9. A LÉLEKRŐL

A lélek jelenti a közvetlen kapcsolatot Istennel, s a kereső számára az első Isten-élményt a saját szellemi középpontjával, vagyis a lelkével való első találkozás jelenti. A lélek ugyanis voltaképpen Istennel azonos minőséget képvisel. Nincs túl sok értelme az ilyetén méricskélésnek, de talán segíthet a dolgot jobban elhelyezni, ha azt mondjuk: a lélek bár parányi része csupán a forrásnak, mégis tökéletes mása annak, beleértve minden szellemi attribútumot. Ez óriási dolog! Gondoljunk csak bele, mit jelent mindez a teremtőerőt illetően? Megvan? Hogy is van? Kérjetek és megadatik tinéktek. Bizony. Minden? Úgy ám, szóval nagyon jó lesz észnél lenni, mert a Teremtésben — ha lehet ilyet mondani — az a durva, hogy működik.

Egy közbevetőleges kérdés: ki, mit gondol, amikor valaki főz egy ételt, varr egy ruhát, felépít egy házat, farag egy furulyát, vagy mondjuk a költő költ egy verset, a festő fest egy képet, ad absurdum valaki elvet és „felnevel” egy sor sárgarépát — ugyan honnan jön az ezekhez szükséget teremtőerő? Egy valamiben egészen biztosak lehetünk: az elmének vagy az egónak — az embernek — ehhez az égvilágon semmi köze sincs. Ez a lélek, semmi más. Szóval vigyázz mit kívánsz, mert megkapod! Valahogy így szól a mondás és semmi sem igazabb ennél.

Az ember szellemi értelemben, egy több rétegű, önátlényegítésre képes lény, amely rétegekből csak a legkülső az elme, viszont a legbelső, a szellemi dimenzióval összekapcsolódni képes réteg a lélek. A „több rétegűség” kifejtése szellemi tanításonként, vallásonként más és más lehet, a mi szempontunkból ez lényegtelen. Röviden összefoglalva annyit jelent, hogy az ember ezen tulajdonsága lehetővé teszi, hogy a hasonmód több síkú létezést képes lehessen megtapasztalni. Fontos azonban látni, hogy a szellemi-lelki felemelkedésben az elme és a lélek síkja bír jelentőséggel, közöttük a kapcsolat — a már említett önismereti felfedezőút végigjárásával — közvetlenül megteremthető.

Adódik a kérdés, hogy mi történik, ha az ember végül eljut saját szellemi mivoltának tudatáig? Mit tapasztal az, aki kapcsolatba kerül a saját lelkével? És mi következik azután?

Először is vegyük még egyszer szemügyre, mit is jelent a szokványos emberi létezés tudatossága. A társadalmainkat alkotó embertömegek tudatossági szintje lényegében nulla, vagyis a tudati minőséget illetően tulajdonképpen nincs is. Ezt az állapotot az jellemzi a legjobban, hogy az egyén szilárdan meg van győződve arról, hogy ő maga azonos az elméjével és a testével, a külvilágról való tapasztalatszerzéshez kizárólag az érzékszerveire képes hagyatkozni. Ezt a nulla tudatossági szintet az elme totális uralma jellemzi, amit korábban, röviden az elme csapdájának neveztünk. E szinten lévő emberek mindennapjait az elme folyamatos, zabolátlan csapongása jellemzi — ez még akkor is így van, ha a társadalmaink látszólag rendezett, úgynevezett törvények szabályozta államalakulatokban élnek. E szinten lévő embereknek a legcsekélyebb fogalmuk sincs, hogy az Életet milyen — a fizikai világ törvényeit messze meghaladó jelentőségű — szabályok irányítják. Márpedig aki nincs tisztában ezen szabályok létezésével és működésével, az a legkevésbé sem irányítja, csak elszenvedi a saját életét. Ezen tudatszinthez tartozik lényegében az összes, intézményesített vallás gyakorlása is, hiszen ha nem így lenne, azt kellene tapasztalnunk, hogy a vallásaik útmutatásait követő emberek az idő előrehaladtával egyre feljebb és feljebb emelkednének, legalábbis ami az erkölcsöt illeti. Könnyen belátható, hogy ez nincs így. Ezt az embertípust nevezhetjük anyagembernek. Az anyagember, amellett, hogy a saját élete felett sem bír befolyással, az elméjén keresztül tökéletesen manipulálható; egy kellően bonyolult társadalmi rendszeren keresztül a rendszer urai tetszésük szerint irányíthatják.

