Történetek utazóknak

voodoo•  2012. január 10. 16:27

A fehér hattyú árnyéka is fekete...

Hattyúszárnyak

(Hattyúmese kicsit másképp)


Erdőkkel benőtt hegyek között, magas falakkal körülvett, soktornyú vár árnyékában egy kis tó tükrözte vissza a horizonton elúszó vidám felhőket. Enyhe szellő borzolta a tó vizét, apró hullámokat indítva a parti nádas felé. Későre járt, a meleg nyári nap lassan a végéhez ért, a láthatáron pirosló fények kúsztak elő és sejtelmessé változtatták a vidéket. A tóban vadkacsák úszkáltak, esti vadászaton bukva időnként a víz alá. A kiskacsák a nagyokat utánozva sután bukdácsoltak és forogtak a vízen, nagyokat nyelve a tó friss vizéből. A csapatot vezető gúnár felnézett az égre és közeledő árnyakat vett észre a vár mögött. Hangos hápogással a nádas felé vezette csapatát és riadtan nézte, ahogy hatalmas madarak ereszkednek le a vízre. Vándorhattyúk érkeztek, fehér tolluk megcsillant az utolsókat lobbanó napsugarakban.


A hattyúk kecsesen úsztak a part mentén és követték élen haladó nagyobb testű vezérüket. Ekkor még egy madár érkezett, kissé megfáradva, utolsó erejét megfeszítve, szinte bezuhant a társai közé. A kacsák tágra nyílt szemmel bámulták az újabb jövevényt: alakja kecses, mint a többieké, de tolla koromfekete. Egy fekete hattyú. Lassan odaúszott a csapat vezéréhez, és ívelt nyakuk hirtelen szívformában találkozott. Aki messziről látta volna ezt a fekete-fehér szívet, azt hitte volna, ember formálta szobor úszik a víz tetején. A fekete hattyú panaszkodva sóhajtott társai felé, vándorlásuk során megsérültek szárnyai és most is fáradtan lógtak oldalán. Valószínűleg eltörtek és mivel mindig tovább haladtak, nem tudtak beforrni csontjai, az újabb és újabb erőfeszítések miatt. De most ő is, társai is érezték, hogy ezekkel a szárnyakkal már nem folytathatja útját.

 
Eszébe jutottak hattyú léte első napjai, amikor emberből hattyúvá változott. A repülés boldogsága, a megtalált szabadság érzése és a szívét betöltő remény, hogy így majd eljut megálmodott kedveséhez. Fiatal lányként gyakran álmodott egy férfiról, aki várja valahol, messze-messze otthonától. Esténként kisétál a vára melletti tó partjára és miközben körbesétálja a tavat, álmaiban egy lányra gondol, aki egyszer majd eljön hozzá. A lány az emberek között sem találta igazán a helyét, mert miközben élte egy hétköznapi lány, később egy asszony átlagos életét, mindvégig a másik felét kereste és kétségbeesett kísérletei mindig rádöbbentették, hogy a megálmodott férfit talán sosem látja meg amíg csak él. Próbálkozott valaki másban megtalálni, ezért időnként kiszökött berendezett életéből. Látszólag feladva álmait, sodródott, fel-fellángolt újra és újra, de a legutolsó férfi miatt szinte meghasadt a szíve bánatában, naphosszat sírt, de egyszerre siratta régen elveszett önmagát is.

Sok könnyekkel áztatott éjszaka után, egyik éjjel, amikor a telihold ezüstösre festette az eget, megjelent az ablakában egy apró lény, feje körül fénylő glóriával.
Eljöttem hozzád, mert boldogtalannak látlak - mondta az angyalszerű látomás. – Segítek neked, hogy oda találj, ahová a szíved vinne. De ennek ára az, hogy átváltozol. És ha felismer majd, akit keresel, bármely alakban kerülj is elé, akkor majd visszaváltozol és boldogságod kulcsa a kezedbe kerül. Hattyú leszel, ha igazán akarod azt amiről régóta álmodsz. Egy fekete hattyú, a fehérek között. Ez nem csak próbatétel, hanem egyben a boldogságod ára is....
Akarom, akarom !!! - kiáltotta a lány és ezek voltak az utolsó emberi szavak, amik elhagyták ajkait. Abban a másodpercben hattyúvá változott, fényesen csillogó fekete tollai szinte visszatükrözték a rácsodálkozó telihold sugarait.
A fekete hattyú szinte ösztönösen kitárta szárnyait és az ablakból felröppent az ég felé. Megrészegült a repülés élményétől, felszállt magasra aztán zuhant és újra fel. Boldog volt, és türelmetlen. Száguldani akart távoli kedveséhez, de a részeg szárnyalástól hamar elfáradt és az erdőszélen egy bokor rejtekében megpihent és mély álomba merült. 

