6. AZ ÉRTELEMRŐL

Ha az elméről azt írtam, hogy furcsa egy dolog, az értelemre ez talán még fokozottabban igaz.

Az értelem a zabolátlan elme egy képessége, hogy megzabolázhassa önmagát, hogy rendszerezze a rendszerezetlent. Feltéve, hogy az értelem képes kibújni az elme folyamatos elsötétítési kísérletei alól. Amint látni fogjuk, ez egyáltalán nem könnyű, ennek oka pedig az értelem alapvető sajátosságából fakad.

A jógikus filozófia nagyon nagy figyelmet szentel az értelemnek, s a sok évezredes tapasztalat folyományaként illette a rá legjellemzőbb jelzővel, úgymint "megkülönböztető értelem", ezzel a működésének leglényegesebb tulajdonságát ragadva meg. Az értelem ugyanis mást sem tesz — ha már egyáltalán működni van módja —, mint elválasztja a dolgokat egymástól, mindent megkülönböztet minden mástól, kategorizál, rendszerez, ha lehetséges — és ez többnyire így van — ellentétpárokba rendezi a világban tapasztalható dolgokat. A Teremtőnek kétségtelenül van humorérzéke, ha minket embereket egy ilyen helyzet elé állított: a végső igazság megleléséhez egy olyan eszközt adott, amivel éppen csak darabokra szedni tudjuk a világot. Ami azt illeti, az eszköz annyiban a legalkalmasabb, hogy az elme zűrzavarát csak a rendszerezés módszerével lehet megfékezni, hiszen csak egy megfékezett elmén keresztül lehet eljutni az egóhoz, amely az önismeret legfontosabb feltétele. És amint máshol már írtam, önismeret nélkül nincs mód a továbblépésre.

A megkülönböztető értelem működésének felismerése elvezet egy másik nagyon fontos dologhoz. Ehhez azonban át kell látnunk, hogy a megkülönböztetés egy további, minket alapvetően érintő területen is működik, ez pedig a saját életünk. Lássuk, hogyan is néz ki ez a valóságban.

Kevés nyilvánvalóbb dolog van bárki ember számára, hogy az élet egy folyamat. Érdekes azonban, hogy az élethez való viszonyulásunkat mégsem ez a felismerés határozza meg, ezt az ezzel kapcsolatos tudatosságunk hiányosságai okozzák. Arról van szó ugyanis, hogy az értelmünk sajátos működésének következtében az életre kizárólag csak a különböző életszakaszok összességeként tudunk gondolni és ez megakadályozza az egész élet folyamatában végighúzódó problémák feltárását, illetve, ami ennél is fontosabb, az életfeladatunk beazonosítását. Az élet szakaszolásával kapcsolatban is megfigyelhető egy különös ellentmondás. Miközben látszólag magabiztosan navigálunk a különböző időszakok emlékei között, jellemzően nem tűnik fel, hogy a szakaszoknak ténylegesen nincs éles határuk, olyannyira, hogy tulajdonképpen nincs is nagyon értelme, sem hasznossága ezek szerint felosztani az életet. Hogy ez mégis így működik, annak egyetlen oka, hogy az értelmet nem tudjuk megkerülni — azt használunk, amink van. Az értelemmel csak megkülönböztetni lehet, ahogy a kalapáccsal csak ütni.

A jó hír az, hogy amint az ember eljut a saját értelmével kapcsolatban a tudatosság megfelelő szintjére — vagyis képessé válik a folyamatos megkülönböztetés „mögé” látni — egy újabb lehetőség nyílik meg előtte: tudatosan részt venni a „folyamatok folyamatában”. Ez pedig nem más, mint a Teremtés lényege — a Létezés. Részt venni a létezésben, ebben az értelemben tevőleges részvételt jelent — a szó nem csak szoros, hanem szellemi értelmében —, nem pedig azt, hogy pusztán csak benne vagyunk, elszenvedjük azt. Ez már felsőbb szint. Hogy megértsük az ebben rejlő lehetőségeket, meg kell vizsgálnunk az emberi képességek csúcsát, amiről a mai korok embere ugyan rengeteget hall, de a legkevésbé sincs tisztában a dolog horderejével. A SZABAD AKARATRÓL van szó.

Valamelyik következő témánk ez lesz.