy aki vagy, mit bánom én – kezdte lassan, fenyegető elkese-redéssel – Ébresszük fel a harmadikat és lássunk neki a munkának…

A másik hallgatása maga volt a vegytiszta értetlenség.

– Azt mondtátok – folytatta Koro –, hogy reggel megbeszélünk mindent. Reggel van, méghozzá nagyon is reggel. Nem értem én ezt a szaros machinációt az idővel meg az órákkal, de szinte biztosnak látszik, hogy nem nyolc órán át tartott az éjszaka. Elhiheted Gent, éjfél óta eltelt vagy húsz óra. Mi ez az egész, már sokadszor kérdezem. Mi ez a rohadt hazugság?…

– Jan – kezdte volna a másik, de Koro indulatosan közbevágott.
– Ne gyere nekem ezzel a hülye Jan-dumával! Ki a francot érdekel?! Ébreszd fel inkább a másikat, aztán elő ezzel az átkozott históriával! Fogalmam sincs hol vagyunk, hogy kerültünk ide, tele a helyzet rohadt ellentmondásokkal. Ha már akaratom ellenére bonyolódtam bele, annyit szerintem joggal elvárhatok, hogy válaszokat kapjak a kérdéseimre. Nem?…
– Képtelenség veled együttműködni… – mondta a pillanatnyi szünetben a másik.
– Mi?

– Úgy beszélsz, mintha a nyomorúságos helyzetedért mi lennénk a felelősek. Egyértelműen.

Koro csak kapkodta a fejét – Hát ki?

– Arra nem gondoltál még, hogy esetleg mi is ugyanabban a cipőben járunk mint te? Vagy arra, hogy az az előny amelyben pillanatnyilag, a birtokolt információk következtében veled szemben vagyunk, legfeljebb csak elméleti és minimális? – a másik kifejezetten cinikusan beszélt.

– Könyörgöm egyenlítsük ki ezt az aprócska, elméleti hátrányomat, hátha az számomra nem is annyira elméleti! Égek a kíváncsiságtól. – vágott vissza Koro.

– Nagyon megnehezíted a dolgunkat, Jan – folytatta sokkal higgadtabban a másik – Ez egy kutyaszorító, amibe kerültél. Ismerem a dolgot. Másokat vádolsz, bűnbakot keresel.

– Mi? Mi van?…

– Várj! Várj, ne szakíts félbe, hadd mondjam végig. Jó? Hallgass meg, kérlek!

Koro gyanakodva hallgatott.

– A helyzetünk – kezdte a másik – aláírom, nem valami fényes. De mindennek oka van. Majd meg fogod látni, ha fény derül a részletekre, hogy a dolgok milyen célszerűen vannak elrendezve. Az információk is. A dolog olyannyira tervszerű és célirányos, hogy még az információk hiánya is célszerűen van elrendezve. Esetünkben te vagy az, akire a választás esett. Hangsúlyozom, nem a mi választásunk. Te vagy akinek a legalapvetőbb problémákkal kell megküzdenie, még ilyen hiányos vértezetben is. Hidd el, ennek a szánalmas vesződésnek is, amit művelsz, szerepe és jelentősége van a folyamatban. Érted? De most mellékvágányra keveredtél. Mivel nem értesz semmit, azt gondolod, hogy nincs is értelme semminek. Vádaskodsz, vagdalkozol és ez rossz. Nyugalomra van szükséged, belső nyugalomra, amit neked, magadnak kell megvalósítanod. Ebben rejlik a te legfontosabb feladatod! Először teremts békét és aztán foglalkozz a kihívásokkal. Nagyon fontos, hogy ezt megértsd. A cél, mint legtöbbször, most is valami távoli dolog. Ne keress bűnbakot! Ha az igazi problémákat megoldod, rá fogsz jönni, hogy nem is olyan fontosak azok a dolgok, amiket mi tudunk. Sőt lehet, hogy te már így is sokkal többet tudsz, mint mi. Mert mit is tudunk mi? Hidd el, néhány méter csak, amivel előtted járunk. Mi az? Mi az neked? Vedd észre, hogy te vagy a lényeg ebben küzdelemben, amit mindnyájan azért vívunk, ki magányosan, ki többedmagával, hogy elérjük az elérhetetlenek közül azt, ami egyébként a legkézenfekvőbb. Csak ezt persze pont a korlátainkból kifolyólag nem tudjuk olyan lendülettel teljesíteni, amely lendület ott rejlik a világ különös helyzeteinek bizonytalan peremén. Én tudom, hogy benned is kiforratlan erők munkálnak. De ezek hatalmas és kifogyhatatlan erők. Gátakkal kell irányítanunk a helyes mederbe őket, hogy így koncntrálva az egekig növelhessük a hatást. A közös hatást. Ebben benne vagyunk persze mi is, egyszerű közkatonák, közkatonái a kikezdhetetlen erényeknek és kitartásnak, mert ebből végtelen tartalékaink vannak. A tudás végtelen tartalékainak segedelmével. Így indulhatsz útnak. Ezt kell megértened ebben az őrült kozmikus haláltáncban, hogy a kiválasztottság nem érdem és nem mentség. Az indulatok forgatagában ugyan mindig elöl járunk, de persze semmi biztosíték arra nincs, hogy a belső kategorikus imperatívuszunk nem támaszt-e valami sokkal erőszakosabb elvárást a harc életigenlő szempontjaival szemben, mert ebben az esetben el kell döntenünk egyszer s mindenkorra azt a kérdést, hogy lehet-e valaha is kétségünk a kinyilatkoztatások hermeneutikailag irreleváns, teleológiailag nem kellőképpen percepcionált diszjunktív aspektusaival szemben. Elmondhatatlan tévedések szövik át pillanatról pillanatra a közös, öntudatlan, bár adekvát késztetéseink minden vetületét. Hát persze! Ez az az akadály, amely a torkunknak szegezi a kést és szinte vicsorogva kényszeríti ki belőlünk, hogy tagadjuk meg az elvonatkoztatás szemtelen és cinikus mivoltának kérlelhetetlenségét, mert ezen a világon sajnos sajnálatosan torzan jelennek meg minduntalan, bizonyos defektív struktúrák idioszinkretikus diszkrepanciáiként, bár ezek manifeszt attribútumai parallel nem feltétlenül generálnak archetipikus, érted, archetipikus koincidenciákat! Láss! Láss! Láss!…

