tanmesek

starlit•  2011. november 22. 20:29

A mai napra szánt gondolat...

 Nincs törvény, mely mindenkinek elég kényelmes volna.

(Livius)

starlit•  2011. november 21. 14:21

A mai napra szánt gondolat...

Gyorsan mosakszik valaki?

Ne mondd rá, hogy rosszul, hanem csak azt, hogy gyorsan.

Ha valaki sok bort iszik…

 Ne mondd, hogy rosszul cselekszik, hanem csak azt, hogy sokat iszik.

 Mielőtt a szándékát megvizsgálod, honnan tudnád, hogy helytelenül cselekszik-e?

 Így nem fog veled előfordulni, hogy más lesz, amiről kézzelfogható észrevételeid származnak, és más, amit helyeselsz.

(Epiktétosz)

 

starlit•  2011. augusztus 29. 20:03

Különleges virág

Élt egyszer régen egy férfi, aki imádta a virágokat. Napokat tudott eltölteni azzal, hogy kisétált az általa oly becsesen gondozott kertjébe, és csodálta virágai szépségét. Egy nap azonban olyan virággal találkozott, ami más volt, mint a többi. A férfit földre terítette a virág lenyűgöző látványa, nem tudott szabadulni attól a félelmetes érzéstől, hogy lesz majd idő, amikor elveszíti a virágot. Odasétált a virághoz, és egy apró mozdulattal elszakította gyökerétől, majd a nappaliban lévő vázájába helyezte, hogy mindig vele legyen féltett és szeretett virága. A virág azonban idővel elhervadt, a férfi szomorú lett, mert ráébredt, hogy azzal, hogy magáénak akarta a virágot, megfosztotta őt szabadságától, és bár így egy rövid időre csak az övé volt, de végül mégiscsak elszakadt tőle. A férfi tudta, hogy soha nem kaphatja vissza virágát. Egész életét abban a magányban élte le, amit saját maga okozott magának. Többé egy virág sem tetszett neki, mert egy sem volt ahhoz fogható, akit ő szeretett.
 
Tihanyi Márk 

Tanulság:

( egyik ismerősöm leszűrt tanulsága... )

ha szép virágot látsz, élvezd a szépségét, babusgasd, hogy érezze, mit jelent neked, és ha nem akarod kirángatni a helyéről, még hálás is lesz érte.

Azt hiszem, minden virág különleges, csak a megfelelő szemnek kell rányílnia

s milyen igaz....!

Te is tudod...!

starlit•  2011. augusztus 19. 15:26

Elizabeth Silance Ballard: A tanító tanítása


Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot
mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen
volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú
volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával
nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.
Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent
Peti előző tanítóinak bejegyzésein. "Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen
kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni" - írta
első osztályos tanítója.
Másodikban így szólt a jellemzés: "Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon
szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi
küzdelem lehet.”
Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: "Édesanyja halála nagy
megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon
törődik vele."
Negyedik osztályos tanítója ezt írta: "Peti visszahúzódó és nem sok
érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az
osztályban." Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte
magát.
Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai
fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és
köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba
bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan
nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a
kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy
negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották,
ahogy Éva néni felkiált: "Milyen szép karkötő!", és látták, hogy felveszi a
karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.
Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa:
"Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé." Éva néni sokáig
sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és
matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.
Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele,
Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál
gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt
hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a
legkedvesebb diákja.
Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt
csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy
befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.
Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár
voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi
diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.
Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután
megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még
mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a
levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.
A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.
Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy
Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.
Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást.
A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt
cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött
Karácsonykor viselte az édesanyja.
Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta, "Köszönöm,
Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy
fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem
érték."
Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta, "Peti, tévedsz. Te voltál
az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor
találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."

 

starlit•  2011. augusztus 18. 08:09

Max Lucado: Értékes vagy

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek.

Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket, és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.

 A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá.

Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. "Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak.

 - Õ aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idő után maga Pancsinelló is elhitte ezt. - "Nem vagyok jó    foltmanó" - gondolta.

Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.

Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta!

 Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

"Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló. Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!" Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. "Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. - Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit." "Élit?"

"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében." "De miért?" "Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment.

 "Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az õ karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erõs hang. Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg! "Pancsinelló lassan megfordult és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. " Úgy látom, gyűjtöttél néhány rosszpontot!" "Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!"

"Gyermekem, előttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók.""Tényleg?"  "Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!" Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?

"Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: "Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon. "Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli."Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló

"Tudom. Mesélt rólad." "Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"

A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: "Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."

"Micsoda?" "A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?"

"Hát, még nem nagyon..." Éli elmosolyodott. "Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."Éli letette Pancsinellót a földre.

"Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!" Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan mondja! " És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

Értékes vagy...

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom