Végtelen vándorlás

Kihalt, sötét utcán ballag a megtört szívű vándor.
Lába fáradt, talpa vérzik a hosszú út porától.
Vérző sebeit nem érzi a szegény vándor pára,
Hisz teljesen eltemetkezett lelke fájdalmába.
Teste megtört, arca sápadt, az idő nem múlik.
Szeméből a bánat könnye patakokban hullik.
Meg-megáll s az égre tekint, kezeit morzsolja.
Majd letör egy faágat, és verset ír a porba:

"Mindenható Istenem, szolgád segítséged várja!
Jól tudom, a vándor előtt ajtód nyitva, tárva.
Te, Aki teremtetted az egész világot,
Jöjj és segíts gyermekeden!
Legyen neved áldott!
Neked hódolnak a hegyek, a Nap és a tengerek.
Add, hogy bánatom sírjából végre szabad legyek!"

Hideg, őszi este volt, a vándor sírt és fázott.
A semmiből egy fehér galamb a vállára szállott.
Hirtelen békesség támadt s megnyugodott rajta.
"Szólj még hozzám, én Istenem! Szólj még, szolgád hallja!"
Novemberi éjszaka volt, november, a minden...
Ekkor indult el a remény, szerettem és hittem.
Bűneimet elfedezte, karja kinyúlt értem.
Ha lelkem bánattövis marná, már száz sebből nem vérzem.
Tudom, Isten és ember között a kereszt a híd.
Nem kell iPhone vagy facebook hozzá, hogy segítségül hívd!