– Jól van – hangzot fel hirtelen a harmadik ágyról. Odakapták a fejüket. Koro szólalt meg:

– Ez az ember – mutatott Gentre – őrült…

– Jól van – mondta még egyszer a harmadik társuk.

– Azt hittem, már sohasem lesz vége – sóhajtotta Gent.

Mindhárman hallgattak egy darabig. Pron jóízűen nyújtózkodott egyet, aztán feléjük fordult:

– Látjuk egymást?

A kérdés talán még Gentet is meglepte.

– Látjuk egymást?

A három férfi kíváncsian méregette egymást. Ez már megint micsoda? Miféle hülyeség? A derengésben már kirajzolódtak az arcvonásaik. Tanácstalan várakozás.

– Látjuk egymást? – tette fel Pron harmadszorra is a kérdést. A másik kettő szinte egyszerre és egyformán bizonytalanul válaszolt.

– Igen.

– Reggel van – mondta Pron, látszólag ügyet sem vetve a többiek már-már kierőszakolt feleletére – mert felkelt a nap… Azért látjuk egymást…

Megint ez a zavarodott, tanácstalan csend. Koronak valahogy nem akarózott előhozakodnia a problémáival. Olyan furcsán, ismerősen idegen volt a helyzet. 

Valami megoldás lógott a levegőben. A baj csak az volt, hogy valami nem létező probléma megoldása. Ilyenkor a legokosabb várni.

– Nos – kezdte halkan Pron – ideje munkához látni. Most kimegyek körülnézni. A többit majd megbeszéljük.

Pron befejezte a mondanivalóját, de nem mozdult. Koro mozdulatlanul várt, de Gent egy perc múlva feszengeni kezdett.

– Na? – kérdezte Gent aztán, láthatóan türelmetlenül.

– Ki kell várni a megfelelő pillanatot – válaszolta sejtelmes mosollyal az arcán Pron – És az most jött el…

Azzal kikászálódott a hálózsákból, előhalászta a cipőjét és odamászott a bejárathoz. Kissé nehézkesen, akadozva felhúzta a cipzárt, de csak félig. Lehajolt, kidugta a fejét a szűk nyíláson, hogy körülnézzen, aztán visszahúztódott.

– Aha – mondta, de nem nézett a társaira. A cipőjét úgy vette fel, hogy ő a sátor belsejében ült, de a lábai kilógtak belőle. Hiába erőltette Koro a szemeit és hiába volt teljesen felhúzva a cipzár, a külvilágból semmit sem tudott érzékelni. Talán most már nem kell sokáig várni a válaszokra.

Pron feltápászkodott a sátor ajtajából. Koro feszülten figyelte a távolodó léptek tompa csosszanásait. A szabadon hagyott nyíláson át beszüremlő gyenge fény elmosódott, fakó árnyékokat rajzolt a sátor belsejére. Rémálom. Egy rohadt rémálom az egész.

Koro Gentre pillantott, aki meredten bámulta a sátor bejáratát. Jól van, talán lassan megoldódik a helyzet. Még van egykét zűrös szarság, de tisztázódni fognak azok is. Ilyenekkel bíztatta magát Koro és ilyenkor agya legmélyebb zugaiba száműzte az elmúlt jónéhány óra, de különösen az éjszaka szörnyű, zavarbaejtő felismeréseit. Talán az egész nem is történt meg. Talán ez is csak azon múlik, akarja-e, hogy meg nem történt legyen?