12. AZ ÁLDOZATRÓL I.

Kezdetnek ízlelgessük egy kicsit a következő két kifejezést: áldozattá válni és áldozatot hozni… Ugye világos a kettő közötti különbség? A szellemi fejlődés szempontjából utóbbinak van nagy jelentősége, nézzük hát meg, miről is van szó.

Mint korábban már többször is rávilágítottunk, a lelki-szellemi út legfontosabb mozzanata a tudatosságunk emelése, ami nem lehetséges anélkül, hogy az elme valódi természetével és működésével tisztába ne kerülnénk. Az elme csapdájában, nulla tudatossági szinten ugyanis semmi sem az aminek látszik, ebben a bizonytalan állapotban csak egy dologban lehetünk biztosak: zsákutcában hajtunk egy olyan autóval, amelyiken nincs hátramenet.

Az elme csapdájának alapja — idézzük egy kicsit vissza — egy mindent átható félelem, ami az elme önnön elkerülhetetlen végességének biztos tudomásából fakad. E félelem következménye az a működésmód, amit úgy jellemezhetünk, hogy az elme egész élettartama alatt mást sem tesz, mint hogy folyamatosan elterelni igyekszik a saját figyelmét a szükségszerű megsemmisüléséről.
Talán könnyű lehet belátni, hogy az elme önmagára irányuló igyekezeténél önzőbb valamit nehéz lenne a világon találni. Az elme állandóan kapni akar, ingereket, hatásokat, reakciókat, ami segítheti fenntartani az állandóság illúzióját. Senkit se tévesszen meg a látszat, hogy az elmék nem ritkán adnak is egymásnak, ennek azonban semmi köze az önzetlenséghez — ez egy elmeközi tranzakciós mechanizmus: azért adok, hogy kapjak. Dicséretet, veszekedést, hízelgést, megalázást, kritikát és szerelmet is akár… Igen, szerelmet! Erre majd még visszatérünk…

Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a rendszerben az önzetlenségnek vagy az áldozatos viselkedésnek nemigen van helye. Az az elme, amelyik így viselkedik, nagyon hamar behozhatatlan hátrányba kerül a többi, a másik elmével szemben, aminek a végeredménye kivétel nélkül érzelmi és/vagy mentális kizsákmányolódás lesz. Ha mégis találkozunk vele, az mindenképpen valamiféle szellemi, tudatosságbeli emelkedettséget feltételez.

Ahhoz, hogy mégis megérthessük az áldozat lényegét, megint csak máshonnan kell közelítenünk a dolgot. Emlékszünk még ugye, a Teremtéssel összefüggő Feladatra? És az ingyen kegyelemre? Ha részt veszünk a játékban, ha hozzájárulunk a Teremtés fenntartásához, cserébe minden ehhez szükséges erőforrást megkapunk a forrástól. De valójában mit jelent ez a hozzájárulás? Mit kell tennünk, hogy jól végezzük a dolgunkat?

Vigyáznunk kell — jó gazdaként — a ránk bízott javakra, a ránk bízott életekre, ügyelnünk kell a rendelkezésre álló erőforrások zavartalan, zökkenőmentes körforgására. Emberként ez a kötelességünk. Ez az a bizonyos játék a Teremtővel, amely játék sikeressége nem másban mérhető, mint a teljes, boldog életben. Jó mi?

És most, nagy levegő… A Teremtés minden része ugyanezt teszi!

Minden része?

Na de, egy őznek, egy szöcskének vagy egy fűszálnak nincs is olyan elméje, mint az embernek! Nem baj. Nem szükséges elme ahhoz, hogy valami részt vegyen a nagy játékban. Az a valami, ami minden teremtett dologban azonos, pontosan tudja, hogy mikor mit kell tennie. Bizony, ez esetben is a lélekről beszélünk.

Vegyük észre, hogy az előbb említett körforgásban voltaképpen a lélek, vagyis a Teremtő Isten áramlik azért, hogy fenntartsa a Teremtés tökéletes művét. Vegyük észre azt is, hogy azt, amikor a szöcske megeszi a fűszálat, a szöcskét a gyík, a gyíkot egy ölyv és így tovább… csak az elménk láttatja veszteségnek, mi több tragédiának. Ez valójában nem más, mint az örök körforgás!

Ha más oldalról közelítjük, a fűszál, a szöcske és a gyík hozzájárulása a nagy egészhez nem más, mint áldozat. Az ő szempontjukból talán tudattalan, de semmivel sem kevésbé értékes, mintha tudatos lenne.

Erre pillanatnyilag mi vagyunk képesek, mi emberek. Ehhez azonban először is fel kell nőni a Feladathoz, amihez az első lépés valahogy fellebbenteni az elme illúziófüggönyét, ami eltakarja előlünk az Igazságot.

Tudatos lényként áldozatot hozni nagyon komoly kihívás, különös tekintettel arra, hogy végtelen lehetőségeink vannak azon túlmenően is, hogy feláldozzuk önmagunkat. Néha bizony erre is szükség lehet, a történelem nagyjai számtalan példát mutattak erre is, de a hétköznapok közegében ennél sokkal kevesebb is elég lehet, hogy jobbá tegyük a saját életünket vagy másokét — hogy jobbá tegyük a világot.

Az áldozat komolyságot, odaadást és szilárd elhatározást igényel. Van egy dolog, egy cselekvés ami egyesíti magában e három alkotóelemet. Ez a valami nem más, mint az IMA.

Hamarosan bővebben is szót ejtünk róla.