Tina történetei

Márk lakása mindig olyan volt, mint egy félbehagyott mondat, egy lélegzetvétel, amely megakadt a torkon. A falak mentén sorakozó vásznakon csak színes foltok viaskodtak egymással: dühös vörösek, melankolikus kékek és bizonytalan szürkék, amik sosem álltak össze egységes képpé. A vakolat néhol pergett, a sarokban könyvhegyek magasodtak, de a szoba mértani közepén, a legtisztább fényben álló állványon ott pihent a Mű.

Egy portré volt ez, amelyen egy nő nevetett, kezében egy kopott, sárga bögrével. A nő szemei olyan felkavaróan élők voltak, hogy Márk néha ösztönösen elfordult, ha túl közel ment hozzá. Úgy érezte, a tekintet vádlón követi, vagy éppen számon kéri rajta a mozdulatlanságot.

– Ma ismét túl sok kávét ittál, Márk. Remeg a kezed – szólalt meg egy ismerős, lágy hang a háta mögött.

A férfi elmosolyodott, de nem nézett hátra. Tudta, mit látna: a portré alanyát hús-vér valójában. Luca ott ült az ablakpárkányon, a lábát ritmikus könnyedséggel lóbálva, ahogy azt az egyetemi évek alatt is mindig tette. A tavaszi napfény, ami átszűrődött a poros üvegen, szinte áttetszővé tette a bőrét, mintha maga is csak fényből és emlékezetből gyúrták volna.

– Kell az energia a befejezéshez – felelte Márk rekedtes hangon, és egy vékony, nyércszőr ecsettel óvatosan megérintette a festményen a nő állkapcsának ívét. – Már csak a fény hiányzik az íriszedből. Az a különös, megfoghatatlan borostyánszínű szikra, ami akkor gyúlt ki benne, amikor valami igazán megnevettetett.

– Sosem fogod tudni visszaadni, akárhány réteget is hordasz fel – nevetett fel Luca. A hangja olyan volt, mint a széljáték a teraszon: tiszta, csilingelő, mégis benne volt az elmúlás visszhangja. – Túlságosan tökéletesre akarod, Márk. Ez a te örökös átkod. Mindig a legapróbb részletekben veszel el, a pigmentek szemcséit számolod, ahelyett, hogy látnád az egészet. Azt, ami én voltam, nem egy ecsetvég hordozza.

A férfi letette az ecsetet a festékes tálcára, és végre felé fordult. Luca ott volt, karnyújtásnyira. Ugyanaz a koptatott farmer, amit még a turkálóban vadásztak együtt, ugyanaz a kócos, barna haj, ami mindig rakoncátlanul hullott az arcába. Csak a tekintete volt más: egy kicsit távolabbi, egy kicsit idegenebb, mintha már egy másik szobában, egy másik dimenzióban járna, és csak a hangja maradt volna itt.

A közös rítus börtöne

Az elmúlt hat hónap ebben a különös, kísérteties ritmusban telt. Márk minden reggelt úgy kezdett, mintha mi sem történt volna. Két kávét főzött, az egyiket a párkányra tette, a másikat pedig az állványa mellé. Aztán festett, Luca pedig kritizált. Néha órákig vitatkoztak egy árnyalat mélységén vagy egy fényfolt irányán.

Együtt jártak el a közeli parkba is, ahol Márk vázlatokat készített a járókelőkről, miközben Luca a kutyákat figyelte a padon ülve, és ironikus megjegyzéseket tett a gazdáikra. Esténként bort ittak a tetőteraszon, a város morajlását hallgatva, és arról beszéltek, hová utaznak majd, ha a kép végre elkészül, és egy neves galéria vagyonokat fizet érte.

– Párizs túl klisé, mindenki oda akar menni, aki szerelmes vagy művész – mondta Luca a múlt héten, miközben Márk a hajtincseit próbálta aprólékosan árnyékolni. – Menjünk inkább Izlandra. Látni akarom a bálnákat a jéghideg vízben, és érezni akarom az arcomon a sós párát. Ott legalább tiszta a levegő.

– Rendben, legyen Izland – ígérte Márk, és a torkában egy fojtogató gombócot érzett. – Csak hadd fejezzem be ezt a szemet. Csak ezt az egyetlen pillantást hadd rögzítsem örökre.

