II/2. KORO

Koronak melege volt. A kezeit kinyújtotta a levegőre. Az első érzés, ami a sátor előtt rátört, valami fojtogató félelem volt, hogy soha többé nem térhet vissza a való életbe. Az sem volt kizárt, hogy büntetésből vagy talán valami  súlyos  önfeláldozástól hajtva kellett ezzel a két kipróbált haverral teljesítenie egy emberfeletti megpróbáltatásokat ígérő nagy-nagy feladatot. A feladat. Jó ég, rémült meg Koro hirtelen. Lehet, ez mégis valóság? De hát hol vannak most voltaképpen? Mi ez a hely? Koro ijedten kapott az órája után. Az óra világítása halvány, alig kivehető fénycsíkot hasított a sátor vak sötétjébe. Négy óra múlt. A java még hátra van. Kész örökkévalóság. Ki kéne menni, körülnézni egy kicsit a sátor környékén. Hátha okosabb lenne tőle. És mi a helyzet a cipővel, villant hirtelen az agyába. Be kell hozni mindent, ami mozdítható? Miért? Mi van kint? Koro nagyon nyugtalan lett.

Gent felől mocorgás támadt. Kicsit forgolódott, szusszant néhányat, aztán újra elcsendesedett.

Az idő csigalassúsággal haladt. Koro még egyszer, fél öt előtt pár perccel az órájára nézett, aztán nem sokkal később, az aggodalmaskodásba belefáradva, maga sem tudta mikor, elaludt. Aludt, de nem álmodott. Álom az álomban? Szépen, csendben morzsolgatta a hátra lévő időt a remélt ébredésig, amikor is majd helyre fog állni a valóság és nemvalóság közti megbomlott egyensúly. Felkelni, inni egy kávét, elszívni egy cigarettát és kilépni a fénybe. És nem pedig szarakodni itt a baljós sejtelmekkel, rossz előérzetekkel, amik időről-időre azt sugallták, hogy a szabadulás nem onnan érkezik majd, ahonnan várja.

Amíg aludtak, Gent időnként jócskán mozgolódott. Olyankor teljesen átrendezte  tagjait, szuszogott, fújtatott és  agya  éber  része  egy cseppet sem törődött azzal, hogy közben csaknem teljesen kibújt a hálózsákból. Gent alapjában véve jól érezte magát, teljes intenzitással pihent. Nemigen volt mitől tartania. Vagy talán nemigen tudta, hogy mitől kellene tartania.

Pron ezzel szemben ritkán mozdult. Az agyába betonozott nyugalom áthatotta egész lényét. Neki nem árthattak az izgága külvilág harsány megnyilvánulásai. Teljes védelmet élvezett. Mindadig, amíg a környezete fel nem vette az ő nyugodt, rendíthetetlen tempóját, mert az felemészthette minden tartalékát. És erről ő nem tudott.

A sűrű éjszakában lomhán vánszorogtak a percek. Koro néha már úgy aludt, mint rendesen, a kezét könnyedén rátette a kilincsre és furcsa módon igyekezett kiélvezni az utolsó vigasztalan pillanatot, mielőtt szélesre tárja az ébrenlét kapuját. De a pillanat valahogy mindig elhúzódott, kisiklott izzadt ujjai közül. Majd a következő. Aztán Koro agyában megszólalt valami, az éber őrök riadót fújtak. Fölriadt. Pislogott párat és beletelt  néhány  másodpercbe, amíg  érzékelte  a lehelletnyi  fényt. Ez  nem az… A kurva életbe! Ez nem az!…

Koro a sátorban feküdt. Ugyanúgy, mint  amikor  nagy nehezen nyugovóra tért. Nem ébredt fel, ez még mindig ugyanaz a kibaszott álom. Valami baj lehet az agyával, hogy nem tud kiszállni. Koro megfeszítette az izmait. Fel akarok ébredni, kántálta magában és elképzelte, ahogy kinyitja a szemeit. Vad fények, erős, lüktető színek villogtak a szemhéja mögött. Ez az, ez fog következni. Újra kinyitotta a szemeit.

A sátor derengő belseje. Mi a szar? Mentő ötletként eszébe jutott az óra. Mennyit aludt? Koro felvillantota az órája  apró  számlapját. Először nem akart hinni a szemének. Ez túl kevés. Nyolc óra múlt pár perccel. De milyen nyolc?! Te jó ég!… Ez nem este, hanem reggel nyolc! Hogy is… Na, ne… Majdnem tizenhét órát aludt volna? Meg kell őrülni. Átpillantott a két társára. Amennyire kivehette, azok ketten az igazak álmát aludták. Eszük ágában sem volt felébredni. Mi a francot kéne csinálni? Ébressze fel őket? Koro tanácstalanul hánykolódott a helyén. Valami, talán a hatodik érzéke azt súgta neki, hogy nem lenne jó, ha megzavarná a társait. Még az lehet a legszerencsésebb, ha a dolgok a maguk útján mennek. És a dolgok rendje valószínűleg az, hogy ő most a fülledt hálózsákjában forgolódjon, talán  órákon át is. Hát, nagyon jó. Vagy menjen ki mégis inkább? De mi van a belélegezheteten levegővel? Úgy tűnt, hogy a sátor elhagyása minden helyzetben a lehető legrosszabb választási lehetőség volt.

