Szilánkok

nem akarok felkelni
üresség tátong bennem
néha a fájdalom ordít egyet
megtörve a  nyomasztó csendet
fejemben

poros ruha
kopott cipő
fáradt arc
elgyötört lélek
hosszú út van mögötte
s hogy van-e még előtte
a Sors döntése
leül, már nagyon fáradt
egyedül poroszkálni
többé nem akar
vár egy támaszt,
ki segít továbbmenni
göröngyös köveken
kézenfogva átjutni
talán jön valaki
vagy észrevétlen
magára marad
kezébe temeti arcát
s nyeli tovább az eltelt idő
könnyes porát

Felkelő Nappal simított
hegyvonulatot csodálva
áhítozom
lágy kezek tapintására
bőrömön
Mezőn nyíló virágok szirmaival
borított ágyban pihenni
hozzád simulni
volna jó
Szertefoszló képek után
körvonalazódik
hogy
sóhajjal telt ágyamban
társam a magány...

"A visszhang gyönyörű nimfa... A messzi hegyekben él, és onnét nevet a világra. (...) A haja, szeme sötét, de a karja és a nyaka fehér, mint a frissen hullott hó. A szépségét emberi szem sosem láthatja. A szarvasnál is sebesebben fut, és csupán incselkedő hangját halljuk a távolból. Éjszakánként is hallhatjuk hívó szavát, nevetését a csillagok alatt, de azt sosem engedi, hogy megpillantsuk. Ha a nyomába szegődsz, messzire szökik, és már a következő hegy mögül kacag rajtad."