Reggel, amikor kinyitotta a szemét, rémülten jött rá, hogy nem álom volt, valóban átváltozott… Napokig tartott kétségbeesése, új alakjában mindentől félt, bujkált a fák között. Aztán egy nap, egy csendes folyó partján találkozott egy hattyúpárral. Boldogan úszkáltak, időnként összeérintették a csőrüket, a lány irigykedve nézte őket. Amikor észrevették, megbámulták, mert fekete tollú fajtársukkal még sosem találkoztak, de kedvesen invitálták magukhoz. A lány csatlakozott ahhoz a csapathoz, amelyikből kivált egy szerelmes együttlétre a fiatal pár és attól a naptól kezdve ez a csapat jelentette a biztonságot, a szabad vándorlást, a reményt, hogy egy nap elérkeznek a régi álmok helyszínére is.
 
Lassan egy év telt el a közös vándorlással. A hattyúcsapat tagjai megszokták és megszerették különc társukat. Most, ennél a kis tónál is nagyon aggódtak érte. Azzal biztatgatta őket, hogy meggyógyul, erőre kap és utánuk repül. Nehéz szívvel hagyták ott a többiek, de indulniuk kellett. A tó vidéke csendes, nyugodt környéknek tűnt. A vár inkább vidáman, mint zordan magaslott a tó fölé. A fekete hattyú keserű érzésekkel figyelte társai távozását, de nem akarta feltartani őket. Ahogy elrepültek, hirtelen nagy-nagy csönd ereszkedett a tóra, és a nap is az utolsókat pislákolta a távoli felhők között. Amikor a lebukó nap vörös fénye utolsó pillantásait vetette a tájra, a vár kapuján kilépett egy férfi. A hattyú azonnal észrevette szemében parázsló fényt. A tüzet, amit a saját szívében is őrzött még. A férfi észrevette a víz szélén úszó kecses madarat, közelebb lépett és kinyújtotta a kezét felé. A hattyú odaúszott és egymásra néztek. E pillanatban mindketten megérezték, hogy valami nagyon különös dolog történik velük. A férfinek könny szökött a szemébe és a pár csepp a vízbe hullott. A könnycseppektől a tó vize forrni, gőzölögni kezdett és hamarosan sűrű pára takarta el mindkettőjüket. A lány érezte amint forróság önti el már megszokott új madártestét, becsukta a szemét, tágult, pörgött, forgott körülötte a világ. Egyszer csak elmúlt a bizsergő érzés, kinyitotta a szemét, és ott állt a tó sekély vizében meztelenül. Testét csak előre omló hosszú hajfürtjei takarták, de nem érzett zavart vagy félelmet emiatt. A férfi tágra nyílt szemekkel bámulta álmai asszonyát, ahogy ott állt előtte hirtelen. Csak nézték egymást és záporoztak könnyeik. Tétován kinyújtott kézzel keresték a másikat és amikor ujjaik összeértek, úgy szorították meg egymást, mintha soha nem akarnák már elengedni a másikat.

Az égen, magasan a vár felett még egy kört tett a hattyúcsapat. Amikor lenéztek, tudták, hogy társuk célba ért. Törött szárnyak hozták őt ide, utolsó útjára és már nem kellettek hozzá szárnyak, hogy tovább repüljön. A hattyúk megfordultak és sebesen szálltak a lenyugvó nap felé. A lány hálától kicsorduló szívvel nézte, ahogy barátai apró sziluettjei eltűnnek a messzeségben...

voodoo•  2012. január 4. 11:43

... hogy még időben visszafordulj...

Tranzit


Elmesélem egy lány történetét. Tapasztalataim szerint más, fontosabb célokra is alkalmas a történet, segítséget, vigaszt és reményt nyújthat azoknak, akiken már csak egy ilyen csoda segít. És megértik, hogy a csoda, mint minden ember lelkének mélyén, ott vár rájuk is! Sajnos a hozzá vezető utat nem mindenki képes megtalálni. Segítek elindulni a keservesen nehéz, mégis mindenki számára elérhető csodákat ígérő utazáson a lélek útvesztőiben.

