14. AZ IMÁRÓL

A szabad akarat fegyvertárában — bár ez általában nem magától értetődő — az ima az atomfegyver. Imádkozni, térden állva, ráadásul összetett kezekkel, ez a legtöbbek számára valamiféle megalázkodó, önfeladó könyörgést jelent. Ez a vélekedés azonban — mondanom sem kell — az Isten-ember kapcsolat súlyos félreértelmezéséből fakad.

Ahogy máshol már érintettük, Isten és az ember, egylényegűségükből fakadóan, egyenrangúak a Teremtés játékában, mindössze annyi a megkötés, hogy Istent nem korlátozhatják a saját szabályai, míg ugyanezen szabályok az embert igen. Röviden fogalmazva, az ima az Istennel való kommunikáció eszköze. Ez a meghatározás azonban egyáltalán nem pontos, mert a kommunikációról mindig azt feltételezzük, hogy van valamilyen, a legtöbbször behatárolható iránya. A megfelelő helyen szó esik arról, hogy Isten nem valaki vagy valami, aki vagy ami van valahol. Ezeket a képzeteket csak az elme erőlteti, mert számára az anyagi valóság csak így rendezhető el kellő szilárdsággal. Azt is láthattuk, hogy Isten nincs valahol, mert mindenhol ott van. Az imát ilyenformán tehát úgy lehet elképzelni, mint egy eszközt, amivel a teremtett valóságot hangolhatjuk az elérendő cél érdekében.

Talán felesleges külön hangsúlyoznom, ami a fentebbiekből egyenesen következik: az ima nem pusztán beszélgetés a legfelsőbb szellemi lénnyel. Az ima magának a teremtő szándéknak a legtisztább megnyilvánulása.

Akár az ismétlés hibájába esve, újra és újra eszünkbe kell idéznünk, hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy a szabad akarat a Teremtéssel összhangban nyilvánuljon meg. Az ima sem tud másmilyen lenni, szóval ami nem ilyen, az nem ima. Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra gondoljuk el azt a képtelen helyzetet, amikor egy világnyomorító diktátor vagy zsarnok este, lefekvés előtt azzal fordul a legfelsőbb lényhez, hogy segítsen neki még gonoszabbnak, még kegyetlenebbnek lenni, hogy még több embert gyilkolhasson meg… Világos ugye?

Ezzel akkor megvolnánk, de itt adódik a következő kérdés: milyen a jó imádság? Hogy kell ezt jól csinálni?

A dolog a korábbiak fényében már nem lehet meglepő, a lényeg ezzel kapcsolatban is a tudatosság. Nyilván nem nehéz megérteni, hogy bármire hatással leginkább úgy lehetünk, ha teljességgel tudatában vagyunk a megváltoztatni kívánt dolognak, legyen az akár a legkisebb vagy éppen a legnagyobb problémája az életnek. Az ima „technikájáról” nem sokat mondhatunk, hiszen ahány ember, annyiféle módszer létezhet, hogy önmagunkat az élet legnemesebb és legfontosabb céljai érdekében kizökkentsük az elme által ránk erőltetett mindennapi zűrzavarból. Mindenesetre imádkozzunk úgy, hogy igyekezzünk szemlélődéssel, meditációval a legteljesebb mértékben elmélyedni az imádság tárgyában. Ha jól csináljuk, a valóság változni fog, s a legfelsőbb Jó támogatásával a háttérben nincs az az erő vagy szándék — legyen az akár evilági vagy szellemi eredetű —, ami ellenállhatna.

Az Igazság keresésének útján elérhető a tudatosság olyan emelkedett szintje, ahol az egyén élete lényegében egyetlen imádságnak tekinthető. Ez kétségtelenül távolinak tűnő cél, de egyáltalán nem olyan távoli, ahogyan azt a legtöbben hiszik. Az elhatározáson kívül kitartás szükséges hozzá, és ennek semmi köze sincs az aszkézishez vagy bármiféle önsanyargatáshoz. Az isteni mű örömtermészetű, az alkotójához sem vezet más út, mint az öröm és a szeretet útja.

Az imádság összeköttetés, kapocs ISTEN és közöttünk. Istenről már esett szó korábban. Talán érdemes lehet feleleveníteni az ott olvasottakat.