Füstszonett

A rettenő Tejútra ráfeszült
körökben újra visszanéz az arcom,
s megint, ma itt vagyunk a néma parton,
levetve és felöltve, lám, a szűrt,

a nitrogén, parázs s a kén, az argon -
a sóhajunk a légbe hengerült,
a pára csókja rajta, s emberül,
de pernye-mód alaktalan kavargom,

Te mondd, ki vagy? elérkezett a kérdés,
s már lebben is, mint ágon őszapó,
a súlytalan homok belém s beléd vés:
levél; a halk időben ő a hó.

A Hold, a Nap, és köztük egy kerék -
mint szalmabábu lángra gyúlt az ég.