A fehér hattyú árnyéka is fekete...

Hattyúszárnyak

(Hattyúmese kicsit másképp)

Erdőkkel benőtt hegyek között, magas falakkal körülvett, soktornyú vár árnyékában egy kis tó tükrözte vissza a horizonton elúszó vidám felhőket. Enyhe szellő borzolta a tó vizét, apró hullámokat indítva a parti nádas felé. Későre járt, a meleg nyári nap lassan a végéhez ért, a láthatáron pirosló fények kúsztak elő és sejtelmessé változtatták a vidéket. A tóban vadkacsák úszkáltak, esti vadászaton bukva időnként a víz alá. A kiskacsák a nagyokat utánozva sután bukdácsoltak és forogtak a vízen, nagyokat nyelve a tó friss vizéből. A csapatot vezető gúnár felnézett az égre és közeledő árnyakat vett észre a vár mögött. Hangos hápogással a nádas felé vezette csapatát és riadtan nézte, ahogy hatalmas madarak ereszkednek le a vízre. Vándorhattyúk érkeztek, fehér tolluk megcsillant az utolsókat lobbanó napsugarakban.

A hattyúk kecsesen úsztak a part mentén és követték élen haladó nagyobb testű vezérüket. Ekkor még egy madár érkezett, kissé megfáradva, utolsó erejét megfeszítve, szinte bezuhant a társai közé. A kacsák tágra nyílt szemmel bámulták az újabb jövevényt: alakja kecses, mint a többieké, de tolla koromfekete. Egy fekete hattyú. Lassan odaúszott a csapat vezéréhez, és ívelt nyakuk hirtelen szívformában találkozott. Aki messziről látta volna ezt a fekete-fehér szívet, azt hitte volna, ember formálta szobor úszik a víz tetején. A fekete hattyú panaszkodva sóhajtott társai felé, vándorlásuk során megsérültek szárnyai és most is fáradtan lógtak oldalán. Valószínűleg eltörtek és mivel mindig tovább haladtak, nem tudtak beforrni csontjai, az újabb és újabb erőfeszítések miatt. De most ő is, társai is érezték, hogy ezekkel a szárnyakkal már nem folytathatja útját.

 
Eszébe jutottak hattyú léte első napjai, amikor emberből hattyúvá változott. A repülés boldogsága, a megtalált szabadság érzése és a szívét betöltő remény, hogy így majd eljut megálmodott kedveséhez. Fiatal lányként gyakran álmodott egy férfiról, aki várja valahol, messze-messze otthonától. Esténként kisétál a vára melletti tó partjára és miközben körbesétálja a tavat, álmaiban egy lányra gondol, aki egyszer majd eljön hozzá. A lány az emberek között sem találta igazán a helyét, mert miközben élte egy hétköznapi lány, később egy asszony átlagos életét, mindvégig a másik felét kereste és kétségbeesett kísérletei mindig rádöbbentették, hogy a megálmodott férfit talán sosem látja meg amíg csak él. Próbálkozott valaki másban megtalálni, ezért időnként kiszökött berendezett életéből. Látszólag feladva álmait, sodródott, fel-fellángolt újra és újra, de a legutolsó férfi miatt szinte meghasadt a szíve bánatában, naphosszat sírt, de egyszerre siratta régen elveszett önmagát is.

Sok könnyekkel áztatott éjszaka után, egyik éjjel, amikor a telihold ezüstösre festette az eget, megjelent az ablakában egy apró lény, feje körül fénylő glóriával.
Eljöttem hozzád, mert boldogtalannak látlak - mondta az angyalszerű látomás. – Segítek neked, hogy oda találj, ahová a szíved vinne. De ennek ára az, hogy átváltozol. És ha felismer majd, akit keresel, bármely alakban kerülj is elé, akkor majd visszaváltozol és boldogságod kulcsa a kezedbe kerül. Hattyú leszel, ha igazán akarod azt amiről régóta álmodsz. Egy fekete hattyú, a fehérek között. Ez nem csak próbatétel, hanem egyben a boldogságod ára is....
Akarom, akarom !!! - kiáltotta a lány és ezek voltak az utolsó emberi szavak, amik elhagyták ajkait. Abban a másodpercben hattyúvá változott, fényesen csillogó fekete tollai szinte visszatükrözték a rácsodálkozó telihold sugarait.
A fekete hattyú szinte ösztönösen kitárta szárnyait és az ablakból felröppent az ég felé. Megrészegült a repülés élményétől, felszállt magasra aztán zuhant és újra fel. Boldog volt, és türelmetlen. Száguldani akart távoli kedveséhez, de a részeg szárnyalástól hamar elfáradt és az erdőszélen egy bokor rejtekében megpihent és mély álomba merült. 

Reggel, amikor kinyitotta a szemét, rémülten jött rá, hogy nem álom volt, valóban átváltozott… Napokig tartott kétségbeesése, új alakjában mindentől félt, bujkált a fák között. Aztán egy nap, egy csendes folyó partján találkozott egy hattyúpárral. Boldogan úszkáltak, időnként összeérintették a csőrüket, a lány irigykedve nézte őket. Amikor észrevették, megbámulták, mert fekete tollú fajtársukkal még sosem találkoztak, de kedvesen invitálták magukhoz. A lány csatlakozott ahhoz a csapathoz, amelyikből kivált egy szerelmes együttlétre a fiatal pár és attól a naptól kezdve ez a csapat jelentette a biztonságot, a szabad vándorlást, a reményt, hogy egy nap elérkeznek a régi álmok helyszínére is.
 
Lassan egy év telt el a közös vándorlással. A hattyúcsapat tagjai megszokták és megszerették különc társukat. Most, ennél a kis tónál is nagyon aggódtak érte. Azzal biztatgatta őket, hogy meggyógyul, erőre kap és utánuk repül. Nehéz szívvel hagyták ott a többiek, de indulniuk kellett. A tó vidéke csendes, nyugodt környéknek tűnt. A vár inkább vidáman, mint zordan magaslott a tó fölé. A fekete hattyú keserű érzésekkel figyelte társai távozását, de nem akarta feltartani őket. Ahogy elrepültek, hirtelen nagy-nagy csönd ereszkedett a tóra, és a nap is az utolsókat pislákolta a távoli felhők között. Amikor a lebukó nap vörös fénye utolsó pillantásait vetette a tájra, a vár kapuján kilépett egy férfi. A hattyú azonnal észrevette szemében parázsló fényt. A tüzet, amit a saját szívében is őrzött még. A férfi észrevette a víz szélén úszó kecses madarat, közelebb lépett és kinyújtotta a kezét felé. A hattyú odaúszott és egymásra néztek. E pillanatban mindketten megérezték, hogy valami nagyon különös dolog történik velük. A férfinek könny szökött a szemébe és a pár csepp a vízbe hullott. A könnycseppektől a tó vize forrni, gőzölögni kezdett és hamarosan sűrű pára takarta el mindkettőjüket. A lány érezte amint forróság önti el már megszokott új madártestét, becsukta a szemét, tágult, pörgött, forgott körülötte a világ. Egyszer csak elmúlt a bizsergő érzés, kinyitotta a szemét, és ott állt a tó sekély vizében meztelenül. Testét csak előre omló hosszú hajfürtjei takarták, de nem érzett zavart vagy félelmet emiatt. A férfi tágra nyílt szemekkel bámulta álmai asszonyát, ahogy ott állt előtte hirtelen. Csak nézték egymást és záporoztak könnyeik. Tétován kinyújtott kézzel keresték a másikat és amikor ujjaik összeértek, úgy szorították meg egymást, mintha soha nem akarnák már elengedni a másikat.

Az égen, magasan a vár felett még egy kört tett a hattyúcsapat. Amikor lenéztek, tudták, hogy társuk célba ért. Törött szárnyak hozták őt ide, utolsó útjára és már nem kellettek hozzá szárnyak, hogy tovább repüljön. A hattyúk megfordultak és sebesen szálltak a lenyugvó nap felé. A lány hálától kicsorduló szívvel nézte, ahogy barátai apró sziluettjei eltűnnek a messzeségben...