txaba_thot blogja

txaba_thot•  2024. március 20. 21:51

11. A TEREMTÉSRŐL

Szóval akkor most már (valamelyest) képben vagyunk Istent, a lelket és a szabad akaratot illetően, ideje szemügyre venni ezek közös, nagy projektjét — a Teremtést.

Talán mondanom sem kell, hogy az évezredeken keresztül intézményesen sugallt kép ezúttal is helytelen. Ennek a helytelen képnek köszönhető néhány, a közgondolkodásban jelenlévő értelmetlen dolog, amelyek közül az egyik egy vita, ami nagyjából kétszáz éve zajlik két intézmény — a tudomány és a vallás — között, hogy melyikük igazsága az „igazi”: a vallás által tanított kreacionizmus vagy a tudomány evolúciós elmélete?

Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hogy mindkettővel alapvető, koncepcionális problémák vannak. Az elsődleges gond, hogy egyik is, másik is az elme csapdájában született, emlékezzünk csak: az elme a saját létezésének ontológiai (lételméleti) alapjait, az anyag köré szőtt színes-szélesvásznú illúziótengerből vetette meg. Természetszerűleg a továbbiakban is mindkét elmélet ilyen, az anyaggal kapcsolatos képekre épül, kezdve a szakállas öregemberrel, bezárva az anyagot felépítő atomok golyócskái alkotta molekulák színes füzéreivel.

Az értelmetlenség további taglalása helyett nézzük, inkább miről is van valójában szó. Leírom emberi fogalmakkal.

A megnyilvánulatlan, örök teremtő erő „elhatározta”, hogy megnyilvánul. És lőn!…

Ennyi?

Ennyi…

Jó, akkor megpróbálom másképpen. Mi vagyunk a világmindenség legjobb, legfantáziadúsabb kőművesei és akarunk építeni egy házat. Egy soha nem volt, gyönyörű, tökéletes házat. Azért, hogy örömünket leljük benne. Azért, hogy azoknak is, akik majd benne laknak, múlhatatlan legyen az öröme. Sosem építettünk még ilyet, talán semmilyet sem, de nagyon akarjuk, nagyon, de nagyon és ez elég ahhoz, hogy sikerrel járjunk — minden szempontból. Mindegy, hogy a legkisebb részletekig tudjuk-e, milyen összetevői vannak egy ilyen háznak, elég, ha tudjuk, hogy a világ olyan, hogy benne van mindennek a lehetősége. Minden létrejöttének, minden létrehozásának a lehetősége. A varázspálca, ami ezt az egészet működésbe hozza nem más, mint az akarat. Nem tudni kell a részleteket, elég akarni, nagyon akarni és a dolog megtörténik.

Isten esetében ez az egész persze egy „kicsit” másképp néz ki, ő ugyanis az a kőműves, aki — velünk ellentétben — mindent tud és képes ebben a mindent tudásban szabályokat is felállítani. A végtelen tudatosság, a végtelen tér és idő, a végtelen hatás (mindenhatás) — az Abszolút, mint mondtuk. Emberi szavakra lefordítva, Isten tudta mi a cél és ennek érdekében létrehozta a szabályrendszert, és azt a dolgot, ami ezt a szabályrendszert a létrejötte pillanatától működtetni volt képes — önmaga kiáradását, amely önmagát mindközönségesen a lélekként képes értelmezni.

Ami minket, emberi alakban a lélek köré épült lényeket illet, néhány egyszerű szabály szerint létezhetünk. Ezeket a szabályokat nem lehetséges megkerülni, de át lehet hágni. Ez természetesen azt jelenti, hogy a szabályokat megszeghetjük, de nem mentesülhetünk a megfelelő következmények alól. Három nagyon fontos alapszabály van. Az egyik a szabad akarathoz köthető, és arról szól, hogy a lélek által hordozott végtelen teremtőerő tetszés szerinti felhasználásáért korlátlan felelősség terhel mindenkit. Röviden úgy fogalmazhatnánk: azt kapod, amit adsz. A tetteink, gondolataink következményei minden körülmények között visszahatnak ránk. Nincs mellébeszélés. Teljesen mindegy, az elme mit hazudozik össze-vissza önmagának, ezzel a dologgal jobb megbékélni. Annál is kevésbé érdemes a „sorssal” való alkudozásra vesztegetnünk az életünk drága idejét, mert ez egy egyszerű, önműködő szabály a Teremtésben, Istent ilyen értelemben hidegen hagyják az egyén által önmagának generált nyomorúságok. Hiszen mint mondtam, nincs eredendően semmi olyasmi, ami bárki sorsát már a startvonaltól negatívan befolyásolhatná, amely hatásnak ráadásul Isten lenne a forrása. Nem ő a felelős értünk. Bármi ilyesmi a szabad akaratból fakadó korábbi rossz döntésnek a következménye. Ez a szabály sokak számára ismerős lehet úgy is, mint a karma törvénye.

A másik fontos szabály az okság elve. Semmi sem ok nélkül való és minden valaminek az oka. A Teremtésben. Ezt azért szükséges hozzátenni, mert enélkül a megrögzött elme-imádók a formális logika szabálya szerint azzal gondolják kétségbe vonni Isten létét, hogy eszerint tehát neki is kellett valamilyen okának lennie. Ahogy már volt erről szó, az elme fogalmai számára kizárólag a Teremtés pillanata utántól nyílik lehetőség bármilyen jelenséget megragadni — idő, tér, végtelen, tudatosság, stb. —, e pillanat előtt minden az Abszolútum (tudományos kifejezéssel élve, szingularitás) elérhetetlenségébe olvad. A logika is. Maradjunk ennyiben.

A harmadik szabály a kegyelemmel kapcsolatos. A Teremtés minden alkotórészének mindaddig, amíg részt vesz a Teremtés fenntartásában, minden ehhez szükséges erőforrás a rendelkezésére bocsáttatik. „Ingyen” és „bérmentve”! A kegyelem lehetősége adott, nem kell kiérdemelni, viszont el lehet veszíteni. Ehhez az szükségeltetik, hogy az ember bűnt kövessen el. Emlékezzünk csak, mi a bűn: tudatos, ártó szándékú cselekedet. Gyakran elhangzik mentségképpen, hogy nem lehet bűn az, amiről az egyén nem tudja, hogy ártalmas mások számára — ez azonban csak az elme ostoba kifogása, hiszen mindannyiunknak ösztönösen tudnunk kell, hogy amitől mi magunk is ódzkodunk, az mások számára sem kívánatos, és ahogy az egyén félti a saját épségét, életét, ugyanígy tesz mindenki más is. (Most nem beszélve arról, ha valaki tényleg híján van a legalapvetőbb természetes ösztönöknek, mert az már az elme működésének súlyos fogyatékosságaira utal.)