Koro újra körbenézett. Mintha világosodott volna valamicskét. Persze nem biztos. Itt sajnos semmi sem biztos. Az alvók nem mozdultak. Koro újra a hátára feküdt. Mivel az összes álmossága elmúlt, elhatározta, hogy – ha már valahonnan eszébe jutott –, végiggondolja az egész programot a legapróbb részletekig. Fogalma sem volt, mire fog jutni, az egész olyan érthetetlen volt. Honnan jött elő ez az egész program dolog? Ha semmiről nem tud semmit, miért pont valamiféle programról tudna bármit is? Nem baj. Biztos ami biztos. Nehogy valami váratlan érje majd az ébredés után. Csak valahogy vissza kéne emlékeznie, mert azt, hogy tulajdonképpen mi is volt a programban, tökéletesen elfelejtette. Különös módon az agyának valamelyik  renitens  kis szegletében megmaradt a program emléke, de a belefoglalt tartalom valahogy elkallódott. Hogy a fenébe lehet ez? Volt valami előzetes terv. Arra is emlékezett, hogy a szükséges tennivalók nyolc pontba voltak foglalva. De vajon papíron látta vagy képernyőn, esetleg mondta valaki? Pron biztosan nem, nekik csak a gyerekkori emlékeik voltak közösek hellyel-közzel. Barátok voltak, ennyi az egész. Pron nem volt a főnöke sohasem, hogy holmi programokról értekezhettek volna. Érdekes, gondolta Koro tétován, most mégis úgy viselkedik, mintha fölötte  állna. És Gent is egy kicsit. Lehet, hogy Gent beszélt a programról. Az ismeretségük nem olyan régi, talán éppen ő a főnöke. Végül is elképzelhető. Reggelnél előbb ezt úgysem tudhatja meg. Akkor mindenképpen megkérdezi. Rendben, ez mind szép és jó, csakhogy lassan már egy fél napja reggelnek kéne lennie. De ezen az átkozott helyen úgy látszik, máshogy telik az idő. Ha telik egyáltalán. És ha hely ez egyáltalán. Legalább ennek kéne utána járnia. Miféle hely ez? Kell lennie valami különösnek benne, hogy ilyen furcsa viselkedésre kényszeríti az embereket. Lehet, hogy van valami saját, belső törvényszerűsége, ami megszabja a dolgok végső kimenetelét. Ez akadályozhatja meg őt Korot is abban, hogy felkeljen és elhagyja a sátrat. Ez lehet dolog nyitja. A belső rend. Talán csak az lehetne a kiút, ha az ő belső rendje erősebb, szilárdabb lenne, mint a külső. De hát a vergődését a pánik és a hisztéria között, aligha lehetne akár csak a legkisebb renddel is azonosítani. Nincs mit tenni, alá kell vetnie magát a körülményeknek. Ki kell várni, amíg történik valami – úgy látszik, hogy ő maga nem kezdeményezhet. Vajon a másik kettővel mi a helyzet? Lehet, hogy ők nincsenek benne? De akkor mi lehet a tervük ővele? Elképzelése sincs, hogyan menekülhetne erről a pokoli, sötét helyről. Elfusson majd? De merre? Ehhez azt legalább jó volna tudnia, hogy egyáltalán hol van? Ez a legkevesebb. Koro a zilált ébrenlétei során most már sokadszor, eljutott a létezését alapjaiban érintő, kínzó kérdésig – mi ez az egész? Valóságnak túl álomszerű, álomnak pedig, sajnos túl valóságos.

Koro egész  teste  maga volt a feszültség. Miközben az agya kétségbeesve kereste a megoldást, izmai görcsösen várták a menekülésre utasító felsőbb parancsot. Koro nagyot sóhajtva engedte el magát. Jó. Ha a másik kettő nincs benne, és ő csak kísérleti nyúl – a probléma megoldhatatlan. De mi van akkor, ha ők is foglyai a helyzetnek? Ha Pron és Gent is alá van vetve valamiféle rejtélyes szabályszerűségnek. Ha ez így van, a helyzet talán még rosszabb, mert akkor tőlük sem kaphat segítséget. Ők akkor ugyanúgy nem tudnak cselekedni, mint ő. Talán ezért is alszanak már olyan régóta. Koro érezte, hogy fürdik a verejtékben. Lehet, hogy neki kéne felébresztenie őket? Koro villámgyorsan felült. Lehet… A szíve az agyában dörömbölt. Lehet… Lehet, hogy akkor ő Koro, szabad? A felismerés felszabadítja? Vagy csak önmagát gátolta le? Így akkor kezdeményezhet!

