Cédrus blogja

Egykor vulkán kráteréből születtem,
Csak egyedül én maradtam életben.
Felnevelt búzamező és szeretet,
Fészkében a lelkem sokat szenvedett.

Mindig virágról, hegyekről álmodtam,
Jégmezőn, szirteken vezetett utam.
Mikor kezem már majdnem el is érte,
Intett az élet, feledni örökre.

Egy-egy termékeny völgyben még megálltam,
Hol nehéz utamhoz társat találtam.
Így ketten hágtunk szikláról sziklára.

Lelkem szárnyait végül odaadtam,
Fiókák repülnek vele távolban.
Hazatértük ma szívem boldogsága.

2014.05.05.

Mindig, egész életemben
az utcakövön álltam.
Mikor megszülettem, nőttem
mindig valamire vártam.
Vártam iskolát, tanulást,
egy testvért; nagyon vágytam.

Gondtalanul játszva szép volt,
írtam számot, betűket.
Olvastam mindig, mindenhol,
könyvvel szállt a képzelet.
Bejártam, mit elképzeltem,
s mit megadott az élet.

Sírtam, s nevettem boldogan,
sorsokat megismertem.
Mikor messzebbre is láttam,
hittem már a szépségben.
S ez vezetett megnyugvásra,
bízni kell az életben.

Hatvan éve járom utam,
egyedül és veletek.
Együtt, segítve most könnyebb,
repülni így szeretek.
Most már elfogy az idő,
végül hazatérhetek.