Ez a három egyszerű szabály képezi az emberi létezés kereteit. Jobban belegondolva, sokak számára egészen jogosan tűnhet teljességgel érthetetlennek, hogyan nem képesek az emberek ezen szabályok szerint békességben, teljességben, boldogságban élni? Ami azt illeti — a korábbiak fényében —, teljesen nyilvánvaló erre a magyarázat: az emberek nincsenek tudatában az életüket meghatározó elveknek. Valami folyamatosan megakadályozza őket a tisztánlátásban. Méghozzá az elméjükön keresztül. Másutt már láthattuk, hogy az elme — a korlátosságánál fogva — mennyire kiszolgáltatott a megfelelő manipulációval szemben. E rosszhiszemű befolyásolás forrása nem pusztán a társadalmainkat jellemző rendszer, hanem valami mélyebb, sötétebb dolog, amely — nem mellesleg — magának a rendszernek legalapvetőbb működési elveit is meghatározza. Ez a valami nem más, mint a metafizikai GONOSZ. Ijesztő, ugye? Pedig ezen hatások ellen remek eszközeink vannak, ijedelemre semmi ok!

Hogy tisztába kerüljünk a lehetőségeinkkel, rövidesen sort kerítünk a téma kicsit alaposabb körüljárására.

txaba_thot•  2024. március 18. 21:25

II/4. KORO

Koro megint halk szélzúgást vélt hallani, mint hajnalban is. Aztán mintha beszélgetés nagyon távoli foszlányai hatoltak volna el hozzá.

– Hallod? – fordult hirtelen a társához

– Mit? – kérdezett vissza az, még mindig a bejáratot bámulva.

Ilyen nincs. Valaki nevet odakint. Valaki beszélget Pronnal és jókat mulatnak. Röhögnek az ő kétségbeesésén. De hát nincs is kétségbeesve! Koro dühöngött belül. Szélzúgás. Minden mozdulatlan.

– Ezt a hangot, hallod? Valaki nevet.

Gent értetlen arccal fordult Koro felé.

– Nem, nem hallok semmit.

– A szél, az csak zúg, nem?…

– Jan – kezdte Gent lassan, mint aki nagyon fontolgatja a szavakat – itt… – aztán elakadt.

– Itt mi?

– Itt… nincs szél…

Koro arca meg sem rezzent. Befelé figyelt. Mi zúg akkor és hol? Koro minden erejét összeszedve koncentrált. Valahol bent az agyában valami félrekapcsolt. Meg kell találnia, most vagy soha. Egy ritka, világos pillanat áradt szét benne. Meg kell ragadnia az alkalmat, különben olyan hátrányba kerül, amit később már nem lehet behozni. Mit számít most a szél vagy a nevetés? Valamelyik nagy öreg mondta, hogy a belső nyugalom a legfontosabb. Arra kell törekedni és hogy mindez csak önerőből valósítható meg. Igen, olyat is mondott, hogy az erényből kifogyhatatlan tartalékaink vannak és a korlátainkból kell a fő erősségeinket felépíteni. Ki mondta? Ki mondta, hogy…

A sátor bejáratáról hirtelen félrelebbent a vászon. Pron hajolt be a nyíláson.

– Vegyetek cipőt! Kijöhettek, minden rendben.

Gent pillanatok alatt összekapta magát, aztán magára hagyta Korot. Miközben Koro a cipőjével bajlódott, egyre az járt a fejében, hogy nem sikerült a dolog nyitjára rájönnie. Megzavarták és lehet, hogy ez a későbbiekben végzetes lesz.
Koro ahogy megfogta a nyílás két szélét, megtorpant egy pillanatra. Olyan érzése támadt, mintha száraz hínár került volna az ujjai közé, aztán egy gyors fejrázással elhessegette magától a gondolatot és kilendült a derengő, sápadt fényekbe ágyazott külvilágba.

– Isten hozott a Titánon, Jan – mondta diadalmas mosollyal az arcán Pron. Ez tehát az igazság. De mi a valóság?

Koro bizalmatlanul körülnézett. A láthatár két kilométernél nem lehetett messzebb s egészen addig körös-körül mindent, piszkosfehér, szürkés, göröngyös törmelék borított, ami Korot gumira emlékeztette. Mint az elhasználódott, piszkos radírmorzsalék, amit az ember lesöpör a papírról. Ilyesféle anyagból állt a táj.

Szürke halmok, sehol egy nagyobb kiemelkedés vagy bármi, amin a szem megakadhatott volna. Aztán Koro valami mozgást vett észre a távolban. Közel a talajhoz, megváltozott valami. Eltelt pár pillanat, mire Koro rájött, hogy a gumiszerű közegen afféle hosszanti, sűrűsödési hullám fut végig, követve a hepe-hupás domborzatot. Szemmel jól lehetett követni, ahogy közeledik.

– Hát ez?

A következő pillanatban elérte őket. Épp csak megrázkódott alattuk talaj és már tovább is haladt a jelenség. Miféle világ ez? Koro a fejük felett függő súlyos, sötét, az eget teljesen eltakaró felhőzetre emelte a tekintetét. A felhők lassú, nehéz gomolygással mozogtak tova, bár a szél nem fújt.

Koro a társaira nézett. Szerette volna úgy érezni magát, mint akiben minden megvilágosott. Látott mindent és megértett mindent.

– Titán? – kérdezte tétován, mint aki csak ízlelgeti a szót.
Pron bólintott.

– Tudsz még mutatni valamit?

Pron megint bólintott:

– Van nem messze egy hely. Ott szinte mindig rés van a felhőzeten. Bonyolult történet, ilyen degresszálódó Coriolis-erők instabil passzát-rendszerekben, meg ehhez hasonlók. Nem értek hozzá, ez a te szakterületed. Ott megbizonyosodhatsz a saját szemeddel. A kirándulás este javallott.

Újabb aprócska hullám ingatta meg a lábuk alatt a talajt. Úgy látszik a jelenség nem ritka errefelé.

– A tengelyforgás? – kérdezte Koro elgondolkodva, de nem kerülte el figyelmét Gent, amint riadt tekintetét Pronra veti.

– Huszonnégy óra – felelte Pron rezzenéstelen arccal.

– Huszonnégy? 

– Persze – tette hozzá Pron sietve –, ez az anyabolygóra vonatkoztatva értendő. A Naphoz viszonyítva nyilván másképp fest a dolog, már úgy értve, hogy a megvilágítottság ugye a keringési idő függvényében…

– Jó-jó, ezt értem – vágott közbe Koro. Ez most nyilván a mesedélután, gondolta. Most próbálják előre kimagyarázni az egész éjszakai szarságot. Hogy meddig van sötét, az adott ugye, de hogy meddig alszik az ember a sötéthez képest, az már más kérdés.

– Értek mindent ezzel kapcsolatban – mondta kissé türelmetlenül – de azt szeretném kérni Pron, hogy menjünk sorjában. Rendben? Mesélj el mindent elejétől, mintha teljesen kívülálló lennék…

– Hiszen az is vagy… – mondta megnyugtató mosollyal az arcán Pron – Rendben. A lényeglátásod. A legendás lényeglátásod…

Gent is mosolygott. Koro bizalmatlanul méregette őket. Ezek ketten rohadtul elégedettek valamivel.

