Cédrus blogja

felszálló sóhaj
a síró lélek hangja
útravalóként


amikor a nincs
és már a valaha volt
minden elmúlt

világra zárva
de már a fény közelít
egy másik ajtó

a lélek elszáll
vár a csend birodalma
a nagy utazás

2013.12.08.

Bújik bennem a remény,
Ugrásra készen, csak vár, vár...
Kuporog, leskelődik szívemben,
Kivillan; újra bezárja a magány...

lélekútjaimon,ma messze utazom,
felszállok gépemre, szállok messze, messze

velem van barátom, örök gondolatom,
elrepülök véle, szép gyermekévekbe

ott egy labda, látom és egy régi álom,
visszavisz a rétre, játék helyszínére

felsejlő szép álom, már hiába várom,
elhagyott örökre, elszállt, messze, messze...

a magányos
falevél
útrakél
s vajon
merre sodorja
a szél...

felszállt
vonatára
s elindult
a határba
a legnagyobb
bánatára...

ruhája
tépett
s bárhová
is lépett
a léte
szenvedés lett...

megadta
magát
az időnek
szélnek
esőnek
s avar lett...

Egyedül, mindig csak egyedül,
Megszületünk, s meghalunk végül.
Ami közte van, élni kell jól, rosszul,
Ha nem sikerül, nem lehet kezdeni  újból.

Elrontunk valamit, vagy nem jól sikerül,
Lehet, hogy késő már, amire kiderül.
Keressük a hibát, de nem találjuk,
Utunkat jól, rosszul egyedül járjuk.