II/1. KORO

Az egész olyan volt mint egy rémséges álom. Az események valami félhomályos, józan ész nélküli közegben lebegtek tova, egyetlen mentsvárat hagyva az értelemnek – azt az alant, mélyben megbúvó, riadt, csalfa, kis bizonyosság-morzsát, amely azért oda-odasúgta néha, hogy lesz még ébredés.

Gond csak azzal az átkozott cipzárral volt. Miközben felfelé haladt a fényvédő sátorlapon, olyan valóságszerű hangot adott, amilyet nem lehet álmodni. Bárcsak ne lenne igaz, istenem!

– Menj be és kapcsold föl a lámpát – hallotta egyszer csak, de ettől inkább elkeseredett lett, mint rémült. Már nem bánt semmit, csak az utolsó csepp kis reményhez ragaszkodott eszeveszetten. Igen, ez lesz a legjobb. Önmagát Koronak nevezte el, hátha jut vele valamire. Soha sem sóvárogta még ennyire hogy rányithassa a szemét a keserű valóságra, legyen az akár mégoly rideg és embertelen is. Bárcsak…

– Indulj már, baszd meg! Nem hallod? Nincs vesztegetni való időnk – hallotta újra az egyre türelmetlenebb hangot aztán egy lökést érzett a bal vállán. A taszítás nem volt nagy, mégis hagyta, hogy az aprócska lendület magával sodorja. Térdre  esett, pont a sátor sötétségbe vesző bejáratával szemben. Kitapogatta a cipzártól szabadon hagyott szűk rést és derékig bebújt rajta.

– A cipőmet levegyem? – kérdezte  tanácstalanul. A  hangja  furcsán mély­nek tűnt.

– Vedd, de azt is bent fogjuk tárolni. Ne maradjon kint semmi mozdítható.

Koro engedelmesen kibújt a vastag, de könnyű lábbelikből, a sátorból kinyúl­va leveregette róluk a nem létező piszkot, aztán behúzódott a műanyagszagú sötétségbe. Ahogy ott küszködött, a lámpa után matatva, azt gondolta, hogy talán még meghalnia is jobb lenne e pillanatban.

– Megvan – szólt ki kis idő után a másik kettőnek – Kapcsoljam?

– Ne, mégse – jött a válasz –, előbb bemászunk.

A többiek is levetették a cipőjüket, leveregették a nem létező piszkot, majd nehézkesen szuszogva bemásztak. Aztán egy határozott kéz rántott egyet a cipzáron. Csend támadt. Koro valami ütést várt a sötétből. Ilyenkor szoktak  rosszra fordulni a dolgok.

– Mehet – hallatszott az iménti türelmetlen hang némileg engedékenyebben.

Halk kattanás és a sátor belsejét tompa, fehér fény árasztota el.

Három ember ült ott némán, egymást bámulva. Koro félve ismerte el magában, hogy nem egészen erre számított. A köpcös Pront még régről ismerte, talán valamelyik korábbi álmából. Még az is lehet, hogy együtt gyerekeskedtek valami vidéki nagynéninél. Nem emlékszik tisztán. A másik férfit Gentnek hívták. Vele nemrég találkozott csak először, de rendes alaknak tűnt.

És most itt ülnek ebben a dohos, műanyagszagú patkánylyukban és várnak, maguk sem tudják mire.

Koro feszülten vizsgálta a másik kettő arcát. Talán tudnak valamit. Aztán már nem bírta tovább a csendet.

– Most mi a szar van? Mi ez az egész?

Pron vállat vont.

– Mi lenne? Ránk esteledett és most aludni fogunk – mondta hanyagul, aztán Koro riadt arcát látva hozzátette:

– Nagyon fontos, hogy nem mehet ki fény a sátorból. Odakint éjszaka van. A szűrt fényekkel nincs baj, de a mi lámpánk, hát… Na, ez a helyzet. A többit majd meglátjuk reggel…

Koroban minden egyes szóra csak növekedett az értetlenség. Mit hadovál ez itten a szűrt fényekről?

– Mi ez az egész, Pron? – nyögte ki hirtelen – Csak ezt mondjátok meg. A fények meg a reggel nem érdekel. Mi ez? Ez a hülye, töketlen helyzet.

Gent most szólalt meg először. A modora egy egészen lehelletnyit lekezelő volt.

– A jelen pillanatban nem ez a legfontosabb kérdés, hanem az, hogy mihez kezdünk reggel? Addig pihennünk kell, mást úgysem tehetünk. A reggeli fejlemények fényében aztán majd feltehetjük a megfelelő kérdéseket. Addig semmi értelme különféle spekulációkba bocsátkoznia bármelyikünknek is.

