thomas66 blogja
GondolatokŐsz
Kertben sétálva a fáinkat nézem,
leveleik fázón reszketnek a szélben.
Alattuk a fűben szerteszét
sárgállik sok, már lehullott levél.
Madárka, kit nyáron zöld ág ringatott
messzi délen énekli égre a napot.
Fészkét elfújta már az őszi szél,
tavasszal rak újat, majd ha visszatér.
Nefelejcskék égen felhő egy se száll,
hallatszik fentről varjúkárogás.
Fekete madarak vígan, kavarognak
reggelre a fűre vastag deret húznak
Múlt útjain járva...
Emlékek kísérnek
múlt útjain járva,régi kedves erdőmhelyét nem találva.Házak állnak ott mosthol régen fára másztam,megkergült szamárkéntboldogan ugráltam.
Békás árok mélyemára betemetve,nem brekeg ott békase leveli, se kecske.
Selymesfüvű rét sincs. Gyárak sorakoznak,hol gondtalan gyerekkénttücsköket fogdostam.
Futottam...
Futottam!
Csak úgy futottam.Nem kergetett senkis mégis futottam.Nem az emlékek előlvagy a jövőt hajszolva,futottam - engedve egy kósza gondolatnak.Futottam az élményértlábam fájdalmáért.Futottam a tüdőm szaggatóoxigén hiányért.Nem futottam sokatcirka ötszáz métert.Évek óta nem éreztemily "marhaságra" kényszert.
Bevallom itt versem leges legvégén,kellemesen meglepett egy vérpezsdítő érzés.
cím nélkül...
Korral együtt nem lettem bölcsebb,
se okosabb.
Maradtam az ki mindig voltam,
legbelül ifjú önmagam.
Nem tekintek vissza úgy a múltra
miként apáink tették egykoron.
Jövőm se látom oly biztatónak
ahogy gyerekként bennem tündökölt.
Van meséje életemnek,
az már delén túljutott.
Elmesélni unokáknak azok híján nem tudom.
Röviden
Magánynak estjén
angyal tolla hullt elém,kéklő semmiből.