Eltartott egy darabig, amíg Pronék kiörülték magukat Koro lényeglátásán. De még mielőtt Koro teljesen elvesztett a türelmét, Pron feléje fordult:

– Na jó, gyere, sétáljunk egyet – mondta derűs komolysággal és intett a fejével – Gent majd addig összekészül. 

A nevezett egyetértően bólintott.

– Teszünk egy kört itt a környéken, addig elmondok mindent – mondta Pron és már indult is. Koro követte.

A talaj Koro első benyomásainak megfelelően ruganyosan besüppedt a lépteik alatt.. Nem nagyon, csak amennyire a radírmorzsaléktól azt elvárható. Micsoda hülyeség! Ilyet még nem látott az ember.

Egy darabig szótlanul sétáltak, át a dimbes-dombos terepen, aztán amikor a sátorhoz képest hallótávolságon kívülre kerültek, Pron megállt és Koro felé fordult:

– Hol is kezdjem? – kérdezte mintegy magától a fejét vakargatva – … Biztos hallottál már arról, hogy miféle alapvető változásokat hozott a matematika és a fizika bizonyos területein, amikor bevezették az imaginárius számot. Tudod, négyzetgyök mínusz egy. Érted, azonos előjelű számok szorzata mindig pozitív. Egy számot pedig a gyökének önmagával való szorzata eredményez. Az előbbiek fényében adja magát, hogy semmiféle négyzetre elmelés nem eredményezhet negatív számot. Eddig világos?

Koro bólintott.

– Na, mármost, van itt egy másik probléma. Ehhez valamennyire hasonló, mégpedig a nullával való osztás. Ennek ugye, semmi értelme, mármint matematikai szempontból, mégpedig azért, mert ugye az osztás próbája a szorzás és bármivel is szorozzuk meg a nullát, az eredmény mindig csak nulla lesz, sosem lesz más, pozitív vagy negatív szám. Ezért aztán nincs értelmezve az olyan művelet, hogy ötben a nulla, érted? Ez az egész nagyon sokáig nem volt ügy a matematikában. Maga a kérdésfeltevés is teljességgel irreleváns volt. Eddig. Tudod régi álma a tudományos világnak, hogy végre létre jöjjön az einsteini relativitás és a kvantummechanika valamiféle szintézise, hogy ezáltal közvetlen összeköttetést lehessen teremteni a makro és a szubatomi világ között, úgy elméleti mint fizikai téren. Tudod, sokáig az volt a helyzet, hogy a két mérettartományban létező jelenségek és az őket leíró törvények nem voltak egymásba transzponálhatók. Ami igaz volt az egyikben, az nem állta meg a helyét a másikban. A két világ kölcsönhatásakor zavarbaejtő ellentmondások bukkantak fel, amelyeket nem lehetett feloldani. Nem lehetett tudni, mi az igazság? Csak az egyik, vagy csak a másik? Vagy egyik sem? És ha mindkettő, mi a kapocs, amely áthidalja a meglévő, kétségeket ébresztő távolságot? Aztán, amikor már egészen úgy tűnt, hogy meg kell tanulnunk együttélni ezzel a tudathasadásos helyzettel, feltűnt egy szakember, aki a jó fantaszta bámulatos érzékével a megfelelő módon tette fel a megfelelő kérdéseket, amelyek így szinte maguk válaszolták meg önmagukat. Talán ez az elméleti kutató legnagyobb kihívása. Merni felismerni a rendhagyó, újszerű válaszokat. Amik tudod  honnan jöttek végül is?…

Koro nemet intett.  

    – Képzeld – folytatta Pron – a hosszúszárnyú bálnáktól. Bizony, valaki spektrális fraktál-elemzésnek vetette alá felnőtt bálnák helymeghatározó kommunikációját. Valami érdekes keveredett ki belőle. Valami, amiből kisejlett, hogy a megoldást merre kell keresni a Nagy Egyesített Elmélet felé vezető úton. Ennek a megoldásnak egyik, vagy talán egyetlen eszközét vélték felfedezni a nullával való oszthatóság meglepő definíciójában. Olyasvalamiről van szó, hogy a Planck-méretű téridő-szerkezetekben időnként lejátszódhatnak olyan kvantum jellegű folyamatok, amelyek a kizárási-elv néhány következményének spontán szóródását eredményezik a determinisztikus fázistérben. Szóval röviden, úgy néz ki, hogy a relativitás elmélet és a kvantummechanika egyesítése az x/0 tétel axiomatikus kifejtésével válik lehetségessé. Ennek definiálásához kaptunk, vagy meginkább szereztünk némi útmutatást a bálnáktól. A kérdés mindezek után számunkra az, hogy mindennek mennyi köze van a valósághoz? Érted? Ezért vagyunk itt.
Pron elhallgatott. Valahová a távolba révedve állt, ügyet sem vetve Korora, akiben, minél többet hallott, annál nagyobb lett a hiányérzet. Hogy mindennek mennyi köze van a valósághoz? Jó kérdés. És a mindenbe mi értendő bele? Csakugyan minden?

– Kérdezhetek valamit, Pron?

A másik lassan feléje fordult.

– Most már nem kell Pronnak szólítanod – mondta.

Koronak valami hidegség futott végig a gerincén.

– Hát?

A másik mélyen Koro szemébe nézett.

– Nem kell Pronnak szólítanod.

– Miért, nem Pronnak hívnak?

Pron kényszeredetten elvigyorodott.

– Nem érted? Nem kell Pronnak szólítanod!

– Nem tudlak másképp szólítani, ha csak ezt a nevedet ismerem – mondta tényleg tanácstalanul Koro.

Pron nem szólt csak mosolygott.

– Miért, hogy hívnak? Mi a neved Pron? – kérdezte Koro kissé emelt hangon, de különös módon egy cseppet sem türelmetlenül.

– Mindegy – mondta a másik végre – nem érdekes. Majd biztos eszedbe jut. Van valami kérdésed az elhangzottakkal kapcsolatban? – váltott témát hirtelen Pron.

– Van – válaszolta Koro – Meg mással kapcsolatban is.

– Tessék, hallgatlak.

Koro elakadt. Most kéne valahogy penge éles logikával előadni a dolgot, hogy ne lehessen köntörfalazni, mellébeszélni. Felépíteni a mondanivalóját, hogy elsöpörjön minden felszínes ellenkezési kísérletet. Mivel is kezdje? Az idővel talán? De mi is volt az idővel? Többet aludtak a kelleténél, igen, ez az! De akkor mi van? Miért olyan fontos ez? Nem, a légkör inkább. Azzal kellene kezdenie. Miért érezte úgy, hogy a levegő belélegezhetetlen? Miért is? De hát, mit tudhat erről Pron? Hiszen az ő agyában lappangott ez a furcsa megérzés. Nem jó. Legyen akkor inkább a másik kettő éjszakai helycseréje. De mi van, ha csak ő, Koro emlékszik rosszul? Nem, az nem lehet. Valami azt súgta neki, hogy nem ő keverte össze a dolgokat. Már megint ezek a hülye megérzések. Megérzésekre nem lehet cáfolhatatlan érvelést alapozni. Micsoda rohadt egy helyzet!

– Pron – kezdte a maga számára is váratlanul. Őszintén meg fogja osztani a másikkal a kétségeit, bár az őszinteséggel teljes egészébén kiszolgáltatja magát, a másik javára módosítja az erőviszonyokat – Pron szeretném, ha ezt az egészet elmagyaráznád nekem. Tele vagyok kerdésekkel, de ezek többnyire sejtésekből, előfeltevésekből fakadnak. Vagy ami nem, arról pillanatok alatt bebizonyosodik, hogy a probléma tényszerű alapja minden további nélkül megkérdőjelezhető. Úgy érzem magam néha, mintha… – hirtelen abbahagyta. Pron kérdőn ráemelte a tekintetét.

– Folytasd!…

– …mintha valami hülye álomnak volnék a szereplője.
Koro várakozva nézett a másikra. Vajon mit mond erre? Pron nem mondott semmit. Némán állta Koro pillantását. 

–  Pron – nyögte ki végül Koro –, hogy a picsába kerülünk a Titánra? Vagy azt akarod mondani, hogy létezik olyan, amikor az ember nem emlékszik egy több éves űrutazásra? Hol az űrhajó? Hol a leszállóegység? Mi a szar ez a remegős gumibolygó? És a légkör? A szondák utolsó adatai szerint szinte tiszta nitrogénből áll, nem számítva némi metánt, ammóniát meg nemesgázokat! Pron, lélegzem! Nem baj? És mi van azokkal a szaros Coriolis-erőkkel? Hogy az én szakterületem? Pron ne hülyüljünk meg! Életemben egyszer találkoztam ezzel a kifejezéssel, egy keresztrejtvényben, képzeld! Pron! Mi ez az egész? Ennyi hülyeség után, hihetek a szememnek? 

Pron arcán halvány mosoly futott át. Mint aki mindent tud, pont olyan volt. Mindent tud, de megtartja magának. 

– Kvantum-teleportáció… – mondta egyszer csak.

txaba_thot•  2024. március 10. 21:16

10. A SZABAD AKARATRÓL

A szabad akarat a lélekből az emberi mivoltra kivetülő képesség, ahogy korábban szó volt róla, az isteni teremtőerő „kicsinyített” mása. A szabad akarat szabadsága valóban korlátok nélküli, de nem következmények nélkül való.

Itt rögtön mindjárt érdemes is egy pillanatra megállni, és egy másik irányból megközelíteni a dolgot, mert sokak számára nyilvánvalóan nem világos mit is jelent ez.

A világ — pontosabban az emberiség történelme — tele van szörnyű dolgokkal, háborúk, mészárlások, pusztítások egymás hegyén-hátán; a vallástalan emberek — nem véletlenül — hajlamosak mindeme szörnyűségre való hajlandóságot az emberi természet magától értetődő sajátosságának felfogni, a vallásos emberek pedig az előbb említett megpróbáltatásokat — a járványokkal, természeti katasztrófákkal együtt — Isten büntetéseként elkönyvelni. Az emberi létezés — sok esetben elkerülhető — nyomorúságára a kereszténység esetében az eredendő bűn szolgál magyarázatul, de ezzel kapcsolatban az Élet nagyon gyakran szolgál nyugtalanító mozzanatokkal: ártatlan gyermekek halnak szörnyű betegségekben korai halált, tiszta életű emberek kénytelenek keserves megpróbáltatásokat megélni, akár egy életen keresztül is, az élet sokszor érthetetlen módon állítja sorozatosan leküzdhetetlen akadályok elé az arra nem érdemeseket és még hosszasan sorolhatnánk. De nem tesszük.

Ahogy korábban is láthattuk, e téma körül is van pár kínzó ellentmondás, de ezek közül egyik sem annyira kínzó, hogy értelmes válaszokat szüljön. Érthetetlen az a belenyugvás, amivel a hívők elkönyvelik például azt, hogy habár a Mennyei Atya végtelen szeretettel viseltetik a gyermekei iránt és mindent megbocsát, az eredendő bűn miatt mégis megingathatatlan következetességgel bünteti őket. Jó, a Teremtő oka erre lehet az, hogy — már ami az isteni parancsolatokat illeti — az emberek megrögzött szabályszegők, és ezt valahogy szankcionálni kell, de mi a helyzet akkor, ha a megkövetelt szabálykövetéshez éppen az a tudás lenne szükséges, amelynek megszerzésére vonatkozó isteni tilalom megszegése vezetett magához az eredendő bűnhöz? Fogós kérdés. Vagy nem az?

A szabad akarat némileg árnyal a képen, de közelítsünk megint egy kicsit más irányból!

Az emberi történelem imént felemlített sajátosságaival kapcsolatban sokan fel szokták tenni azt a jogosnak tűnő kérdést, hogy ha Isten valóban annyira szereti az embert, hogyan engedheti meg ezt a rengeteg nyomorúságot az Élettel kapcsolatban, aminek tanúi vagyunk? Ez a kérdés kőkemény bizonyítéka annak, hogy az emberek általában, az intézményesített vallásosság tanításaival ellentétben — vagy annak megfelelően —, a legkevésbé sem értik ezt a felhajtást a szabad akarattal kapcsolatban. Pedig a dolog nagyon egyszerű, ha számításba vesszük a szabad akarat valódi jelentését és a vele elválaszthatatlanul összetartozó korlátlan felelősség fogalmát. A szabad akarat korlátlansága — a hozzá kapcsolódó felelősséggel — csak Isten feltétlen szeretetének fényében értelmezhető egyáltalán, másképpen, ha Isten bármilyen korlátot szabna, a szeretete többé már nem lehetne feltételek nélkül való. Bonyolult? Nem hinnénk. Gondoljuk csak végig! Egy kevés józan megfontolás, és a történelem minden vihara minden további kérdés nélkül megmagyarázható az ember rossz döntéseinek következményeként. Ennek magyarázata lehet a tudatlanság, de lehet egy egészen más minőség is, amelynek magyarázatát egy későbbi időre kell halasztanunk.

Most már láthatjuk a szabad akarattal járó lehetőségek helytelen felhasználásának következményeit. De ez az éremnek természetesen csak az egyik oldala. A szabad akarat felhasználható a jó cél érdekében is. A Teremtés működéséhez hozzájárulni — ez a mindenkori helyes döntés fő kritériuma, de ez még nem minden. A helyes döntés netovábbja, ha a cél érdekében készen állunk akár önmagunkat is teljesen odaadni. Az önfeláldozás — bármilyen formáját is vesszük — a legtöbb, amit az egyén az isteni Tervért megtehet. Ez az adomány az ÁLDOZAT.

