Cédrus blogja

Az estét a nap bearanyozza,
ragyog a levél is a fán,
csöndesen aláhullott,
egy érett alma volt talán.

Kis lábacskái a homokba
süllyedve, vezetnek egy cicát,
lefeküdt, pihent csendesen
tán a tejre gondolt, mit a gazdi ád.

Egy lepke volt, tarka, s szárnyalt,
mert a pillangók egyre szállnak,
repdeséstől csillan szárnyuk,
és intenek a napsugárnak.

Most már lopakodik az est.
Hosszúra nőnek az árnyak,
a szellő is most már csitul,
beköszön az esti varázslat.

Látom, kikötnek a hajóval.
Futott eleget, itt az este,
elfáradt, egyre nehezebb lett,
míg a sok utast vitte, csak vitte.

Az éjfátyol egyre közelebb,
én tudom, hogy itt az alkony,
aranyban, bársonyban forgott,
s a reggelt majd a nap felébreszti.

József Attila: Anyám c. versére

2O13.O4.11.

Hiába jön a szó
sehol nem hallható.
Hiába jön a könny
a gond nem mosható.

Hiába van a jó
ha nem is tudható.
Hiába van a szív
nem elfogadható.

Hiába ha fájó
Hiába ha síró.
Nem lesz ettől még jó.
Nem lesz megoldható!

2O13. O2.O7.

Mindig, egész életemben
az utcakövön álltam.
Mikor megszülettem, nőttem
mindig valamire vártam.
Vártam iskolát, tanulást,
egy testvért; nagyon vágytam.

Gondtalanul játszva szép volt,
írtam számot, betűket.
Olvastam mindig, mindenhol,
könyvvel szállt a képzelet.
Bejártam, mit elképzeltem,
s mit megadott az élet.

Sírtam, s nevettem boldogan,
sorsokat megismertem.
Mikor messzebbre is láttam,
hittem már a szépségben.
S ez vezetett megnyugvásra,
bízni kell az életben.

Hatvan éve járom utam,
egyedül és veletek.
Együtt, segítve most könnyebb,
repülni így szeretek.
Most már elfogy az idő,
végül hazatérhetek.