A hálózsákja cippzárjához kapott.

– Csak nyugodtan – hallatszott a sátor túlsó oldalából.

Koroban azonnal összeomlott minden remény és várakozás. Eluralkodott rajta az az eddig aprócska kétely, ami mindvégig tudata legrejtettebb zugaiban bújkált. Ernyedten hanyatlott vissza a fekhelyére. Erejét vesztve fordította fejét a hang irányába.

A gyatra kis félhomályban felsejlett neki Pron zömök sziluettje, amint félkönyékre  támaszkodva, holdvilág arcának világosabb foltjával őt bámulja. Koro próbálta kitalálni, milyen lehet a másik arca. Dühös? Vagy gyanakvó? Vagy szokásához híven közönyös? Vajon mióta figyelhette? És mit látott rajta?

– Próbáltam felébredni – mondta Koro mintegy magának. Nem várt választ. Talán csak saját magának akarta megmutatni, hogy rendelkezik még akarattal.

– Csak nyugodtan – hallotta újra a másik hangját. Nem, tényleg nem lehetett megállapítani, hogy ingerült-e, vagy éppen bátorítani akarja.

– Reggel van – suttogta Koro. Pron mostanra ígérte a magyarázatot. Bizony. Így feküdtek le. Mindent majd reggel. Hát reggel van.

– Tudom – válaszolta most a másik, félreérthetetlenül elutasító hangon. Nem akar beszélni. De miért nem? Azt kéne neki Koronak mondania, hogy elég volt a mellébeszélésből, a süket köntörfalazásból, Pron is, Gent is mondja el az igazat! Nem gyerek már, el  tud viselni bármilyen szörnyűséget. Ezt a szar helyzetet is elviseli. Mindent kibír… De ezt így úgysem lehet nekik szegezni. Nem mintha nem merné. Egyszerűen nem kapna választ. A másik kettő elbámulna a feje fölött. Legalább kinevetnék, gúnyt űznének belőle, hogy meggyűlölhesse őket. De nem adnak rá módot. Így nem marad más, csak ez a tömény bizonytalanság és kétség.

Koro gondolta, megszondázza a másikat. Próbára teszi, hátha ki tudja ugrasztani a nyulat a bokorból. Hátha rajtakapja valamin, valami apróságon.

– Mennyi az idő, Pron? – kérdezte hirtelen és árgus szemekkel figyelte a másik minden mozdulatát. Pron most majd megpróbálja megalázni valami légből kapott, képtelen dumával. De ő résen lesz, nem hagyja magát.

Aztán Koro a halvány fénynél is tisztán látta, ahogy a másik az arcához emeli a kezét, felvillan egy gyengécske fénycsík, rávetül épp csak sejthetően a sátor fekete belsejére, majd kihúny.

– Mindjárt nyolc – hallatszott a derengésben.

– Nyolc? – Koro egyik döbbenetből esett  a  másikba.  De   hát… Honnan tudhatja ilyen pontosan, hogy mennyi az idő, amikor nem is annyi?!

– Milyen nyolc? – kérdezte meggondolatlanul, de rögtön meg is bánta. Az idővel kapcsolatban nagyon könnyű nevetséges kérdéseket feltenni ezen az átkozott helyen.

– Reggel nyolc, Jan – jött a cseppet sem gúnyos válasz. Hát persze, hogy reggel nyolc. Hiszen éjfél volt amikor lefeküdtek. Teljesen normális. Felnőtt, egészséges emberek ismerik az órát és nyolc óra alvással megelégszenek. Nincs szükségük többre. Különösen nem tizenhétre.

Koro előhúzta a kezét a hálózsákból és megnézte az időt. Biztosat kell tudnia.

– Van órád? – kérdezte a másik valóban meglepetten.

– Van. Csak rosszul jár – válaszolta Koro, aztán magyarázólag, nem minden él nélkül hozzátette – Siet vagy tizenöt és fél órát.

A másik elgondolkodva hallgatott egy darabig, aztán csendesen megszólalt:

– Akkor nálad most délután fél három körül járhat – mondta mintegy mellékesen.

Na, talán most meg tudja lepni, gondolta Koro.

– Nem – mondta lassan – az én órám szerint… közel  húsz órája feküdtünk le…

– Tényleg rosszul jár – jegyezte meg röviden a másik.

Koro kínjában elvigyorododott. Ezekből a fonnyadt társalgásokból soha nem derül ki semmi. De nem azért, mert nem érthető az információ, hanem mert nincs információ. S ennél fogva még következtetéseket sem lehet levonni. Álom ez vagy valóság? A másik kettő benne van vagy nincs benne? És ő maga benne van-e? Vagy csak bebeszéli magának? És Pron vajon Pron-e? Vagy valaki más? És Gent? Lehet, hogy nem is Gent? Még az is lehet, hogy Gent Pron és fordítva. Vagy Gent Pron, Pron Koro és ő Gent, vagy valami egészen más. Koro nem Koro és nem Gent, hanem valami egészen más…