Az elmozdulást erről a nulla szintről az a hit vagy vélelem jelenti, ami ekképpen jelenik meg a tudatban: a körülöttünk tapasztalható világ NEM a teljes valóság. Ezzel érkezünk el a filozófia birodalmába, ahol is az elme az értelem segítségével elkezdheti keresni a teljes valóság felfedezésének lehetőségeit. Az elme csapdájából való kitörésre sokféle hatásos módszer létezhet, az elmélyült vallási rendszerek nyújthatnak ugyan fogódzót, de a felkészületlen kereső — kezdetben ki nem az? — számára rengeteg buktatót is rejthetnek, amelyek sokszor nem előbbre visznek, inkább akadályoznak a haladásban. Ami a lényeget illeti, fontos észben tartani minden kereső számára, hogy a szellem útján való elinduláshoz lényegében mindenki bírja a szükséges adottságokat, a jó szándékú elszánáson kívül némi kitartásra van szükség és az eredmények nem maradnak el! Hogy miért nincs szükség semmi egyébre, annak a magyarázata roppan egyszerű. A megértéséhez elég annyit felidéznünk, hogy a Teremtésben önmagát megsokszorozó isteni szándék a Teremtés örömtermészetét is szándékozik megsokszorozni. Ebben vagyunk mi, tudatossággal rendelkező lelkek játszótársai a Teremtőnek, aki az életek sokaságán végigvándorló, tapasztalatokkal, élményekkel, színekkel, érzésekkel, történetekkel gazdagon „megrakott” lelkeinket természetszerűleg hazavárja.

Ebből az következik, hogy Isten a hazatérni igyekvő gyermekeit nem, hogy semmilyen módon nem hátráltatja, hanem kifejezetten segíti is, ehhez éppen elég kinyilvánítanunk az előbb említett elszántságunkat. Nincs akadály, nincs buktató! Ebből látható, hogy általában véve téves az a felfogás, hogy a szellemi-lelki vezető vagy guru jelenléte elengedhetetlen a folyamatban. Természetesen egy jóakaratú tanító sokat segíthet, de ez nem feltétel főleg, hogy a mai világban — különböző vulgárezotériai áramlatokkal kapcsolatosan — sajnálatosan elharapózott az üzleti alapon űzött biznisztáltoskodás. Erről ennyit.

Az imént feltett kérdésre tehát — mi történik, ha a kereső végül rátalál önnön szellemi középpontjára —, a következő választ adhatjuk. A lélek keresése valójában annyit jelent, hogy újra alkalmassá és képessé tesszük magunkat, hogy érzékeljük a legbelső önvalónkkal mindig is létező, soha meg nem szakadt kapcsolatot. Elmebeli fogalmakba öntve a dolgot, meghalljuk, hogy Isten folyamatosan szól hozzánk. Természetesen a legkevésbé sem szavakkal vagy gondolatokkal, de még érzésekkel sem. Isten szava a Lélek. A lélekkel való újrakapcsolódás pedig elhozza életünkbe a többé nem múló bizonyosságot. Fontos észben tartani, hogy ezzel nem szűnünk meg emberi lényként az elménkben élni, de minden fontos pillanatban, minden lényeges döntésnél, minden felmerülő kérdésnél fel fog bukkanni a válasz, aminek helyességéhez nem férhet majd kétség. Az elme, természetesen amíg csak átlagos, hétköznapi emberként élünk, nem fog egy pillanatra sem nyugodni, de hogy mennyiben engedünk neki, az innentől már csak rajtunk fog múlni. Az írás elején már ejtettem szót a lélek által hordozott teremtőerőről. Nem meglepő módon, ennek az adottságnak nehezen túlbecsülhető jelentősége van az ember Teremtésben betöltött szerepével kapcsolatban. A következőkben a TEREMTÉST járjuk körül.