titoka blogja
válasz
Kaptam egy e-mailt, hogy mi történt velem,
Hogy egy pár éve miért nem jelentkezem.
Válaszomat leírom, összefoglalom,
S hogy mit hoz a holnap, azt nem tudhatom.
Nem tudom, hogy ezek után írok-e papírra,
Nem tudom, hogy újra, csókol-e a múzsa.
Hazajöttem Angliából immár másfél éve,
Beiratkoztam az ingyenes mesterképzésre.
Végzős lennék idén, de maradok, míg tudok,
Hisz heti húszon pár órában angolt oktatok.
Munkám mellett, más örömre is leltem,
Szeptember óta feleség lettem.
Esküvőnk volt életem legeslegszebb napja,
Nem volt lagzi, leves, sem Istennek papja.
Rokonok egy étteremben összegyűltek, ettek,
Fotózkodtunk, gratuláltak, aztán hazamentek.
Maradtunk azonban a szülői házban,
Mert anyumnak megszűnt a munkája,
Apumnak nem is volt rokkantnyugdíjasként,
De évek óta a pohár aljára néz.
Minket is szorongat a hitelnek súlya,
Családunkat szilánkokra zúzta.
Férjemmel mégis maradtunk a házban,
Valakinek fizetni kell a nagy nyomorúságban.
Apám nem dolgozhat, elveszik a pénzét,
Anyám hiába adja jelentkezését.
Két hónapig Angliában keresték a munkát,
Összes pénzünk odaadtuk, hátha megtalálják.
Túl sok volt ott is a dolgozni kívánó ember,
Közben pénzük elfogyott, repülőjegy rendel.
Feszültségben élünk, kilátás az semmi,
Nem tudom, hogy ezek után, hogy lehet embernek lenni.
Nagyon sok a pofon immár évek óta,
Ezért bújt el bennem mélyre a poéta.
Feleségnek lenni minden boldogságom,
Hogy saját házunk legyen,s gyermekünk, csak ezekre vágyom.
De ameddig csak én tudom fizetni,
Addig innen nem tudok elmenni.
Még másfél év, és külföldre megyünk.
Páromnak munkája lesz, s innen elmehetünk.
Remélem addig szüleim az irányítást a kezükbe veszik,
Ebben az országban gyermekem nem születik.
elég ok
nem vagyok rá ennél jobban képes
hogy eltűrjem és megértsem e népet
hogy szívemre öleljem az angolokat
és megbocsássak nekik dolgokat
melyekkel a lelket tépik össze
nem vagyok rá ennél jobban képes
hogy mutassam: nem vicces de rémes
az amire ők itt ilyen büszkék
hogy egymást és mást szembe köpködjék
hogy csak játszanak e szigetszínházban
nem leszek rá ennél jobban képes
hogy a magyarságra pozítvan nézzek
hogy elfogadjam szívemmel, eszemmel
amit magyar tesz a magyar emberrel
hogy eltapossa, megalázza, bántja
hogy van gyermek kinek sírásra görbül a szája
és nem azért mert nem kaphat még jobbat
hanem mert éhes, és gyomra vízre szomjas
és a nagyokat ez sem érdekli
ennél jobban nem leszek rá képes
hogy szeressem ezt az elveszett emberiséget
és hiába láttam hibáinkat otthon
mindegy hogy Debrecen, Pécs, Pest vagy Sopron
tartozom közétek, magyarul magyarról írok
de hogy ember vagyok elég ok hogy sírjak
s az igaz szeretet előtt térdre boruljak
levélre
spreading, köszönöm leveled
meglepett
de szavaiddal újra megnyitottad szívemet
ami talán elveszett
kicsit
ráébredtem hogy nem kifogás
sem a munka, sem a változás
írnom kell
bár néha kínoz, néha fáj
baráti szavaim fogadd szeretettel
s igyekszem feltűnni egy újabb verssel
állapotok
csak fekszem, aludni kíván testem és a lelkem
szeretnék egymagam lenni most a percben
ne zavarjon gondolat, sem ember
ne kövessenek szelíd, sem vad tekintettel
csak fekszem, és szeretnék meghalni
csupán egy órára a világból eltűnni
nem untam meg élni, szeretem a létet
csak kínoz néha terhe a megfelelésnek
csak fekszem, és arra gondolok
hogy vannak és voltak kevésbé boldogok
kiket elszakított a történelem értelmetlensége
elvitte őket szenvedni a sötét messzeségbe
csak fekszem, és nem jönnek a szavak
talán alszom egy kicsit, ennyi időm maradt
érzem, nehéz a szemem minden mozdulása
szükségem van egy kis nyugtató alvásra
gondolat
Ülünk a parton, szürke a tenger.
Sirályok figyelnek éhes tekintettel.
Érzem, hogy befogad ez az ország,
mégis vágyom haza Hozzád.
Ezer ember áramlik az utcákon,
íme hát, ez Brighton!
Dolgozom, és két munkám mellett,
igyekszem vissza-visszatérni,
néhány verset írni.
Mert ide tartozom, közétek.