Indulj útra Te is! Járd be és fedezd fel lelked mélyének úttalan ösvényeit, a sivatagok végtelen dűnéit és sűrű erdők mélyét. Mártózz meg a Nap forró sugaraiban és sétálj a Hold puha csendbe burkolózó árnyékában. Egy tükörhöz érsz majd az út végén: nézz bele, meglátod igazi önmagad és a csodát amit kerestél.

I.

Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó. A férfi a repülőtér ablaka mögül érdeklődve figyelte, ahogy a sárga fények villogó munkagépekkel igyekeztek megtisztítani a kifutókat. Hiábavaló munkának tűnt, mert a hóesés egyre fehérebb ruhába öltöztette a repülőtér környékét is. A férfi érdeklődése azonban elsősorban a havazásnak szólt, mert amerre felnőtt, sohasem esett a hó és eddigi rövidebb-hosszabb utazásai egyike sem esett tél idejére. Természetesen tévében, filmekben sokszor látott hóesést de az mégis mindig olyan távolinak, meseszerűnek tűnt. Ez viszont itt, az ablak mögött annyira közeli, megfogható volt, hogy önkéntelenül is kinyújtotta a kezét felé. Az ablak érintése is felidézte a hó hűvösét. A férfi állt némán, tenyerét és homlokát az ablakhoz szorította. Lassan megszűnt körülötte a külvilág, távoli tájak felé repült gondolatban. A havas tájról az otthona jutott eszébe, a fehéren csillogó homokdűnék, felette a szikrázó nap, amely gyerekkora óta beragyogta életét.

II.

Egy fiatal nő lépett a férfi mellé és aggódva figyelte hogyan próbálják használható állapotban tartani a repülőteret. Aggódott, hogy itt ragad ebben a számára oly gyűlöletessé vált városban, és úgy érezte, hogy még a természet is beállt az összeesküvők sorába, családtagjai és barátai közé, és együtt igyekeznek megakadályozni távozását. Tudta, hogy ha itt ragad, többé nem lesz ereje, bátorsága elutazni és háta mögött hagyni az eddigi életét. Másnap jelentkezett volna a kórházban, hogy megkapja első kezelését. És utána a többit, amíg ki nem hullik a haja, le nem fogy és el nem veszíti teljesen erejét. Sokat gondolkozott míg rájött, hogy nem képes erre. 

Elhatározta, hogy élni fog amíg a betegség el nem uralkodik rajta annyira, hogy nem képes elviselni a fájdalmait, aztán véget vet az egésznek. Nem hitt a gyógyulásban, nem hitte, hogy lenne ereje ugyanazon keresztül menni, mint a nővére.

III.

Többször is elolvasta azóta nővére naplóját, bejegyzéseit az elviselhetetlen rosszulléteiről, a szűnni nem akaró hányingeréről és később a morfiummal eltompított rettenetes fájdalmairól. És persze az utolsó percekig tartó közös bolondozásról, nevetgélésről, amik segítettek elfelejteni, hogy mi történik velük, hol vannak és miért.

Nővére utolsó hónapjait végig együtt töltötték, élesen emlékezett minden percre és naplója is csak felszakította a régi sebeket. Az utóbbi hetekben szinte le sem tette, újra és újra elolvasta a könnyek miatt néhol már kissé elmosódott sorokat. A vége felé ő írta a bejegyzéseket, mert nővére képtelen volt rá akkorra.

A naplója első oldalára egy keserédes verset másolt nővére egy romos-mohos várfalakkal körbevett várról, ahol egy ottfelejtett várkisasszony várta, hogy véget érjen a több száz éves átok. A várban bolondos és tényleg bolond lakótársak, főképpen vidám kísértetek bolyongtak körülötte, elűzve a kibírhatatlanul nyomasztó csendet amely időnként a várra zuhant.

IV.

Mennyit nevettek, mennyit álmodoztak ezen a történeten, amiben a várkisasszony akkor szabadulna ki, ha a számára megidézett lányok egyike szívesen lenne ő maga is. Azonban egyik sem akart lenni, senki más, ezért maradt a várakozás és a bolondozás a vár lakóival és a nagy ritkán odatévedő látogatókkal.