Rövidesen az áldozat témakörét is körüljárjuk.


txaba_thot•  2024. március 5. 21:52

9. A LÉLEKRŐL

A lélek jelenti a közvetlen kapcsolatot Istennel, s a kereső számára az első Isten-élményt a saját szellemi középpontjával, vagyis a lelkével való első találkozás jelenti. A lélek ugyanis voltaképpen Istennel azonos minőséget képvisel. Nincs túl sok értelme az ilyetén méricskélésnek, de talán segíthet a dolgot jobban elhelyezni, ha azt mondjuk: a lélek bár parányi része csupán a forrásnak, mégis tökéletes mása annak, beleértve minden szellemi attribútumot. Ez óriási dolog! Gondoljunk csak bele, mit jelent mindez a teremtőerőt illetően? Megvan? Hogy is van? Kérjetek és megadatik tinéktek. Bizony. Minden? Úgy ám, szóval nagyon jó lesz észnél lenni, mert a Teremtésben — ha lehet ilyet mondani — az a durva, hogy működik.

Egy közbevetőleges kérdés: ki, mit gondol, amikor valaki főz egy ételt, varr egy ruhát, felépít egy házat, farag egy furulyát, vagy mondjuk a költő költ egy verset, a festő fest egy képet, ad absurdum valaki elvet és „felnevel” egy sor sárgarépát — ugyan honnan jön az ezekhez szükséget teremtőerő? Egy valamiben egészen biztosak lehetünk: az elmének vagy az egónak — az embernek — ehhez az égvilágon semmi köze sincs. Ez a lélek, semmi más. Szóval vigyázz mit kívánsz, mert megkapod! Valahogy így szól a mondás és semmi sem igazabb ennél.

Az ember szellemi értelemben, egy több rétegű, önátlényegítésre képes lény, amely rétegekből csak a legkülső az elme, viszont a legbelső, a szellemi dimenzióval összekapcsolódni képes réteg a lélek. A „több rétegűség” kifejtése szellemi tanításonként, vallásonként más és más lehet, a mi szempontunkból ez lényegtelen. Röviden összefoglalva annyit jelent, hogy az ember ezen tulajdonsága lehetővé teszi, hogy a hasonmód több síkú létezést képes lehessen megtapasztalni. Fontos azonban látni, hogy a szellemi-lelki felemelkedésben az elme és a lélek síkja bír jelentőséggel, közöttük a kapcsolat — a már említett önismereti felfedezőút végigjárásával — közvetlenül megteremthető.

Adódik a kérdés, hogy mi történik, ha az ember végül eljut saját szellemi mivoltának tudatáig? Mit tapasztal az, aki kapcsolatba kerül a saját lelkével? És mi következik azután?

Először is vegyük még egyszer szemügyre, mit is jelent a szokványos emberi létezés tudatossága. A társadalmainkat alkotó embertömegek tudatossági szintje lényegében nulla, vagyis a tudati minőséget illetően tulajdonképpen nincs is. Ezt az állapotot az jellemzi a legjobban, hogy az egyén szilárdan meg van győződve arról, hogy ő maga azonos az elméjével és a testével, a külvilágról való tapasztalatszerzéshez kizárólag az érzékszerveire képes hagyatkozni. Ezt a nulla tudatossági szintet az elme totális uralma jellemzi, amit korábban, röviden az elme csapdájának neveztünk. E szinten lévő emberek mindennapjait az elme folyamatos, zabolátlan csapongása jellemzi — ez még akkor is így van, ha a társadalmaink látszólag rendezett, úgynevezett törvények szabályozta államalakulatokban élnek. E szinten lévő embereknek a legcsekélyebb fogalmuk sincs, hogy az Életet milyen — a fizikai világ törvényeit messze meghaladó jelentőségű — szabályok irányítják. Márpedig aki nincs tisztában ezen szabályok létezésével és működésével, az a legkevésbé sem irányítja, csak elszenvedi a saját életét. Ezen tudatszinthez tartozik lényegében az összes, intézményesített vallás gyakorlása is, hiszen ha nem így lenne, azt kellene tapasztalnunk, hogy a vallásaik útmutatásait követő emberek az idő előrehaladtával egyre feljebb és feljebb emelkednének, legalábbis ami az erkölcsöt illeti. Könnyen belátható, hogy ez nincs így. Ezt az embertípust nevezhetjük anyagembernek. Az anyagember, amellett, hogy a saját élete felett sem bír befolyással, az elméjén keresztül tökéletesen manipulálható; egy kellően bonyolult társadalmi rendszeren keresztül a rendszer urai tetszésük szerint irányíthatják.

Az elmozdulást erről a nulla szintről az a hit vagy vélelem jelenti, ami ekképpen jelenik meg a tudatban: a körülöttünk tapasztalható világ NEM a teljes valóság. Ezzel érkezünk el a filozófia birodalmába, ahol is az elme az értelem segítségével elkezdheti keresni a teljes valóság felfedezésének lehetőségeit. Az elme csapdájából való kitörésre sokféle hatásos módszer létezhet, az elmélyült vallási rendszerek nyújthatnak ugyan fogódzót, de a felkészületlen kereső — kezdetben ki nem az? — számára rengeteg buktatót is rejthetnek, amelyek sokszor nem előbbre visznek, inkább akadályoznak a haladásban. Ami a lényeget illeti, fontos észben tartani minden kereső számára, hogy a szellem útján való elinduláshoz lényegében mindenki bírja a szükséges adottságokat, a jó szándékú elszánáson kívül némi kitartásra van szükség és az eredmények nem maradnak el! Hogy miért nincs szükség semmi egyébre, annak a magyarázata roppan egyszerű. A megértéséhez elég annyit felidéznünk, hogy a Teremtésben önmagát megsokszorozó isteni szándék a Teremtés örömtermészetét is szándékozik megsokszorozni. Ebben vagyunk mi, tudatossággal rendelkező lelkek játszótársai a Teremtőnek, aki az életek sokaságán végigvándorló, tapasztalatokkal, élményekkel, színekkel, érzésekkel, történetekkel gazdagon „megrakott” lelkeinket természetszerűleg hazavárja.

Ebből az következik, hogy Isten a hazatérni igyekvő gyermekeit nem, hogy semmilyen módon nem hátráltatja, hanem kifejezetten segíti is, ehhez éppen elég kinyilvánítanunk az előbb említett elszántságunkat. Nincs akadály, nincs buktató! Ebből látható, hogy általában véve téves az a felfogás, hogy a szellemi-lelki vezető vagy guru jelenléte elengedhetetlen a folyamatban. Természetesen egy jóakaratú tanító sokat segíthet, de ez nem feltétel főleg, hogy a mai világban — különböző vulgárezotériai áramlatokkal kapcsolatosan — sajnálatosan elharapózott az üzleti alapon űzött biznisztáltoskodás. Erről ennyit.

