Novellák

Trisztan•  2010. november 7. 22:05

Az utolsó

Huszonkét éves voltam, ekkor találkoztam az utolsóval.
Mert mindig vannak utolsók. Valahol egyszer azt hallottam, hogy minden dolog, aminek kezdete van, egyszer véget is ér.
Ám mielőtt véget érne, van még egy utolsó.
Egy utolsó lélegzet, egy utolsó szárnycsapás, egy utolsó fehér tigris – mindig, de mindig van utolsó.
Ott találkoztam vele, ahol véget érni látszott az ember nevű kórság fertőzte terület (habár jól tudtam, ez csupán illúzió), és elkezdődött az érintetlen, és a szép.
Akkoriban postásként kerestem a kenyeremet, miközben még egyetemre jártam. Talán túl sok lábon jártam, és ki sokat markol, keveset fog; de ez már egy másik mese.
Tehát, éppen dolgoztam, hordtam a tömérdek számlát, reklámanyagot, és elvétve néhány sablonos köszöntő képeslapot. A Mogyorós utca lassan elfogyott ütött-kopott kerékpárom gumija alól, hogy átvegye a helyét a jószerivel végtelen erdő, melyen sebhelyként futott végig az aszfalt. Kifulladva megálltam – az utca eléggé meredek. A címhelyek elfogytak a balomon, megfordultam, hogy leguruljak a másik oldalon.
Még hátranéztem az erdőre. Tényleg szívfacsaróan szép, ahogy a dombokon sétál az őszi délelőtti sugárzó napfény, hogy aztán megborzolja a szálegyenes fenyők gerincét, majd befurakodjon a mélyebb zugokba, újra és újra életet lehelvén a talán haldokló fák közé. Mint ölelő kar, fog körbe a ragyogó zöld gerinc balról, és az itt-ott löszbe vájt pincék pettyezte erdősor jobbról.
Lassan engedtem a fék szorításán. Indulni kell.
Aztán újra meghúztam a féket. A kerék élesen csikorgott, tiltakozott.
Valami sírásfélét hallottam. A hang semmiképpen sem embertől származott, de még csak általam ismert állathoz sem tudtam kapcsolni. Talán egy kánya rikoltott? Elhessegettem az ötletet.
Ahogy már mondtam, itt már alig volt nyoma az emberi jelenlétnek. Balra egy omladozó viskó, jobbra egy üresen ásítozó paintball-pálya, alattam az utca megfakult aszfaltja. Kizárt, hogy rajtam kívül bárki is hallotta a hangot.
Már-már továbbindultam – akkor még nem éreztem késztetést arra, hogy egy esetleg sebesült állat keresésére induljak.
Azonban a sírás újra felcsendült, oly kétségbeesetten, oly reménytelenül, hogy gondolkodás nélkül letámasztottam a kerékpárt a szalagkorlátnak.
Füleltem, hátha újra meghallom, hogy betájolhassam.
Nem csalatkoztam. Mintha csak akarta volna, várta volna a titokzatos lény, hogy megtaláljam.
Jobboldalt, a paintball-pálya alatt vezetett egy kis csapás a sűrűbe. Elhaladtam a pévécé-zöld hálóval lefedett bejáratú katonai sátor mellett. Még két lépés, és az útról már senki sem láthatott meg – legfeljebb az üresen árválkodó postáskerékpár lett volna gyanús.
Egy néhány hete dúló vihar által ledöntött sudár kőris törzse mögött találtam meg.
Rémülten nézett rám ametiszt, macskaszerű szemeivel. Mellkasa sűrűn emelkedett, zihált félelmében. Szívfacsaró hangon szűkölt.
Aztán észrevettem, hogy bal hátsó lábfeje egy gonosz kinézetű medvecsapda fogságába esett. Hirtelen hihetetlen ellenszenvet éreztem az ember ellen, szinte felfordult a gyomrom. Nincs még egy ilyen önző, felelőtlen, és alapjaiban rosszindulatú faj az egész planétán – de talán másutt se.
A sérülés csúnyán festett. Lehet, hogy a csapda csontot is tört.
Megpróbáltam csitítani a megrémült kis lényt. Folyamatosan beszéltem hozzá. Amikor elindultam feléje, megpróbált hátrálni, de aztán, ahogy közelebb értem, furcsamód megnyugodott egy kicsit. Hagyta, hogy odamenjek hozzá.
Óvatosan kinyújtottam a kezem. Keskenyvágású szemeivel a kitárt ujjaimra fókuszált.
Kicsit én is tartottam tőle. És ha megharap? Mégis, valamilyen ismeretlen, emberen és természeten túli oknál fogva bíztam benne.
Ő is bízott bennem.
Hagyta, hogy megérintsem a homlokát. Hűvös volt, és remegett, de ahogy lassan végigsimítottam a feje búbján, abbahagyta. Kicsit ferdén fordította a fejét, úgy nézett rám. Pislogott egyet.
Aztán kiöltötte hosszú nyelvét, majd bizalma és barátsága jeléül végignyalt a karomon.
Rámosolyogtam.
Ő, a maga módján visszamosolygott, bár ez inkább afféle groteszk, de jóindulatú vicsorgás volt.
Újra megérintettem, hogy csitítsam. Tenyerem végigszánkázott hátrafelé, a nyakán, a gerincén, és megállapodott hordószerű mellkasán. Szíve nagyon szaporán vert, éreztem.
- Na, figyelj, kis barátom, ez most fájni fog, de kiszabadítalak – mondtam neki, ámbátor nem tudhattam, hogy megérti-e.
Lehunyta a szemeit, mintegy megadóan.
Immár nem tartottam attól, hogy esetleg odakap, és letépi a karomat. Inkább attól féltem, hogy fájdalmat okozok neki. Igyekeztem gyorsan csinálni. Rátapostam a medvecsapda kioldó kallantyújára, és minden izmomat megfeszítve szétnyitottam a szerkezet fogsorát. Nagyon erősen tartott, rozsdás is volt, de viszonylag hamar sikerült a művelet.
Újdonsült barátom kínkeserves hangon felnyöszörgött, de nem bántott. Amikor érezte, hogy könnyítettem a terhén, kinyitotta a szemeit. Hálásan tekintett rám.
Akkor, ott, úgy éreztem, hogy gyönyörű szemeivel nemcsak néz engem: keresztül lát rajtam, sőt, belém lát. Tudtam, hogy tudja, ki vagyok, mi vagyok. És úgy tűnt, ez volt az, amivel végleg megnyugtatta, és megpecsételte a kapcsolatunkat.
Sebesült lábára sántítva, közelebb kúszott, hozzám simult. Dorombolt, de nem úgy, mint egy házimacska, aki alattvalójának tekinti az embert. Úgy dorombolt, ahogy egy ilyen teremtmény akkor dorombol, ha valakit a barátságába fogad; egy olyan barátságba, amelynek kapcsa túlmutat emberi haszonleső ármányokon.
Úgy zárt a szívébe, ahogy senki más nem tud. És tudtam, hogy én is akképpen zártam a szívembe, és szerettem meg őt.
Percekig hevertünk így, aztán ismét a lábára pislantottam.
Felálltam.
Kérdőn nézett rám.
- Várj meg itt, kicsi, sietek vissza – suttogtam neki, és már kétségem sem volt afelől, hogy megért. – Hozok orvosságot.
Beleegyezése jeleként vakkantott egyet. Visszasiettem az ösvényen, felpattantam a kerékpárra, és sebesen hazatekertem.
Felszaladtam a lépcsőn, be a házba, és a gyógyszeres fiókból fertőtlenítőt kotortam elő, aztán a fürdőszobába futottam, lekaptam egy törölközőt a tartóról, és egy percen belül újra a nyeregben ültem.
Lihegtem, alig kaptam levegőt, miközben a felfelé tekertem a Mogyorós utcán.
Amikor befordultam az utolsó kanyarban, már tudtam, hogy baj van. Nagyon sok hangot hallottam: rengeteg ellenséges kiabálást, és egy elnyomott, fájdalmasan ismerős, síró hangot.
Aztán megláttam a tömeget. Rengeteg – talán száz – embert, autókat, furgonokat, és egy helikoptert. Volt ott civil, újságíró, rendőr, orvos, és számos egyéb egyenruhás alak.