Ma azonban valami megváltozott. A reggeli fény másképp esett a szobába, élesebb volt és kíméletlenebb. A levegőben szálló porcicák tánca lassabbnak, nehézkesebbnek tűnt. Márk keze megállt a levegőben, félúton a paletta és a vászon között.

– Miért nem iszol soha a kávéból, amit főzök neked? – kérdezte a férfi halkan, szinte félve a választól. – Mindig ott hagyod kihűlni. Aztán csak kiöntöm a mosogatóba, és a csésze alján ott marad a barna üledék.

Luca elhallgatott. Az ablakpárkányon ücsörögve az eget nézte, ahol a felhők lassan úsztak észak felé.

– Mert már nem vagyok szomjas, Márk. Ezt te is tudod jól. Csak nem akarod beismerni.

A felismerés súlya

Márk hirtelen a szívéhez kapott. Ott, a mellkasa bal oldalán egy széles, forradt, lüktető heg húzódott, ami néha még most is sajgott a hidegben vagy a hirtelen mozdulatoknál. Felállt az állvány mellől, a lábai elnehezültek, mint az ólom. Odalépett a komódhoz, amit hónapok óta nem érintett meg. Remegő ujjal kinyitotta a felső fiókot, és kivett egy gyűrött, megsárgult újságkivágást.

„Tragikus baleset az M7-esen: Egy elszabadult kamion tarolta le a belső sávban haladó személyautót. Az áldozat egy 24 éves nő, L. Luca, aki a helyszínen életét vesztette. A sofőrt, M. Márkot életveszélyes állapotban szállították kórházba. A férfi életét végül egy gyors és sikeres szívátültetés mentette meg.”

Márk keze kontrollálhatatlanul remegni kezdett, a papír zizegve hullott a padlóra. Odafordult az ablakhoz, de az ablakpárkány üres volt. Nem volt ott senki, csak a tavaszi huzat mozgatta meg a nehéz, szürke függönyt, és a kávéscsésze mellett egy magányos porszem pihent meg.

– Luca? – suttogta a férfi, és a szoba hirtelen tágasabb és üresebb lett, mint valaha.

– Itt vagyok – hallatszott a hang, de már nem a párkány felől jött, hanem belülről. Mélyről, onnan, ahol a szív dobog. – Végeztél, Márk. Nincs több javítani való. A kép kész.

Márk a festményre nézett. A nő szemei a vásznon hirtelen, megmagyarázhatatlan módon megteltek azzal a bizonyos borostyánszínű fénnyel. De nem az ecset tette oda a pigmentet. Egy sós könnycsepp esett a friss festékre a férfi arcáról, elmosva a színeket a pupilla szélén, és ebben a nedvességben csillant meg a délutáni nap utolsó sugara.

Az utolsó elengedés

A férfi ekkor döbbent rá a kegyetlen igazságra: miért nem fejezte be a képet fél éve. Mert amíg festett, amíg volt egy javítandó ív, egy finomítandó árnyék, addig Luca vele maradt. A gyász nem egy folyamat volt nála, hanem egy kétségbeesett művészeti projekt, egy börtön, amivel fogva tartotta azt a lelket, amely már rég továbbment volna a fénybe. A befejezetlen kép volt az utolsó láncszem, ami a múltba horgonyozta le.

A szobában hirtelen meleg lett, mintha egy láthatatlan ölelés járná át a falakat. Márk érezte a mellkasában azt az idegen, mégis oly ismerős lüktetést. Luca szíve volt az, ami most benne dobogott, hevesebben és tisztábban, mint bármikor a baleset óta. Nem kísértet volt ő, hanem egy rész belőle, amit eddig nem mert elfogadni.

– Köszönöm – suttogta Márk a csendbe, ami most már nem volt fojtogató.

Nem érkezett válasz. A széljáték kint elhallgatott. A lakás, ami eddig egy befejezetlen, zavaros mondat volt, hirtelen egy határozott pontot kapott a végére. Márk nem ment el Izlandra bálnákat nézni, és nem adta el a képet semmilyen galériának.

Másnap reggel azonban, életében először, csak egyetlen csésze kávét főzött. És miközben a gőzölgő italt kortyolgatta, már nem az üres ablakpárkányt nézte a hiányt keresve, hanem a horizonton felkelő napot. Az ég alja pontosan ugyanolyan mély borostyánszínben ragyogott, mint Luca szemei azon az utolsó, ködös éjszakán, mielőtt a világ sötétségbe borult volna, hogy aztán valami egészen más kezdődjön el.