11. A TEREMTÉSRŐL

Szóval akkor most már (valamelyest) képben vagyunk Istent, a lelket és a szabad akaratot illetően, ideje szemügyre venni ezek közös, nagy projektjét — a Teremtést.

Talán mondanom sem kell, hogy az évezredeken keresztül intézményesen sugallt kép ezúttal is helytelen. Ennek a helytelen képnek köszönhető néhány, a közgondolkodásban jelenlévő értelmetlen dolog, amelyek közül az egyik egy vita, ami nagyjából kétszáz éve zajlik két intézmény — a tudomány és a vallás — között, hogy melyikük igazsága az „igazi”: a vallás által tanított kreacionizmus vagy a tudomány evolúciós elmélete?

Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hogy mindkettővel alapvető, koncepcionális problémák vannak. Az elsődleges gond, hogy egyik is, másik is az elme csapdájában született, emlékezzünk csak: az elme a saját létezésének ontológiai (lételméleti) alapjait, az anyag köré szőtt színes-szélesvásznú illúziótengerből vetette meg. Természetszerűleg a továbbiakban is mindkét elmélet ilyen, az anyaggal kapcsolatos képekre épül, kezdve a szakállas öregemberrel, bezárva az anyagot felépítő atomok golyócskái alkotta molekulák színes füzéreivel.

Az értelmetlenség további taglalása helyett nézzük, inkább miről is van valójában szó. Leírom emberi fogalmakkal.

A megnyilvánulatlan, örök teremtő erő „elhatározta”, hogy megnyilvánul. És lőn!…

Ennyi?

Ennyi…

Jó, akkor megpróbálom másképpen. Mi vagyunk a világmindenség legjobb, legfantáziadúsabb kőművesei és akarunk építeni egy házat. Egy soha nem volt, gyönyörű, tökéletes házat. Azért, hogy örömünket leljük benne. Azért, hogy azoknak is, akik majd benne laknak, múlhatatlan legyen az öröme. Sosem építettünk még ilyet, talán semmilyet sem, de nagyon akarjuk, nagyon, de nagyon és ez elég ahhoz, hogy sikerrel járjunk — minden szempontból. Mindegy, hogy a legkisebb részletekig tudjuk-e, milyen összetevői vannak egy ilyen háznak, elég, ha tudjuk, hogy a világ olyan, hogy benne van mindennek a lehetősége. Minden létrejöttének, minden létrehozásának a lehetősége. A varázspálca, ami ezt az egészet működésbe hozza nem más, mint az akarat. Nem tudni kell a részleteket, elég akarni, nagyon akarni és a dolog megtörténik.

Isten esetében ez az egész persze egy „kicsit” másképp néz ki, ő ugyanis az a kőműves, aki — velünk ellentétben — mindent tud és képes ebben a mindent tudásban szabályokat is felállítani. A végtelen tudatosság, a végtelen tér és idő, a végtelen hatás (mindenhatás) — az Abszolút, mint mondtuk. Emberi szavakra lefordítva, Isten tudta mi a cél és ennek érdekében létrehozta a szabályrendszert, és azt a dolgot, ami ezt a szabályrendszert a létrejötte pillanatától működtetni volt képes — önmaga kiáradását, amely önmagát mindközönségesen a lélekként képes értelmezni.

Ami minket, emberi alakban a lélek köré épült lényeket illet, néhány egyszerű szabály szerint létezhetünk. Ezeket a szabályokat nem lehetséges megkerülni, de át lehet hágni. Ez természetesen azt jelenti, hogy a szabályokat megszeghetjük, de nem mentesülhetünk a megfelelő következmények alól. Három nagyon fontos alapszabály van. Az egyik a szabad akarathoz köthető, és arról szól, hogy a lélek által hordozott végtelen teremtőerő tetszés szerinti felhasználásáért korlátlan felelősség terhel mindenkit. Röviden úgy fogalmazhatnánk: azt kapod, amit adsz. A tetteink, gondolataink következményei minden körülmények között visszahatnak ránk. Nincs mellébeszélés. Teljesen mindegy, az elme mit hazudozik össze-vissza önmagának, ezzel a dologgal jobb megbékélni. Annál is kevésbé érdemes a „sorssal” való alkudozásra vesztegetnünk az életünk drága idejét, mert ez egy egyszerű, önműködő szabály a Teremtésben, Istent ilyen értelemben hidegen hagyják az egyén által önmagának generált nyomorúságok. Hiszen mint mondtam, nincs eredendően semmi olyasmi, ami bárki sorsát már a startvonaltól negatívan befolyásolhatná, amely hatásnak ráadásul Isten lenne a forrása. Nem ő a felelős értünk. Bármi ilyesmi a szabad akaratból fakadó korábbi rossz döntésnek a következménye. Ez a szabály sokak számára ismerős lehet úgy is, mint a karma törvénye.

A másik fontos szabály az okság elve. Semmi sem ok nélkül való és minden valaminek az oka. A Teremtésben. Ezt azért szükséges hozzátenni, mert enélkül a megrögzött elme-imádók a formális logika szabálya szerint azzal gondolják kétségbe vonni Isten létét, hogy eszerint tehát neki is kellett valamilyen okának lennie. Ahogy már volt erről szó, az elme fogalmai számára kizárólag a Teremtés pillanata utántól nyílik lehetőség bármilyen jelenséget megragadni — idő, tér, végtelen, tudatosság, stb. —, e pillanat előtt minden az Abszolútum (tudományos kifejezéssel élve, szingularitás) elérhetetlenségébe olvad. A logika is. Maradjunk ennyiben.

A harmadik szabály a kegyelemmel kapcsolatos. A Teremtés minden alkotórészének mindaddig, amíg részt vesz a Teremtés fenntartásában, minden ehhez szükséges erőforrás a rendelkezésére bocsáttatik. „Ingyen” és „bérmentve”! A kegyelem lehetősége adott, nem kell kiérdemelni, viszont el lehet veszíteni. Ehhez az szükségeltetik, hogy az ember bűnt kövessen el. Emlékezzünk csak, mi a bűn: tudatos, ártó szándékú cselekedet. Gyakran elhangzik mentségképpen, hogy nem lehet bűn az, amiről az egyén nem tudja, hogy ártalmas mások számára — ez azonban csak az elme ostoba kifogása, hiszen mindannyiunknak ösztönösen tudnunk kell, hogy amitől mi magunk is ódzkodunk, az mások számára sem kívánatos, és ahogy az egyén félti a saját épségét, életét, ugyanígy tesz mindenki más is. (Most nem beszélve arról, ha valaki tényleg híján van a legalapvetőbb természetes ösztönöknek, mert az már az elme működésének súlyos fogyatékosságaira utal.)

Ez a három egyszerű szabály képezi az emberi létezés kereteit. Jobban belegondolva, sokak számára egészen jogosan tűnhet teljességgel érthetetlennek, hogyan nem képesek az emberek ezen szabályok szerint békességben, teljességben, boldogságban élni? Ami azt illeti — a korábbiak fényében —, teljesen nyilvánvaló erre a magyarázat: az emberek nincsenek tudatában az életüket meghatározó elveknek. Valami folyamatosan megakadályozza őket a tisztánlátásban. Méghozzá az elméjükön keresztül. Másutt már láthattuk, hogy az elme — a korlátosságánál fogva — mennyire kiszolgáltatott a megfelelő manipulációval szemben. E rosszhiszemű befolyásolás forrása nem pusztán a társadalmainkat jellemző rendszer, hanem valami mélyebb, sötétebb dolog, amely — nem mellesleg — magának a rendszernek legalapvetőbb működési elveit is meghatározza. Ez a valami nem más, mint a metafizikai GONOSZ. Ijesztő, ugye? Pedig ezen hatások ellen remek eszközeink vannak, ijedelemre semmi ok!

Hogy tisztába kerüljünk a lehetőségeinkkel, rövidesen sort kerítünk a téma kicsit alaposabb körüljárására.