t.buga blogja

Az utolsó előtti sorban ül,

A konyhában, valami illat sül.

Odakünn az őszi szél metszeget,

A fal mellett egy percre megreked.

A padló hátul, lassan leszakad,

Egy kérges kéz ruháján megakad.

A gép mélyén valami beszorul,

Lába elé valaki leborul.

Az út zörögve hajt egy szekeret,

Ostorral vet a lóra hegeket.

A szürke aszfalt élesen csattan,

Túl keveset nyom a szó a latban.

A rohanó táj szemmel követi,

Míg álmait tettekkel szöveti.

Poharába friss, tiszta víz kerül,

Ám égő szomján vasbilincs feszül.

Feláll, lép, aztán útjára ered,

Várja dél, észak, nyugat és kelet.

Az egyenes most már körbe halad,

Az érett búza kaszával arat.

Fülébe a zaj csendet töltöget,

Közben bánata vígan integet.

A tó kristálytükre szemébe néz,

Egy kedves íz közben homályba vész.

Kinyújtott keze latrot simogat,

Egy pohár bor álmokat iszogat.

A bánatot hitével rettenti,

A vígságot könnyével cseppenti.

Ő a krém az ünnepi tortában,

A biztos pont mindenki sorsában.

Ma hátratekint, hogy számot vessen,

Tán, értelmet lel ebben a versben!