tanarilla blogja

Majdnem két éve írtam az utolsó blog bejegyzésem, a kisfiam elvesztése miatt. Ma épp Valentin nap van. Ami nekem Bálint nap. 🙂 Fura, mennyi érzés változik az emberben ennyi idő alatt, és mennyi minden marad ugyanaz. Ugyanúgy érzem az ürességet, ha arra gondolok, mennyire más lenne az életem, életünk, ha ő is velünk lenne. Közben viszont érzem és tudom, hogy ő jó helyen van és tényleg körbenőtte az élet a gyászt. 

Ma a nagylányom meglátta a naptárban, hogy Bálint névnap van és egyből elszomorodott. Mondtam neki, hogy ez egy boldog nap és odafent ő is biztosan boldogan ünnepli, nem kell szomorúnak lennünk. 

Nagyon fura valakiről úgy beszélni és emlékezni rá, hogy ők sosem látták. Próbálom éreztetni velük, hogy nagyon jó, ha gondolnak rá, de nem kell miatta szomorkodni vagy rosszul érezni magukat. Ő sajnos csak vendégségbe jött hozzánk, de attól az életünk része most is és az is lesz. Idővel kiderül, hogy jól csináltam, csinálom-e.

Na, és akkor az "igazi" Valentin napról. 🙂 Fogalmam sincs, mikor ünnepeltem utoljára, igazából flancolásnak gondolom és a nőnap az az ünnep, amikor jól esik, ha gondolnak rám. Na, de a lényeg, hogy az egyik barátnőm kapott egy hatalmas rózsa boxot a kedvesétől. Fura volt rájönnöm, hogy nekem is jól esett volna hasonló gesztus a férjemtől - nyilván teljesen abszurd még a gondolat is, sohasem volt virágot vagy ajándékot adó, romantikus alkat.🙃 

Itt vissza is térek a Bálint naphoz... Azt hittem, már nincs rá szükségem, hogy beszéljek erről, de tévedtem. Azt mondják, emberi dolog. 🙂 Ő nem hozta szóba és nem is szeret erről beszélni, így én sem forszíroztam a témát itthon. Édesanyámmal és a testvéremmel viszont beszéltünk róla és egy kedves barátommal. Jól esett a lelkemnek.❤️

Olyasmi nekem a gyász, mint egy vírus, amiből nem lehet teljesen meggyógyulni, örökre a szervezetedben marad, csak néha vannak tünetmentes időszakok, amikor azt érzed egészséges vagy és jól vagy. 

Szóval lényeg a lényeg, úgy döntöttem, hogy megengedem magamnak, hogy ma fájjon, hogy üresnek érezzem magam és hogy holnap újult erővel, a mosolyom újra őszintén "felvéve" tudjak a mindennapokba visszatérni. 

Mert hát mindenki előtt szerepet játszunk, de azért önmagunkkal szemben még tudunk őszintén a tükörbe nézni, ugye. Ugye?

Lassan három hónapja, hogy elvesztettem a kisbabám. 

Már ezt a mondatot is leírni teljesen szürreális. Ennek a két szónak, hogy "elveszteni" és "kisbaba", nem szabadna együtt szerepelnie egy mondatban...

Furcsa, ahogy körbenövi az Élet a gyászt. Már nem sírok minden nap, ha eszembe jut. Már nem rándul görcsbe a gyomrom, ha látok nagy hassal egy kismamát. Már nem agyalok rajta, vajon most mekkora hasam lenne, de még mindig görcsösen figyelek rá, ha kicsit felpuffad a hasam, hogy nehogy valaki azt higgye, terhes vagyok.

Már tudok örülni más örömének.

Már nem beszélünk róla minden nap a férjemmel és a gyerekek sem emlegetik olyan sokszor. 

Megtanultunk az állandó veszteség érzésével együtt élni. Meg kellett tanulni újra nevetni, viccelődni, elsősorban a saját nyomoromon. 

Ha valaki kérdezi, hogy "Jól vagytok?" sajnálattal a szemében, már majdnem őszinte mosollyal mondom, hogy igen. 