A nővérek is eljátszottak a gondolattal, hogy melyikük melyik lenne a várkisasszony által felidézett lányok közül. Nővére hamar kimondta, hogy ő se lenne senki más, csak saját maga, de egészségesen...


Nővére végül közölte, hogy ő bizony vidám kísértetként éppen e mohos falak közé fog beköltözni és jó barátnők lesznek az örök várakozásra ítélt várkisasszonnyal. Időnként majd vendégül látják a húgát, ha álmában betér hozzájuk.


V.


Eszébe jutott, ahogy a nővére könyörgött neki a halálos adag altatóért, emlékezett a percre, amikor elment, amikor a családja némán szorította a kezét az ágya mellett. Senki sem tudott már sírni, mert addigra elfogytak a könnyeik. Később bevallották egymásnak, hogy szinte örültek, hogy véget értek nővére szenvedései.

Azóta minden éjjel úgy aludt el, hogy álmában találkozik nővérével, aki a romos várfalon üldögél és csak himbálja a lábát a várfalon és vidáman énekli, hogy „Átok ül a kis váram felett”… 

VI.

Álmában majd kézen fogva járják a mohos falú vár helyiségeit, közben kacagva éneklik együtt a fülbemászó kis dallamot. Mint két jókedvű kísértet egy mesében.

A várkisasszony pedig vára titokzatos kertjében fogadja őket. Hatalmas kristálytükör előtt ülve éppen haját fésüli, felnéz és csak ennyit mond majd:  - Hát itt vagy végre!!!

VII.

Néhány hete, amikor az orvos erőltetett mosollyal közölte, hogy több kisebb-nagyobb daganatot találtak benne a rutinvizsgálatnál és hogy természetesen nem biztos, hogy rosszindulatúak (persze később kiderült, hogy mégis azok), meg egyébként is ma már szinte teljesen gyógyítható az ilyen típusú elváltozás, ha időben felfedezik és elkezdik a kezeléseket. A lány azonnal tudta, hogy régi rémálma válik éppen valóra: nővére betegsége óta rettegett, hogy egy nap ő is ugyanúgy végzi, mint ő.


Mindenki biztatta, hogy vele lesznek, legyen erős és hasonló közhelyekkel biztatták, édesapja szemében azonban ugyanazt a sötét árnyékot vette észre, mint ami másik lánya elvesztésekor költözött szeme sarkába. Időközben visszanyerte a régi csillogását, de a lányával szemben ülve nem volt képes megszólalni, amikor meghallotta a szörnyű hírt. Csak ültek némán egymás kezét szorítva és sírtak keservesen, rázkódva a zokogástól. A lány rájött, hogy édesapját sokkal jobban sajnálja, mint saját magát.

Kis erőt gyűjtött, nagy levegőt vett és elmondta tervét az utazásról. Nem akarta becsapni, reménykedésre biztatni. Megkérte, hogy ha elment, ő mondja el a többieknek, hogy miért döntött így. Hogy nem akarta, hogy sajnálják, gyengének és kiszolgáltatottnak lássák. Azt akarta, hogy a mosolygó arcára, jellegzetes kacajára emlékezzenek.

VIII.

Ahogy a lány a hóesést bámulta, hirtelen jó kedve lett attól a gondolattól, hogy nemsokára meleg napsütésben sétál majd és az egyiptomi tengerpart hófehér homokjában sétálgatva beszívja majd  a sós tengeri levegőt. Érezte, jól döntött.

A hangosbemondó ébresztette fel őket álmodozásukból, bemondva nevüket egymás után, hogy siessenek a Kairó felé induló járathoz. Felnéztek és csak ekkor vették észre, hogy milyen közel álltak eddig egymáshoz és mindkettőjük tenyere, homloka piros lett, ahogy nekifeszült az ablaküvegnek. Egymásra néztek és mosolyogtak.

Amikor kapkodva elindultak ugyanabba az irányba, rájöttek, hogy ugyanoda sietnek. A lány angolul kérdezte a férfit, hogy nem Kairóba repül-e. A férfi mosolyogva válaszolta, hogy éppen oda megy és ez annyira mulatságos volt, hogy felnevettek mindketten. Jellegzetes kacagása hallatán a férfinak határtalan jó kedve támadt. Elkérte a lány bőröndjét, hogy gyorsabban haladjanak, a lány pedig szinte önkéntelenül a férfi kezébe kapaszkodott futás közben. Lihegve érkeztek a pulthoz, ahol egy elég türelmetlen alkalmazott várta őket és megmutatta a gép felé vezető utat.