Az imént feltett kérdésre tehát — mi történik, ha a kereső végül rátalál önnön szellemi középpontjára —, a következő választ adhatjuk. A lélek keresése valójában annyit jelent, hogy újra alkalmassá és képessé tesszük magunkat, hogy érzékeljük a legbelső önvalónkkal mindig is létező, soha meg nem szakadt kapcsolatot. Elmebeli fogalmakba öntve a dolgot, meghalljuk, hogy Isten folyamatosan szól hozzánk. Természetesen a legkevésbé sem szavakkal vagy gondolatokkal, de még érzésekkel sem. Isten szava a Lélek. A lélekkel való újrakapcsolódás pedig elhozza életünkbe a többé nem múló bizonyosságot. Fontos észben tartani, hogy ezzel nem szűnünk meg emberi lényként az elménkben élni, de minden fontos pillanatban, minden lényeges döntésnél, minden felmerülő kérdésnél fel fog bukkanni a válasz, aminek helyességéhez nem férhet majd kétség. Az elme, természetesen amíg csak átlagos, hétköznapi emberként élünk, nem fog egy pillanatra sem nyugodni, de hogy mennyiben engedünk neki, az innentől már csak rajtunk fog múlni. Az írás elején már ejtettem szót a lélek által hordozott teremtőerőről. Nem meglepő módon, ennek az adottságnak nehezen túlbecsülhető jelentősége van az ember Teremtésben betöltött szerepével kapcsolatban. A következőkben a TEREMTÉST járjuk körül.
txaba_thot•  2024. március 3. 20:51

IV/1. VAEL

Odakint tombolt a tél. A viharos szél sűrű, dermesztő kavargássá változtatta a szakadó hóesést. Az utcai lámpák erőtlen, sárga fénye a házak tövében összehordott, néhol derékig érő hótorlaszokra esett.

A hatalmas irodaház bejáratának jókora üvegtáblái pattogva dacoltak a vad szélrohamokkal, állták a feltornyosuló hó nyomását.

A tetőtől talpig vastagon beöltözött fiatal férfi már percek óta meredten bámulta az üvegen túl szeme elé táruló látványt. Ezt tette már vagy négy napja mindig, ha odalent a kazánházban elunta magát. Fölment az előcsarnokba, beállt egy üvegtábla közepére, hogy ne érezze közvetlenül a réseken át beáramló hideget, és óraszám nézte a behavazott üres utcát. Kint ritkán észlelt mozgást és azt is többnyire nappal. Emberek mentek az aznapi megélhetés után. El elosont néhány rosszkedvű, görnyedt alak az utca túloldalán, hogy pillanatokkal később elnyelje őket a piszkos, ködös levegő homálya.

Ezen az estén azonban a fiatalember hiába meresztette szemeit a sötétbe. Ilyen hóviharban nincs az az épeszű ember, amelyik kimerészkedne, legyen bármilyen éhes is. Már éppen fordult volna meg, hogy visszatérjen a pincébe, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Most tehetne egy próbát. Rohadt egy világ lehet odakint, de nem baj, határozta el magát. A recepció pultja mögé lépett a fém faliszekrényhez, kinyitotta, és a legfelső sor harmadik kampójáról ügyetlenkedve leakasztott egy kulcsot. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy levegye a kesztyűjét. A benti hőmérséklet alig különbözött a kintitől. Aztán eszébe jutott, hogy úgyis le fogja venni. Most már mindegy. A kulcsot a hólétől foltos márványpadlóra tette, aztán a karjaival erőteljes, körző mozdulatokba kezdett. Végigütögette a testét, jónéhányszor leguggolt, érezni akarta, hogy az elgémberedett izmaiba visszatér az élet. A végén fekvőtámaszokat nyomott, hadd zsibongjon agyában a vér. Amikor ezzel is végzett, határozott mozdulatokkal elkezdte magáról ledobálni a ruháját. Derékig vetkőzött le, aztán lehajolt a kulcsért és kinyitotta az egyik ajtószárnyat.

A szél meglódította az üvegtáblát, a hótorlasz az előtérbe omlott. A fiatalembernek még a gondolatai is elakadtak, olyan hideg csapta meg. A testét milliónyi jeges tűszúrás érte. Miután magához tért az első döbbenetéből, elszántan kivetette magát a viharba. Az első lépés után azonnal felbukott. Prüszkölve, káromkodva gurult bele a combig érő hóba. A hideg valósággal égette a bőrét, minden izmát megfeszítve igyekezett úrrá lenni a reszketésen. Ki kell bírni, ki kell bírni, hamarosan ennél sokkal többet is ki kell bírni. Nagynehezen feltápászkodott és megpróbálta magáról lesöpörni a havat. A vad széllökésekben meg megtántorodott. Csak még egy perc, gondolta a fogait összeszorítva, és elindult a szemközti ház felé. Nem sokat látott a lépten nyomon szemébe csapódó szúrós hópelyhektől, de nagyjából érezte, hogy valahol a bérház kapujának közelében járhat. Odáig még elmegy, aztán vissza. Nagyon gyorsan vissza.

Váratlanul találta magát szembe a fallal, jobb kéz felől volt a valószerűtlenül magas hótorlasszal elrekesztett bejárat. Na, ott nem áll meg pihenni, az már biztos. Azonnal vissza.

Amikor nagysokára visszaverekedte magát az előcsarnokba, szembe találta magát egy nem várt nehézséggel. Ki kellett dobálnia a kövezetre omlott havat, amitől nem tudta becsukni az ajtót. Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy felöltözzön e előbb, de aztán úgy döntött, nem vizezi össze a ruháját.

Újabb kegyetlen pecek következtek. Az ujjai pillanatok alatt érzéketlenné fagytak, nem beszélve a nyíláson besüvöltő hóviharról. Amikor az ajtó végre csukva volt, ügyetlen, elgémberedett ujjaival sehogy sem tudta a kulcsot beilleszteni a zárba. A kézfejeiből az utolsó morzsáig elszállt minden erő. Míg lábával az ajtót támasztotta, merev kezeit egymáshoz ütögetve próbált életet verni beléjük.

A fiatalembert már egészen átjárta a hideg, amikorra be tudta zárni az üvegajtót. Minden ízében reszketett és már nem is gondolt arra, hogy ott helyben öltözzön fel, a hóna alá fogta ruhája gyűrött kupacát, aztán sietős léptekkel a lépcső felé indult. Ez a kísérlet nem úgy sikerült, mint ahogy eltervezte, gondolta útközben, és még örülhet, ha nem kap valami komoly betegséget. Na, azt azért nem, azt biztosan nem kap, de ha egy kicsit gondolkodik, megspórolhatott volna magának egy kellemetlen élményt. De hát éppen ez volt a cél. A kellemetlen élmény.

Így tépelődött magában a fiatalember, amíg a gyengén megvilágított lépcsőn lépkedett lefelé. Odalent végighaladt a széles, félhomályos, vastag csövekkel, vezetékekkel át meg átjárt folyosón, aztán jobbra befordult egy jókora vasajtón. Bent érezhetően melegebb volt, bár magától a kazánháztól még elválasztotta két ajtó.

A kazánházba érve vak sötét fogadta, ami akkor lett teljes amikor a vasajtót döngve becsukta maga mögött. A fiatalember nem jött zavarba, ismerte már annyira a járást, hogy becsukott szemmel is eltaláljon a fűtők irodájába. Néhány lépés után csakugyan feltűnt egy keskeny fénycsík jobbra, egy újabb ajtó alatt. Benyitott.

A benti, sárgás fények csak egy pillanatra tűntek vakítóknak a kinti sötéthez képest, aztán a szem elkezdett erőlködni, próbált különbséget tenni az elmosódó részletek között. Csalóka fény, megszokni nem lehet, legfeljebb az ember egy idő után lemond a nézésről, már csak látni akar.

A helyiségen valami örök átmenetiség látszott. A három ágyon, szekrényen, íróasztalon és hűtőszekrényen kívül ócska olajoskannák, szerszámosládák, cső és egyéb vasdarabok, mocskos munkaruhák, vödrök, vezetékkötegek és ki tudja még mi minden átláthatatlan, borzasztó kupacai voltak szanaszét hányva a bútorzattól szabadon hagyott helyeken. A szemlélő azt várhatta volna, hogy bármelyik pillanatban érkezik egy takarítóbrigád, és mindent elvisz a maga helyére, hiszen a hatalmas összevisszaságnak nyilván nem volt semmi rendeltetése — de ez nem következett be.

A fiatalember leült az ágyára és szórakozottan átpillantott a szomszédos  ágyon alvó társára. Az illető idősebb volt nála, úgy negyven-negyvenöt körüli lehetett. Valahol, valamelyik külvárosi negyedben lakott, onnan járt be, családja is volt, gyerekek meg ilyesmi, sokkal többet nemigen lehetett tudni róla, pedig a fiatalember már elég régóta dolgozott vele. Valahogy sokkal nagyobb távolság volt kettejük között, mint azt a korkülönbség indokolta volna. Ezért aztán nem is nagyon beszélgettek, csak a legszükségesebbeket.

A fiatalember, miután felöltözött, nagyot sóhajtva végignyúlt fekhelyén, ügyelve, hogy a latyakos bakancsaival nehogy bepiszkítsa a duplán leterített, durva pokrócot. Enni kéne valamit, gondolta magában tétován. Kérdés, mennyi az idő, mert ennivalóért fel kell másznia a negyedik emeleti ebédlő konyhájára, viszont a kétórai hírekről sem akar lemaradni. Lustán az íróasztal sarkán, Lars fejénél ketyegő régi, mechanikus ébresztőóra felé fordította a fejét. Egy-negyvenhárom. Szoros. Legfeljebb lehozza és itt eszi meg. Nehezen vette rá magát, hogy megmozduljon, aztán egy hirtelen elhatározással felült az ágyon.

Ugyanaz a nyomorult botorkálás felfelé, mint az imént. A fiatalember a földszintre felérve gyakran gondolta, hogy olyan az egész, mintha valami nyavalyás rovar bújna elő a földalatti fészkéből.

A portáspult mögötti személyzeti helyiségben volt a ház kapcsolótáblája. Onnan lehetett üzembe helyezni mindent. A mostani körülmények között ez mindössze a lépcsőház és a folyosó vészvilágítását jelentette. Az összes többi fogyasztó le volt kötve. Takarékosság van.

A fiatalember nekivágott a lépcsőnek. Menet közben eszébe jutott a lift, de nem hagyta felbosszantani magát, inkább a lábaiban jelentkező feszülő érzésre összpontosított, arra, hogyan dolgoznak az izmai. Hamar felért a negyedikre. Jobbra, az étkezde folyosóján is csak a vészvilágítás fényei derengtek. A fiatalember ügyet sem vetve a síri hangulatra, vágott át az asztalok között a konyha irányába.

A raktárajtó zárjában benne volt a kulcs, csak a számzárat tekerte el az utolsó, aki enni volt fönt. A fiatalembernek nem okozott problémát.

Ahogy belépett a zsúfolt polcok közé, már sokadszor, erőt vett rajta az unottság. Mindig ugyanazok a szárított vagy agyontartósított konzervételek, az egész már a könyökén jön ki. Ilyenkor szokott elkezdődni a vég nélküli keresgélés, s nem egyszer nem hiába. Kerültek elő így már a jókora helyiség különböző zugaiból különlegességnek számító aszalt gyümölcsök, kekszek s egy alkalommal csokoládé is. A fiatalember most ennek reményében látott ismét munkához.

A teherlift raktárba nyíló ajtaja mellett bukkant rá végül, jó néhány kétszersültes karton mögött, egy láda mazsolára. Ez az! A fiatalember elégedetten vette birtokba az új szerzeményt. Ennek Lars is örülni fog, gondolta, miközben négy csomagot a zsebébe süllyesztett. Csak ekkor kapott észbe. Órája nem volt, elképzelni sem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, hogy feljött a gépházból. Futó pillantást vetett a széthányt csomagokra aztán döntött. A kétszersült ráér. És már indult is ki a raktárból. Az ajtót becsapva maga után, sietősen elrontotta a számzár beállított kódját, aztán rohant tovább. Gyorsan, gyorsan! A lépcsőn kettesével vette a fokokat, de amint leért az előtérbe, szinte a földbe gyökerezett a lába. Hát ez meg?… Lars, a kollégája, a bejárat előtt térdelt, és kapkodva vacakolt az üvegajtó zárjával. A hátizsákja mellette hevert, azokban a tócsákban, amiket még ő hagyott az iménti kiruccanása után.

— Hát te mit csinálsz? — kérdezte a fiatalember meglepetten.

A másik felkapta a fejét. Az arcán valami félelemmel vegyes zavarodottság látszott.

— Mi van Lars? — kérdezte ismét a fiatalember.

A másiknak szemmel láthatóan nehezére esett válaszolni.

— Nem tudom Vael… — nyögte ki aztán — A rádió… Azt mondták…

— Mit Lars?

— Ezek lőnek Vael, lőnek, érted? Haza kell mennem a családomhoz… — azzal újra az ajtó felé fordult. Vael nem hagyta annyiban:

— Mi ez az egész, Lars? Kik lőnek?

Lars nem nézett a társára, csak úgy a válla fölött válaszolt:

— Bemondták a kettes hírekben, hogy a parlamentnél éjfélkor összecsapott a téren éjszakázó tömeg és a rendőrség. Vagy százötven halott és azóta is folyik a lövöldözés… Már nincs kenyér, Vael… Ennek már nem lesz vége, Vael… Úgyhogy én megyek…

A fiatalember zavartan állt. Elkezdődött volna? Ez már az lenne? Van egyáltalán kezdet?

— Várj már Lars az istenért! Gondolkodjunk egy kicsit. Mit mondott még a rádió?

Lars nem válaszolt azonnal.

— …Ha nem sikerül a lázadókat lefegyverezni, az elnök szükségállapotot rendel el és beveti a katonaságot.

Vael reménykedett.

— Lázadók? Azt a néhány fegyverest nevezik lázadóknak?

Lars megvonta a vállát.

— Azt mondják Vael a kormánypárti rádióban, hogy ezek a fekete zöldek…

— Mi?!

— Előjöttek — bólintott az idősebbik, még mindig az üvegajtóval babrálva.

