Gondolatok...

Lassan három hónapja, hogy elvesztettem a kisbabám. 

Már ezt a mondatot is leírni teljesen szürreális. Ennek a két szónak, hogy "elveszteni" és "kisbaba", nem szabadna együtt szerepelnie egy mondatban...

Furcsa, ahogy körbenövi az Élet a gyászt. Már nem sírok minden nap, ha eszembe jut. Már nem rándul görcsbe a gyomrom, ha látok nagy hassal egy kismamát. Már nem agyalok rajta, vajon most mekkora hasam lenne, de még mindig görcsösen figyelek rá, ha kicsit felpuffad a hasam, hogy nehogy valaki azt higgye, terhes vagyok.

Már tudok örülni más örömének.

Már nem beszélünk róla minden nap a férjemmel és a gyerekek sem emlegetik olyan sokszor. 

Megtanultunk az állandó veszteség érzésével együtt élni. Meg kellett tanulni újra nevetni, viccelődni, elsősorban a saját nyomoromon. 

Ha valaki kérdezi, hogy "Jól vagytok?" sajnálattal a szemében, már majdnem őszinte mosollyal mondom, hogy igen. 

Nagyon sok ember történetét ismertem meg az elmúlt pár hónapban. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi ember van az ismerősi körünkben, akit hasonló veszteség ért.

Igazából nagyon fura, hogy mennyire nem beszélnek erről az emberek. A meglepő, hogy a nők sem. Mintha szégyellnék, hogy nem tudtak élő gyermeket a világra hozni. Pedig legtöbbször nem rajtunk múlik... Mivel van már két egészséges gyermekem, én is végigmentem ezen. A saját magam ostorozásán, az örökös miérteken, és persze a "Mi lett volna, ha...?" kedvenc agyalás sorozaton. A végeredmény viszont ugyanaz. Bementem a kórházba terhesen, szültem, de egyedül mentem haza. Az ész nem tudja felfogni, a szív belehasad. 

De van holnap, van jövő, van kiút, és talán egyszer újra megpróbálom még...

Addig is örökre őrzöm az emléket az én Angyalkámról, aki fentről vigyáz ránk.