A gépen már mindenki a helyén ült. A stewardess gondolt egyet és felajánlotta, hogy üljenek egy még üresen álló sorba, ahelyett, hogy megkeresnék a helyüket a gép hátsó felében. Így aztán a véletlen is egymás mellé sorsolta őket.

IX.

Miután végigbeszélgették az utat, már majdnem mindent megtudtak egymásról. A férfi egy állami cég alkalmazásában külföldi tulajdonú beruházásokban képviselte az egyiptomi államot. Nem volt teljesen arab ő sem, édesanyja Angliából érkezett Egyiptomba, édesapja diplomataként ismerte meg angliai kiküldetése idején. Édesanyját elbűvölte a Kelet varázsa, Egyiptom ezerszínű világa és teljesen beleszeretett új életmódjába. Ezért szinte alig utaztak Angliába, fia születését követően pedig elhatározta, hogy még kevésbé fogja befolyásolni azzal, hogy gyökereire emlékeztesse.

Folytak a szavak, egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatták egymást és mire leszállt a gép, mindketten érezték, hogy ez nem egy hétköznapi találkozás. Szinte lángra lobbant a levegő körülöttük.

Kairó közelében a gépen mindenki az ablakhoz húzódott, hogy madártávlatból is meglássa a megelevenedett történelemkönyvet. A piramisok még a gépről is lenyűgözték az utasokat. A lány csak most fogta fel, hogy elhagyta a régi életét, akármi lesz ezután, más lesz teljesen. Ezekben a percekben értette meg mi történik vele: most nőtt fel igazán.

A férfi a repülőtérnél parkolt és elvitte a lányt a szállodájába. A lány elbűvölve figyelte az éjszakai Kairó vibráló, nyüzsgő forgatagát.

Még aznap este találkoztak és a fantasztikus, romantikus vacsora közben eldőlt a sorsuk. Valamikor a vacsora vége felé megfogták egymás kezét. A férfi ekkor érezte először, hogy valami titok, keserűség lebeg a lány körül.

X.

Ahogy ránézett a lányra az asztal túloldalán, ahogy kacagott, mosolygott, miközben vidáman megrázta hajfürtjeit, a férfi hamar megérezte, hogy valami nagy-nagy keserűség lappang e mögött a féktelen vidámság mögött. De csak napokkal később tudta meg a lány történetét.

Előtte mesés sétahajózást tettek a Níluson, elkísérte a lányt a Királyok Völgyébe és bejárták Kairó egzotikus utcáit, apró semmiségekre alkudoztak a kikötő piacán és bazárokban, és minden percét élvezték együtt töltött idejüknek.

Aztán egyik este, búcsúzás helyett a lány magához húzta a férfit hotelszobája ajtajában. Mindkettőjüknek feledhetetlen éjszaka volt. Úgy ölelték egymást, mintha ez lett volna életük utolsó éjszakája. Reggel a férfi arra ébredt, hogy a lány az ablaknál áll és keservesen zokog. Nagyon nehezen vette csak rá, hogy elmondja, hogy mi bántja. Amikor meghallotta szerelme történetét, megtántorodott. Nem akarta kimondani ugyanazokat a szavakat, amik elől a lány ide menekült.

XI.

Egy darabig hallgattak, majd a férfi maga mellé ültette a lányt az ágy szélére és elmondott neki egy réges-régi egyiptomi mesét. Az élet kulcsáról szólt, amit a fáraók kaptak, hogy segítségével minden földi halandó felett uralkodhassanak. A férfi azzal fejezte be történetét, hogy a családjában él egy legenda arról, hogy a sivatagban egyik őse megtalálta azt a helyet, ahol az élet kulcsát elrejtették és generációról generációra száll az a térkép, ami a rejtekhelyhez vezet.

Amikor befejezte, elbúcsúzott és közölte, hogy a szüleihez utazik és csak másnap jön vissza. Tudta, hogy hiába hívná a lányt a szüleihez, nem jönne el vele.

A lány sötétedésig a városban kószált, este a hotelszobája ablakához ült és a holdat nézte órákon át. Furcsán érezte magát a férfi nélkül, hiszen addig szinte minden idejüket együtt töltötték.

Másnap a férfi ismét vacsorázni vitte. Vacsora után egy régi bőrtokból elővett egy megsárgult papirusztekercset, óvatosan kisimította:  a tekercsen egy térképszerű rajz volt, hieroglifákkal. A lány látott már ilyesmit, de nem értette miért mutatja meg neki a férfi. Szó esett a családi legendáról, a térképről amely a féltve őrzött családi titokhoz vezet.

Elmondta, hogy reggel elindulnak és megkeresik a rejtekhelyet a sivatag mélyén. Mert nem lehet, hogy még meg sem ismerte és máris a szerelme elvesztésén kell keseregnie. Ebbe nem szabad belenyugodniuk. A lány nem tudta nevessen vagy sírjon, mert gyerekesnek tartotta az ötletet, ugyanakkor a férfi elszántságát nagyon meghatónak találta. Elhatározta, hogy belemegy a játékba, kalandnak sem utolsó egy sivatagi kirándulás.

XII.

Reggel elindultak a jól felkészített terepjáróval, többnapi étel- és vízkészlettel a térkép korabeli bejegyzéseinek nyomában. A térképet a férfi egyik őse értelmező kiegészítésekkel látta el, amik alapján viszonylag egyszerűen rátaláltak a helyes irányra. A Nílus mentén kellett haladniuk, majd a sivatag belseje felé fordulva két nap alatt jutottak el az egyik sivatagi hegységhez. A magas sziklák lélegzetállító látványt nyújtottak. Kerestek egy árnyékos helyet és a térképet forgatták, hogy megtalálják az ott bejelölt sziklákat. Tikkasztó hőségben keresgéltek a sziklák között bolyongva.

Már majdnem feladták, amikor a lány két szikla között egy keskeny hasadékot fedezett fel. Éppen csak átfértek rajta. Amikor átpréselték magukat a szűk átjárón, a túloldalon csodás látvány tárult eléjük. Magas sziklákkal körülvett rejtett völgybe érkeztek, közepén tóval, körülötte dús növényzettel. Az egyik szikla falából kis forrás csordogált, megfejtve rögtön a rejtett oázis titkát. A tóhoz siettek és megmártották a kezüket a kristálytiszta vízben.

Miután felfrissültek, körülnéztek és megbámulták a furcsa növényzetet. Mivel nem volt összeköttetése a külvilággal, ez a fauna még abból az időből származhatott, amikor a Nílustól idáig összefüggő zöld terület fedte be a tájat. Amikor megkóstolták a sziklából előbújó forrás vizét, észrevették, hogy óriás szirmú sivatagi rózsák nyílnak a forrás mentén.

A lány a vízcseppektől szivárványszínekben csillogó virágok fölé hajolt, hogy megszagolja és magába szívja az illatot, amit itt évszázadok óta senki más nem érezhetett. Becsukta a szemét, annyira élvezte ami történt velük, a vadrózsák illata pedig bódító boldogsággal töltötte be a szívét.

Amikor kinyitotta, írásjeleket vett észre a rózsák tövénél, amelyek szinte a sziklákból bújtak elő. Megmutatta a férfinak a felfedezését, aki azonnal tudta, hogy megtalálták a családja által oly régóta őrzött rejtekhelyet.

XIII.

A forrás apró vízesésként ért földet, mögötte pedig csak közelről felfedezhető hasadék tátongott.

A férfi benyúlt a vízesés mögé a hasadékba és azonnal kitapogatta amit keresett: egy kis dobozt. A dobozkát benőtte a moha, eredetileg arany színe a nedvességtől elváltozott, de amikor lekapargatták róla a rárakódott rétegeket, megcsillantak rajta a díszítésként ráillesztett drágakövek. A férfi felemelte a dobozt és a saját nyelvén valami imafélét mondott az ég felé. Utána a lány mellé lépett és felhajtották a doboz tetejét. Egy Ankh-amulett volt benne, közepén, a hurok elágazásánál egy mélyvörös színben izzó rubinnal.

A férfi kivette a dobozból és a lány homlokához érintette. Mozdulatlanul és áhítattal engedték át magukat a látomásnak. Tudták, hogy egész életükben nem élhetik át még egyszer.

A lány forróságot érzett a homlokán, ahogy a nap átmelegítette az amulettbe illesztett rubint. A drágakövön keresztül a forróság lassan szétáradt az egész testében. Addig álltak ott mozdulatlanul, amíg a Nap el nem érte az egyik szikla peremét.