Volt valami fenyegető az egészben. Nem lehet véletlen, hogy a fekete zöldek előmerészkedtek, azok után, hogy a hatalom hiába kereste őket égre földre már évek óta. Gaia Pártnak hívták magukat és egészen addig valamiféle félhivatalos ökomozgalomként működtek, amíg egy alkalommal a radikális szárnyuk bombamerényletet hajtott végre az állami olajvállalat központja ellen. A kormány terrorszervezetté nyilvánította a mozgalmat, mire az egész szervezet teljes illegalitásba húzódott vissza.

Szóval akkor most már minden mindegy volna? Vagy elérkezett a pillanat, hogy az emberek nélkülözés felett érzett elkeseredett elégedetlenségét meg lehessen lovagolni? Erről lehet szó. Lars azt mondta, nincs kenyér. Nincs, merthogy semmi sincs. Vagy alig valami.

Lars hirtelen felemelkedett és kezét dörzsölve a társához fordult:

— Gyere már Vael, a kurva életbe! Szétfagytak az ujjaim. Te tudod, melyik az — mondta a kulcscsomót társa felé nyújtva.

— Várj, Lars! — Vael agya szédületes iramban pörgött. Próbált ésszerűen gondolkodni. Elvileg, pillanatnyilag ők felelnek a házért. Tehát nem volna szabad lelépniük. Ha ez az egész mégsem az, aminek ők gondolják, csúnyán ráléphetnek a tökükre odafentről. Azonban Vael érezte valahol mélyen, hogy nem tévednek. Akkor meg mindegy, úgyis minden elvész, legalább mentsék ami menthető.

— Lars, mi legyen a kajával? — kérdezte hirtelen a másikat.

— Mit tudom én? Marad. El úgysem tudjuk vinni.

— Nem, persze — bólogatott Vael türelmetlenül — de legalább vigyünk magunkkal valamennyit.

Lars értetlenül állt. Vagy inkább tehetetlenül.

— Bassza meg, úgyis széthordja az a sok éhenkórász! Lars, nem adok két napot, és az egész rohadt házból nem marad más, csak a falak.

— Hát jó — helyeselt Lars minden meggyőződés nélkül.

— Na, jól van — sóhajtotta már már megkönnyebbülten Vael — Hagyjuk most az ajtót és rámoljuk össze, amit tudunk.

Elindultak az élelemért. Lars csak akkor élénkült meg, amikor már a konzerveket pakolták ládába. Nem volt sok amit elvihettek, fejenként hét nyolc doboz, mégis több a semminél.

Mielőtt elindultak volna lefelé, a gépházba, Lars kulcsra zárta az ajtót, a számzárat pedig gondosan összekeverte. A kulcsot ahogy szokták, a bejárat melletti szellőzőkürtő egyik nyílásának rácsa mögé rejtették.

A gépházban Vael sietősen összekészítette a holmiját, felöltözött, amilyen melegen csak tudott, aztán utoljára leült az ágyára. Lars kérdően nézett rá.

— Mi legyen a géppel? — kérdezte Vael.

Lars csak egy pillanatig gondolkodott:

— Altassuk még vagy három napig, aztán az óra úgyis kettes automatára áll át. Az még négy nap, biztos ami biztos. Utána az egész úgyis leáll…

Vael bólintott.

Nem telt bele öt perc és minden készen állt az induláshoz. Az előcsarnokban azonban Vaelnek eszébe jutott még valami. Lars kezébe nyomta az üvegajtó kulcsát, aztán ő maga a portás öltöző mögötti páncélterembe ment. Ott tartották, a személyzeti páncélszekrényben azt a pisztolyt, amely az őrzőszemélyzet segítségére volt hívatott lenni kritikus helyzetben. A dolognak nyilvánvalóan semmi értelme sem volt, hiszen a lőfegyverhez hozzáférni, az amúgy kötelező hivatalos út betartásával, meglehetősen körülményesen és hosszadalmasan lehetett, amire vészhelyzetben se mód se idő nemigen lehetett. Vael kezét azonban e pillanatban nem kötötte semmilyen efféle bürokratikus eljárás. Mindössze a szükséges kulcsoknak és kódoknak kellett a birtokában lennie.

A páncélban ott feküdt a kilencmilliméteres, három teli tár és egy doboz lőszer társaságában. Vael a helyére kattintotta az egyik tárat. Sosem volt még a kezében ilyen fegyver, de látott már filmen épp eleget.

Lars nem lepődött meg, amikor a fiatalember elé lépett fegyverrel a kezében. Valóban nem árt az óvatosság.

— Várj egy percet Lars — mondta Vael és maga elé emelte a pisztolyt — Csak a rend kedvéért. Hogy tisztában legyünk vele — azzal csőre töltötte a fegyvert és megcélozta az egyik falilámpa üvegburáját. Igyekezett minél kevésbé görcsösen meghúzni a ravaszt. Rövid, éles, ostorszerű csattanás csapott bele a levegőbe. A pisztoly visszarúgott, Vael majd elejtette. A lövést azonban elvétette, jó harminc centiméterrel. A fiatalember a társára nézett mire az bólintott. Vael újra célzott.

A golyó ezúttal az acél lámpatestbe ütött fémes csengéssel lyukat.

— Hagyjuk Lars — rázta meg a fejét Vael — Most te jössz.

Lars felemelte a pisztolyt és az egyik szemét becsukva, hunyorogva a lámpára nézett. Állt pár másodpercig, aztán lemondó sóhajjal leeresztette a karját.

— Nem megy komám, el se látok odáig.

— Na, ne hülyéskedj — nézett rá hitetlenkedve Vael — Az egész nem több tíz méternél! Nincs szemüveged?

— Van, de akkor se megy, ha mondom.

— Legalább próbáld meg — erősködött Vael, de Lars kiugrasztotta a töltényt a csőből, a fegyvert pedig átnyújtotta neki.

— Legyen nálad inkább.

— Vak vezet világtalant — legyintett Vael — Na, mindegy. Menjünk.

Miközben Lars felügyetlenkedte a hátizsákját, Vael kinyitotta az ajtót. Különösebb nehézség nélkül be tudták csukni maguk után, a hó most nem okozott gondot. Aztán tanácstalanul egymásra néztek. És most hogyan tovább? Álltak a kavargó hóban és nem tudták merre induljanak. Most még vissza lehetne csinálni. De nem, mégse.

— Merre? — kérdezte végül Vael.

— Hát én Ottalansán lakom, méghozzá eléggé kint, úgyhogy nekem az volna a legjobb, ha átvágnék a városon. Kérdés, hogy érdemes e a belvárossal próbálkozni?

Vael bólogatott:

— Nekem Suurjärviben van dolgom, a nyugati autópálya bevezetőjénél. Az nagyjából egy irányban van Ottalansával. Mehetünk együtt egy darabig.

Lars elgondolkodva végignézett a behavazott utcán, de csak ennyit mondott:

— Hát, kíváncsi leszek… — és elszántan elindult a belváros irányába.

Vael nézte pár pillanatig a hótömeggel küszködő társát, aztán utána eredt.