4. AZ ELMÉRŐL

Az emberi létezés alapértelmezett dimenziója számunkra, hogy önmagunkat a saját elménkben élhetjük meg. Ez tesz minket emberré elsősorban, a rossz hír, hogy a tudatosság alapszintjének elérése nélkül az elme csupán csak egy csapda, amiből lehetetlen kikeveredni.

Vegyük először szemügyre az emberi létezés legfontosabb sajátosságát: életünk — átlagos körülmények között — egy meglehetősen szűk, mindössze néhány évtizedes időtartamra korlátozódik, amelynek végén elkerülhetetlenül véget ér. Hogy az egyén élete honnan hová tart, vizsgálódásunk szempontjából most mellékes. Lényeges viszont, hogy épeszű ember teljesen átlagosan működő elméjét a saját létezése végességének tudomása, teljesen természetes módon, általában nagyon súlyosan érinti. Az, hogy az ismeretlenből érkezünk, lényegében mindenkit hidegen hagy, de az előttünk sötétlő, közelgő ismeretlen egész életünkre kihatóan fogva tartja az elménket.

Az elme egy nagyon különös szerzet. Miközben az elménkben éljük le az életünket — olyannyira, hogy teljes egészében vele azonosítjuk magunkat —, szinte minden ember számára végig rejtve marad, hogy az elme saját szabályok szerint működik, amelyekre nincs befolyásunk. Az emberi lét egyik alapvető konfliktusa éppen ebből fakad: a foglya vagyunk valaminek, ami csak elhiteti velünk, hogy mi vagyunk. Valójában fittyet hány mindenre, amit magunkkal azonosnak gondolunk, mindent egyetlen célnak vetve alá, hogy elterelje a saját figyelmét önnön végességének riasztó bizonyosságáról. Ez az elme csapdája.

Vészterhes időket élünk az összeomlás felé száguldó civilizáció olyan társadalmaiban, amelyekben egyre többen veszik így vagy úgy észre, hogy a körülvevő dolgoknak részben vagy egészben semmi értelmük sincs. Átláthatatlanul bonyolult hálózatokba szervezett rendszerek uralják az élet minden területét, felfoghatatlan méretű és intenzitású információözön által gerjesztett ingerek nehezen elviselhető áradata itatja át az élet minden pillanatát — az egész mégsem egyéb, mint illúzió, ami nem tartalmaz lényegében semmit sem. Értelmetlen volna tehát mindez? Úgy, mint elmekonstrukció, mindenképpen, de mint az önfejlesztés egy lehetséges eszköze, egyáltalán nem. A világunkat kellő távolságtartással szemlélve ugyanis bepillantást nyerhetünk emberi mivoltunk alapértelmezetten rejtett működésébe. Így működik egy szabadjára engedett, a transzcendencia minden evilágin túlmutató lényegétől nem korlátozott elme.

Az ember a végső Igazságból következően, szükségszerűen szellemi és ebbéli természetéből fakadóan mindenek felett morális lény. Hogyan lehet akkor feloldani a két létműködés közötti súlyos ellentmondást, ha fel lehet egyáltalán? Természetesen van erre lehetőség, ami ráadásul mindenki számára elérhető. Van ugyanis az elmének egy — a legtöbbször legátolt — képessége, amellyel megvalósítható, hogy vizsgálat alá vegyük, majd ellenőrzés alá vonjuk az elmét. Ez a képesség a mindenkiben megbúvó ÉRTELEM.

A következő írásaim valamelyikének az értelem lesz a témája.