Nagyon sok ember történetét ismertem meg az elmúlt pár hónapban. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi ember van az ismerősi körünkben, akit hasonló veszteség ért.

Igazából nagyon fura, hogy mennyire nem beszélnek erről az emberek. A meglepő, hogy a nők sem. Mintha szégyellnék, hogy nem tudtak élő gyermeket a világra hozni. Pedig legtöbbször nem rajtunk múlik... Mivel van már két egészséges gyermekem, én is végigmentem ezen. A saját magam ostorozásán, az örökös miérteken, és persze a "Mi lett volna, ha...?" kedvenc agyalás sorozaton. A végeredmény viszont ugyanaz. Bementem a kórházba terhesen, szültem, de egyedül mentem haza. Az ész nem tudja felfogni, a szív belehasad. 

De van holnap, van jövő, van kiút, és talán egyszer újra megpróbálom még...

Addig is örökre őrzöm az emléket az én Angyalkámról, aki fentről vigyáz ránk.

Ha házasodni készülnek körülöttünk, akaratlanul is meg akarjuk fejteni az örök rejtélyt: mi is az a Szerelem? Elkezdjük figyelni a menyasszony és a vőlegény minden mozdulatát. Figyelünk a hangjukra, arra, hogy néznek egymásra, és persze akaratlanul elmosolyodunk, ha vitatkozni kezdenek, hiszen a napnál is világosabb, hogy mennyire szeretik egymást. A következő kérdéseket Tőlük is megkérdeztem és magamtól is.
Volt már Veled olyan, hogy egész testeddel, szíveddel és lelkeddel szerettél valakit? Volt már olyan, hogyha Rá gondoltál egy dolog sem jutott az eszedbe, ami miatt ne lennél vele? Volt már olyan, hogy belegondondoltál abba, hogy vele együtt éld le az életed? Volt már olyan, hogyha a családjával voltál, úgy érezted, oda tartozol? És olyan, hogy ez minden, amire szükséged van, ami boldoggá tenne, ami eddig hiányzott az életedből?
Ha ezekre egy határozott igennel válaszolunk, akkor azt hiszem kijelenthetjük, hogy Szerelemről beszélünk.
Azt mondják, a Szeretet erősebb a Szerelemnél; én mégis úgy gondolom, az a legjobb, ha elmondhatjuk magunkról, hogy Szerelmesen Szeretünk Valakit. És az már csak hab a tortán, ha ez a Valaki, ezekre a kérdésekre szintén egy határozott igennel válaszol...

Elég furcsa, ha az ember úgy érzi, nem tud már mit írni... Ezt is azért írom, mert a rímek nem jönnek, de írnom meg muszáj. Olyan ez, mint mikor a szavak elakadnak valahol a torkunkban, és bármennyire is szeretnénk őket kimondani, nem jönnek.
Jó volt ez a nyár. Újra rájöhettem, hogy azok a dolgok esnek a legjobban, amikre nem is várunk. Például, ha a Balatonnál nyaralunk nagy családostul, és tudjuk, hogy sokára láthatjuk a szeretett személyt. Meglepetésnek számít, ha ez a személy egyszer csak beállít, megölel, és azt mondja, hogy szeret? Nos, azt hiszem igen! :) Ilyenkor úgy gondolom, hogy még a legmakacsabb szív is elhiszi, hogy őszintén szeretik. Mert nem azért jött el a Balatonig, hogy fürödjön; egyszerűen csak azért, hogy két órát együtt lehessen azzal, akit szeret, még ha ott az egész családja is. Az ilyen napokon érezzük azt, hogy semmi sem lehetetlen, hiszen az Élet igenis csodás.
Ma pedig hivatalosan a nyár utolsó napja van. Valahogy a dolgozó embereknek is más ez a szeptember. Olyan "minden visszatér a rendes kerékvágásba" érzése lesz az embernek. Pedig nem. Nem szabad így felfogni, mert az olyan "muszájnak" tűnik.
Csak az Élet folytatódik, és várja, hogy sok olyan napot felfedezzünk, amire azt mondjuk:
"Na, ezért már megérte felkelni!"