Ekkor a férfi visszatette a dobozba az amulettet és megcsókolta szerelmét. Ettől a lány is magához tért és szótlanul mosolygott kedvesére. Visszatették a dobozt a helyére, eszükbe sem jutott magukkal vinni.

Visszasiettek a kocsihoz, hogy felkészüljenek az éjszakára. Mint két gyermek, összebújva, mozdulatlanul aludtak egész éjjel a kocsi hátsó részében kialakított fekhelyen.

XIV.

A hajnali Nap fényénél indultak vissza és másnap este már a lány szobájának teraszán vacsoráztak. A nő közölte, hogy reggel hazautazik. Nem fogja feladni, szerelme miatt küzdeni fog mégis az életéért. És ha meggyógyult, visszajön, és boldogan élnek együtt, életük végéig.

Ugyanazt érezte, amit akkor, amikor elindult erre az útra: nem akarta, hogy a férfi, akit ennyire megszeretett, betegnek, elesettnek lássa. Ha meghal, emlékezzen erre a két hétre, a szerelmükre, a féktelen lángolásra és a csodálatos kalandjukra a sivatag mélyén.

A férfi azonnal megértette és elfogadta a lány döntését és bevallotta, hogy éppen erre számított. Lement a kocsihoz és visszajött egy nedves papírba tekert sivatagi rózsával. Az oázisból hozta magával titokban. Kicsomagolta és a lány kezébe adta. A csodálatos virágot egyáltalán nem viselte meg a hosszú út, vázába tették és megcsodálták tenyérnyi, rózsaszínű szirmait.

Reggel a férfi kivitte szerelmét a repülőtérre. Nem búcsúzkodtak, nem ígértek egymásnak semmit. Nem volt szükségük szavakra. Megcsókolták egymást és a lány nemsokára a hazafelé induló gépen ült. Furcsa volt hirtelen visszazökkennie a hazainduló európai családok zsibongásába, ami az egész repülőt betöltötte. Hamar elaludt és csak a leszálláskor ébredt fel. A repülőtéren taxiba ült és egy órán belül már az ágyában feküdt. Nem akart gondolkozni, nem akart semmi mást, csak aludni, álmok nélkül kikapcsolni magát teljesen.

XV.

Frissen és vidáman ébredt. Felhívta az orvosát és megkérte végezzenek el még egy vizsgálatot, mielőtt elkezdik a kezeléseket. Az orvos már annak is örült, hogy előkerült és beleegyezett az újabb vizsgálatokba is. A lány megkérte az orvost, hogy semmiképpen se értesítse a családját arról, hogy visszajött. Meg akarta várni a vizsgálatok eredményét. Amikor pár nappal később az orvos kézbe vette az elkészült leleteket, nem hitt a szemének. Nyoma sem volt a korábban felfedezett és egyre terjeszkedő elváltozásoknak: a lány meggyógyult.

Ő azonban nem lepődött meg, mert folyamatosan érezte a testében a drágakő forró érintését, amióta hozzáért a homlokához. Sietett családjához elújságolni az örömhírt. Mindenki azt gondolta, (de azért nem merte kimondani), hogy csoda történt és hatalmas megkönnyebbüléssel ölelgették a már elveszettnek hitt szerettüket.

Aznap este hívta fel először a férfit, amióta eljött tőle. Nem kellett megszólalnia. Csak sírtak a telefon két végén mert tudták, hogy soha semmi sem fogja már elválasztani őket. Amikor lerakták a telefont, a lány kitöltött egy pohár bort, gyertyát gyújtott és kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt engedjen a szobába. Az égen sejtelmes fénnyel ragyogott a Hold és sugaraival megsimogatta a sivatagi rózsa bársonyos szirmait, amelyeken imbolygó léptű furcsa táncot jártak a borospoháron átszűrődő gyertyafény vörös fényei.

A lány leült az ágyára és megsimogatta a macskáját. Boldogan bújt gazdája mellé, mert ma jött vissza ő is száműzetéséből, ahová a váratlan utazás miatt került. A lány felhúzta a lábait az álla alá, mint kislánykorában, amikor édesapja mesélt neki esténként. Csak ült mozdulatlanul és bámulta ahogy a sivatagi rózsa sziluettje ringatózott szobája falán a Hold árnyékában, puha csendbe burkolózva...