– Jan – szólalt meg Pron hirtelen – bíznunk kell egymásban. Türelmesnek kell lenned neked is. Bíznunk kell. Az indítékaink ugyanazok – aztán Pron a másik felé fordult – Ideje lefeküdnünk.

Gent bólintott, aztán ügyet sem vetve Korora, mindketten készülődni kezdtek.

Koro csak ült, bénán a döbbenettől és szóhoz  sem  jutott. Lehet, hogy apránként meg fog őrülni. Az ilyen és ehhez hasonló követhetetlen helyzeteket nem lehet sokáig bírni.

A másik kettő közben elkészült. A hálózsákjaikból figyelték Koro tehetetlen vívódását.

– Na, mi lesz? – kérdezte Pron várakozóan, kezét a lámpa kapcsolóján tartva.

– Mennyi az idő? – kérdzett vissza Koro, nyilvánvalóan időhúzási szándékkal.

– Éjfél – vágta rá Pron azonnal, anélkül, hogy az órát viselő kezét előhúzta volna a takaró alól. Ez képtelenség, gondolta Koro ernyedten, ez most nem az az idő. Ez egy másik idő, ahol nincs éjfél. Pron ezt vagy nem tudja, vagy tudja, csak félre akarja vezetni őt.

– Éjfél? – kérdezte bátortalanul.

– Éjfél – bólintott az.

– Milyen éjfél?

A kérdés rém ostobán hangzott, Pron mégsem vesztette el a béketűrését. Kedvesen elmosolyodott. A hangja megnyugtató volt, de a kezét nem vette el a kapcsolóról.

– Pihennünk kell, neked ugyanúgy, mint nekünk. Mindent megbeszélünk reggel és addig sajnos nagyon rövid az idő. Használjuk ki. Feküdj le.

A hirtelen támadt csendben Koro lassan a hálózsákjáért nyúlt, aztán a sátor harmadik oldala mellé lódította, a bejárattól jobbra. A zsák lustán kigördült, a cippzár csilingelő hangjaitól kísérve. Mielőtt belebújt volna, Koro még egy segélykérő pillantást vetett Pron felé, de az nem reagált. Nincs mese, le kell feküdni.

Ahogy Koro elhelyezkedett, Pron várt még egy pillanatot, aztán leoltotta a lámpát.

– Jó éjszakát – hallatszott még a sötétben, de a három férfi közül egyik sem tudta megállapítani, hogy melyikük mondhatta.

Koro a hálózsákja takarásában lopva az órájára nézett. Egy vagy két nappal korábban érhette valami ütés, mert akkor lenullázódott és azóta csendes őrületben mutatta saját óra-univerzumának önkényes idejét. Délután fél négyre járt ott. Nem baj, gondolta Koro, viszonyítási alapnak jó lesz.

A hátára fordult, nyújtózott egyet, aztán az éjszaka hangjait kezdte figyelni. Hosszú-hosszú percekig néma csend vette körül, amin később kezdtek át-átszüremleni az alvó emberek hangjai. A sátrat hamarosan ütemes szuszogás töltötte be. Koro mindig irigyelte ezt a típust. Az ilyenek bárhol és bármilyen körülmények között képesek voltak aludni. Mélyen, pihentetően. Koro hiába szorította össze a szemhéjait, csak egyre feszültebbé,  éberebbé  vált. Valahogy ki kéne szállnia a buliból. Óvatosan felhúzza a cippzárt, hogy a többieket nehogy felzavarja, aztán kilép ebből a rohadt lidércnyomásból. Csakugyan olyan ez, mint egy hülye álom. Valahogy tudni lehetett, hogy a kinti levegő nem belélegezhető. De honnan? És akor ők hogy lélegezték be mégis? Pron beszívta ahogy beszélt, ez egészen biztos, de ő Koro, egy nagy levegővel kibírhatta, amíg a sátorral vesződött. Na, de ez is csak egy olyan egyszerű vászon meg műanyag sátor! És különben is, mióta és főleg, honnan bírhatta azzal az egy nagy levegővel? Te jó isten, az álmokban vannak ilyen megfoghatatlan, kezelhetetlen ellentmondások. De most ez sem baj, ezek szerint ez csak egy álom és most fog elaludni, amiből majd a valóságra ébred. Akkor minden rendben. Csak már aludna!

Koro kissé megnyugodott. Igyekezett lassan, egyenletesen lélegezni, hogy így adja át magát az alvás ritmusának. Próbálta a gondolatait figyelni, hátha úgy hamarabb elcsitulnak. Nyugalom, reggel majd felébred. Pokolba az egésszel… Igen, de Pron belélegezte… Semmi baj, ilyenek az álmok.