7. ISTENRŐL

Bár a nyugati civilizáció istenhívőnek (kereszténynek) gondolja magát, Istenről beszélni mégis nagyon nehéz, mert az intézményesített vallásosság rendkívüli módon leszegényítette a keresztény istenképet. Istent felemlegetve, még az ateisták előtt is általában egy öreg, ősz szakállú ember képe jelenik meg, ezenközben senkinek sem jut eszébe, hogy ezzel a megközelítéssel Isten a télapóval és a gonosz mostohával egy kategóriába értékelődik le. Hogyan lehetne egy ilyen mesefigurát komolyan venni? Nagyjából sehogy.

A másik közkeletűen elérhető istenalak az Ószövetségből ismert, de a vele való azonosulásban sincs sok köszönet, az az isten kifejezetten rosszindulatú, vérengző valaki, aki sosem tétovázik visszaélni végtelen hatalmával a nyomorult, bűnökben tévelygő teremtményeivel szemben.

Mielőtt még belemélyednénk a dologba, valamire a lehető legnyomatékosabban szeretném felhívni a figyelmet: Isten minden szempontból kívül esik az elme képességeinek határain, ezt abból fogjuk megtapasztalni, hogy vele kapcsolatban az elme által alkotott fogalmak nagyon gyorsan alkalmatlanokká válnak a dolgok leírására.

Isten a megszokott, hétköznapi dolgainkhoz képest valami egészen más. Ha róla ejtünk szót — a fentebbi okokból kifolyólag —, talán jobb is lenne mellőznünk az ’isten’ szót, hogy kellő nyitottsággal közelíthessük a kérdést. A szakállas öregember képe már csak azért is durva tévedés, mert azt a képzetet kelti az óvatlan érdeklődőben, mintha Isten egy személy volna, pedig semmi sem áll távolabb a valóságtól. Isten nem személy. Bár képes emberalakban megnyilvánulni — ahogy a történelemben ezt már néhányszor meg is tette —, a természetének nem ez az leglényegesebb jellemzője. Ugorjunk hát akkor fejest a mély vízbe!

Isten alapjában véve kettős természetű. Egyfelől a megnyilvánulatlan, amelynek bár vannak tulajdonságai, az elme számára megragadhatatlan — az ősok, az őselv, maga az Abszolútum, amit sem térben, sem időben, sem képességben, sem tudatosságban nem korlátozhat le semmi sem. Ez így talán nem tűnik nagyon feldolgozhatatlannak, de ez azért van, mert képtelenség elképzelnünk azt, amit képtelenek vagyunk elképzelni. Próbáljuk elképzelni a végtelen teret, aztán azt, ami azon is túl van — egy pontba összesűrűsödve. És ezt végtelenszer. Vagy próbáljuk elképzelni a múltba és a jövőbe egyaránt végtelenbe nyúló időt — egy pillanatba összesűrűsödve. És ezt megint csak végtelenszer. Vagy a végtelen képességet, ami valóban mindenre képes, ráadásul úgy, hogy a végtelen tér és idő minden pontjában és pillanatában tudomása van mindenről. A végtelen tudatosság, ami mindenhol és mindig jelen van. Mindenhol és mindig. Mindenhol és mindig. Mindenhol… és mindig… Ez az Abszolút? Nem. Képzeljük el az összes, még kitalálatlan fogalmat, mindet, amiről fogalmunk sincs — hiszen még senki nem találta ki. Ezekkel leírható lenne az Abszolút? Nem. Ha a még kitalálatlan fogalmak száma végtelen lenne, félek, az Abszolút még akkor is megragadhatatlan lenne az elme számára. Akkor talán a megoldás az lehet, ha nem az elmére hagyatkozva indulunk az Abszolút nyomába. Bingó! Az elme másra való. Az előbbi fejtegetés — vegyük észre (ha már az előbb észre vettük, ügyesek vagyunk!) — annyiban sántít, hogy az Abszolútumot — a könnyebb kezelhetőség kedvéért — a végtelennel (tér, idő, fogalmak) próbáltuk körülrajzolni. Ez a megközelítés — ha értjük az eddigieket — nyilván nem fedheti a valóságot, ugyanis a végtelen sem létezhet anélkül, hogy az Abszolút ezt lehetővé ne tenné. Röviden, az Abszolútot nem lehetséges megmérni, leírni — egyáltalán semmivel. Végső soron a megnyilvánulatlan Istennek az a tulajdonsága, hogy nem írható le az elme számára megragadható tulajdonságokkal. Legfeljebb, hogy megnyilvánulatlan… Megvan? Rendben, hagyjuk!

Másfelől Isten lehet megnyilvánult is, mint éppen most, ebben a valóságban, ami körülvesz minket. Emlékszünk a végső Igazságra? Minden Egy. A megnyilvánult isteni minőség adja a teremtett világ egylényegűségét, ebből fakad az egyetlen Törvény is — az Egyensúly törvénye. (Erről majd máshol, később.)

Bár a lényege szerint a Teremtés minden összetevője egyenlő, a Terv szempontjából mindenre és mindenkire más és más Feladat hárul, amelyben van egy közös mozzanat: az áldozathozatal feladata.

Hadd tegyek egy kis kitérőt. (Vigyázat, az elme fogalmait fogom használni!)

A teremtett világ minden jóérzésű embert — akik még egyáltalán képesek kizökkenni a hétköznapok hamis valóságából — csodálattal tölt el. Egészében és részben egyaránt. Legelsősorban a dolgok szépsége az, ami mindnyájunkat megragad. Szinte mindegy is, merre nézünk, mert mindenfelé a szépséget találjuk. Az egyszerű dolgok egyszerűségükben, az összetett dolgok összetettségükben varázsolnak el bennünket. Talán nem tűnik nagyon elrugaszkodottnak, ha azt mondom, hogy kizártnak tartom, hogy eme végtelen szépség létrehozóját nem a végtelen öröm mozgatta, amely öröm az általunk tapasztalható világban nyilvánult meg. Nem tudjuk, hogyan örül valami, ami abszolút, de van bennünk valami — az a bizonyos „egylényeg” —, ami képessé tesz minket, hogy felvegyük a rezgését ennek az örömnek, ami a megnyilvánulása pillanatában a létezés örömébe csapott át.

Nem kerülgetem tovább, az egylényegűségnek van egy hordozója, amely ugye mindannyiunkban közös és a forrása a megnyilvánult Isten — ez a LÉLEK.

A következőkben a lélekről is ejtek néhány szót.