thomas66 blogja

Felállok,az ablakhoz sétálok.
Lenézek a nyüzsgő, lüktető utcára.
Emberek sietnek szótlan komorsággal
legtöbbjük arcán a világ fájdalmával.
Autók okádnak füstöt és hangot
dudálnak gangokra erős visszhangot.
Kapualjban szemben mint szerelmes gerlepár
két vékony legényke "turbékolva" áll.
Melegek mint e nyári délután
nem zavarja őket betévedt pillantás.
Bűzét nem érzik a dohos penésznek
macskahúgyszagú fülledt sötétségben.

Mivé lesznek a holnapok
ha mának reményt nem hagyok?

Múlt nélküli énemet
a jövő, hogy teremti meg?

Nap fűzi a napot sorban egymásba
színes gyöngyökként az élet fonalára.

Magamon hordom az éveket,
az ráncokkal nyom rám bélyeget.

Őszülő halánték az idő adománya.

Eltűnő messzeség e kornak ráadása.

Távoli emlékek élesen sorjáznak,
tegnapok dolgát meg feledés vigyázza.

Időtlen sötétség

Pókhálón megülő ezüstös cseppjei,
nedvesség csillogó illékony kincsei.
Halkan surranó árnyak az utakon.
Hidegen koppanó hangok a falakon.
Elvesző fasorok szürke gomolyában,
benne megbújó bágyadt napsugárral.

Szétfolyó magány mint szürke köd. 
Lélekre ráülő csöpögő csönd.
Hangos szóból,néma gondolat.
Kedvetlen,sótlan,furcsa hangulat.
Bénasággá dermedt mozdulat.
Lüktető fájdalma mind rámzuhan.