Pflugerfefi blogja

Ott hinni ahol nem szabad,

hol álarc takar terhelt arcokat,

mint éjbe vàltó s foszló alkonyat,

az élet mérgezve tovább szalad,

sután érdekelt élet manír,

melltűként valahogy kitűzve,

agyon kloppfolt húson a panír,

a szokott helyről végleg elűzve,

hinni ott ahol nem lehet,

laposra mosott igèkre ébredni,

elküldeni azt ki nem mehet,

templom lépcsőt kopottra térdelni,

vágyakról erősen lebeszélni,

azt kire az ég felhőt borít,

a sorsot mesésnek regélni,

ahol az èlet már nem homorít,

hinni ott ahol  nincs esèly,

talajba rögzült földszagú ásàs,

hol mélysèg lesz a meredèly,

ahol az étel is màr kásàs,

hitetlen lèlekkel más az élet,

valahogy  világost kereső sötét,

bármit hiszel valahol mindenki téved,

és elsöpörné a mindensèg ködét.

Utamon por és a sok kőkereszt,

hallgatnak s az èrzés nem ereszt,

hitem tűnőben, bár sokszor kértem,

kapjon feloldozást sok-sok vétkem,

az életem is vège felé sodródik,

az élhető varázs mely feloldódik,

a napok szövevényes lángjában,

s elmerül a múlás pocsolyájában,

utamon por és a sok kőkereszt,

azt hittem jössz és végigvezetsz,

de csak csámpás pléhkrisztusok

kísérnek, s megölnek utolsó tusok,

nincs màr erő a harchoz, elfogyott,

a mosoly, az öröm is elhagyott,

marad a lelki béke végtelensége,

mely a tévelygésnek ellensége,

utamon kéretlenül múlnak a napok,

s a folyón feltornyosulnak a habok,

elmúlik minden ami egyszer volt,

valahol tán maradok moshatatlan folt.

Mily èrzékeny szivekben az érzés,

hangulat sodor valahova,

majd  ha veled marad a lègzès,

elrepülhetsz tovább s tova,

hisz repül a lélek csodák során,

embert próbáló veszett időkön,

végtelen , szomorú sorsokon àt,

keres , meggpihen léten, örömön,

lenget a bátor, életvarázslatot,

s ha jő a mosolygó lebbenés,

beszippant mélyen ánizs illatot, 

a múlás csupán csak elengedés,

hisz a miénk halál s az èlet,

tudjuk mégis lelket  befeketít,

 nyakunkba szakadnak a mièrtek,

válasz nincs,  csak földbe telepít,

míg élsz , ne álmodj hosszú létezést,

minden napod úgy éld,

hogy  a holnapod fèld,

mert lehet nem itt éled meg az ébredést!

Szavakba bújó szépség a világ,

költők megírták règen és most,

mint hullatja szirmát a viràg,

megèrinti az ifjút és a korost,

szavakba bújó szépség a világ,

lepkeszàrnyként kéklik odafent,

nem làtszanak tőle a hibák,

sokaságkènt tarkálik idelent,

szavakba bújó szépség a világ,

nem lègből kapott  gondolat,

nyitott lelkekből messzire kilàt

a természet iránti hódolat,

szavakba bújó szèpség a világ,

megènekelték már nagyjaink,

suttogtàk rég elmormolt imák,

s tették széppé csúf napjaink,

költészet napjára àlmodott sorok,

versekkel fekszem s ébredek,

szavakba vetett hittel, konok

akarattal élem szavakkal életem.

Ördög lábnyomàban lépked a jövő,

kire vár a múló idő,

s ki lesz az utolsó végleg elköltöző,

kiből a múlt majd kinő,

szeretve làngol az èlet igèzete,

a homály mégis takar,

holt költők jővőbe vájt idézete,

mit nem lep el az avar,

ráncba szed az elfecsérelt álom,

sötetben botorkáló való,

kábán ébred , a majd kitalálom,

az èletet furcsán taglaló,

ördög lábnyomába süpped a lét,

igéret nincs , csak korholó,

nem szólal meg a zene, a klarinét,

elmarad a dübörgő dobszóló,

valamit a múlàs még ígérget,

a semmin , s azon is túl,

hántolja a reánk nőtt kérget,

s az élet végleg kifakul....