Még gurult a kerékpárom, úgy ugrottam le róla. Hagytam, hogy elboruljon. Tartalma az árokba szóródott, de nem érdekelt.
Észrevettek. Megtalálták. Elfogták.
Talán követni próbált, mikor otthagytam. Talán az akkor kitámasztott kerékpárom volt valóban gyanús. Talán egy vadász, vagy egy kiránduló vette észre. Túl sok talán, túl sok felesleges talán.
A lényeges az volt, hogy egész magányos és kiközösített életemben (bár csak nemrég találkoztam vele) ő volt az egyetlen kapocs, aki a kihűlt szívemet újra dobogásra kényszerítette; aki olyan lélektársi köteléket varázsolt közénk, amire ember sosem lenne képes; aki oly tiszta, oly ártatlan lelkű volt, mint senki más ezen a világon; akit szerettem – és most elvették tőlem.
Ahogy azt a nagy kasszasikerű hollywoodi mozikban látni lehet, mikor a főhős dacolva a hatóságokkal beront, és életét kockáztatva kimenti fogságba esett barátját... úgy törtem utat magamnak én is a tömeg élő falán keresztül.
Csakhogy, ez a való élet volt, és itt nincs heppiend.
Egy rendőr leütött a gumibotjával, és a kép számomra megszakadt.
Két hét múlva ugyan szabadon engedtek (ilyen-olyan ürügyet fogtak rá, hogy ez eddig elhúzódott), de akkor már késő volt.
Nem részletezem, nem szépítem.
Még hosszú-hosszú időkig foglalkozott vele a média. Újságok címoldala, jóval később pedig eldugottabb rovatja volt tele vele. Az összes csatorna híradóműsora prioritásban foglalkozott vele.
Azok az emberek, akik az egyenruhájukért cserébe eladták a lelküket, elfogták, elkábították, elhurcolták. Tanulmányozták, megfigyeléseket végeztek, kísérleteztek rajta. A szó szoros értelmében ízekre szedték.
Két hét tortúra után végül feladta a harcot, és meghalt.
Ezt már azelőtt tudtam és éreztem, hogy elolvashattam volna az újságban vagy megnéztem volna a hírekben.
Abban a pillanatban a szívem véglegesen és mindörökre kiüresedett, eljegesedett. Talán nem is dobogott többet.
Ő, mint oly sok minden ezen az önnön gyarlósága miatt haldokló földkerekségen, az utolsó volt.
Utolsó lélegzet, utolsó szárnycsapás, utolsó fehér tigris.
Utolsó sárkány.
Mert sárkány volt, igen, mintha csak a mesekönyvek lapjairól lépett volna elő. És nem az a hétfejű, hatalmas, gonosz szörnyeteg, aminek a mesék titulálták.
A hétfejű, hatalmas, gonosz szörnyeteg az ember, ő pedig csak egy kicsi, ártatlan, elveszett sárkány volt. Az utolsó.
Sokáig gyászoltam őt. Egész hátralevő életemben csak gyászoltam; néha csendesen, és néha, mikor egyedül voltam, feltörő, őszinte könnyekkel.
Olyan kapocs, olyan kötelék halt meg vele, amihez foghatót nem találni sehol másutt. Ez az érzés olyan, amit szavak harmatgyenge formájába önteni lehetetlen. Aki ezt nem érezte, az soha nem fogja megtudni, milyen érzés. Soha.

 

 


***


Most múltam negyven. Van jól fizető állásom egy fotólabornál, van feleségem, van otthonom. Ámde az életem azóta is üres, amennyire csak egy kicsupaszított, hideg szoba üres tud lenni.
Talán nem is történt meg soha. Talán csak képzeltem. Talán csak ürügy a depressziómra.
Túl sok talán. Túl sok felesleges talán.
Talán tényleg megtörtént.
Nemrégiben vásároltam egy revolvert.
Minden nap előveszem. Minden nap a tükörbe nézek vele. És minden nap visszateszem a helyére.
De eljön a nap, amikor majd nem leszek képes szembenézni a tükörképemmel.
Az a nap lesz az utolsó.

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom