tiborcazigaz blogja

Csillagfényes nyári éjszakán
ültük körül a hatalmas máglyát.
Emléktűzként égett a langy estében
melegítve szívünket, lelkünket.

A testvérekre gondoltam. Odaát.
Nem volt messze tőlünk a határ.
Minden magyarhoz szállt akkor a fohász:
fájjon, égessen - mint a tűz - az a határ.

Tüzes vasként lelkedbe égjen:
magyarnak születtél, mindegy mi a neved,
őseid földjén neveled gyermeked,
a magyar szót szívedből ki ne vesd.

Ha majd elhagy és hazatér belőlem a lélek,
megváltott testem magyar rögbe temessétek.
Nem kell díszsír, elég a hant.
Nem kell kopja, elég egy fa.

Síromra, ha portyában megfáradt rókák telepednek,
vagy ki éppen arra jár - nem tudva miféle domb ez -
tövében oltalmat talál, boldogan adok enyhet
minden megfáradt testnek, őrizem az álmát.

Magányos szívüknek reggelre virágot nevelek
és megkérem az Istent - ha már nála leszek -,
bár a határ egyelőre szétválaszt minket 
- minden magyar szelleme, reménye egy legyen.