thomas66 blogja

Magánynak estjén

Hóban nincs dallam
halk, kesergő csippanás,
gyorsan tovaszáll.

Felállok,az ablakhoz sétálok.
Lenézek a nyüzsgő, lüktető utcára.
Emberek sietnek szótlan komorsággal
legtöbbjük arcán a világ fájdalmával.
Autók okádnak füstöt és hangot
dudálnak gangokra erős visszhangot.
Kapualjban szemben mint szerelmes gerlepár
két vékony legényke "turbékolva" áll.
Melegek mint e nyári délután
nem zavarja őket betévedt pillantás.
Bűzét nem érzik a dohos penésznek
macskahúgyszagú fülledt sötétségben.

Kalandvágyam...

Kalandvágy nem fűtött sosem
szerettem az otthon melegét.
Sosem vágytam messzi tájra,
nem ettem utazók kenyerét.
Elnéztem néha a messzeségbe
ameddig a szem ellát,
elég volt azt tudni nékem
azon túl ott a nagy világ.
Esténként a csillagfényes
égre nézve elkapott
kalandvágyam elrepített
megkerültem a napot.

Esik, megint esik odakint.
Eső esik és nem hó!
Kutya ette meg a telet
ami idén nem is volt.
Eresz alján nem nőtt jégcsap
hócsata is elmaradt.
Hóember a házunk előtt
nem várhatta a tavaszt.
Nem ázott át bundás csizmám
ami nékem sosem volt
nyakig érő hóban járva
abból idén kevés volt.

Mivé lesznek a holnapok
ha mának reményt nem hagyok?

Múlt nélküli énemet
a jövő, hogy teremti meg?

Nap fűzi a napot sorban egymásba
színes gyöngyökként az élet fonalára.

Magamon hordom az éveket,
az ráncokkal nyom rám bélyeget.

Őszülő halánték az idő adománya.

Eltűnő messzeség e kornak ráadása.

Távoli emlékek élesen sorjáznak,
tegnapok dolgát meg feledés vigyázza.