Talánversek az Aszalóban - tabuk nélkül

 

Álomvilág

hmmm, de fini álom

kénytelen leszek versben definiálnom

.

körben falak, kő mind, s nem fa lak

balra dunapart - odébb, mint az utca tart

jobbra duma parti, szépségre emelt szemöldök

szemben a keresztre tekint le egy szem, az örök

.

itt mindig nyár van, jó világ

mégsem nyílik télen hóvirág

nem jár erre impala

de megvan minden ház fala

tetőcserép, s nem hullámpala

.

az éhezőkre teli tál vár

a csóró kóstolná, de sokat kóstál

didergőnek int a kofa

nála lóg sál

de lógó orral szipog tovább

inkább fázzon, ha így kóstál

.

egy piros lámpánál gyönyörű lány áll

sugárzó mosolya kíváncsian vár rád

bizalommal tekintesz rá

de biz, hiába, tilos a dús haj

ha a perselyben csak bús sóhaj

és más nincs cserébe, nyikhaj

.

üzletben nincs barátság már rég

tárcában hordja kedvese képét az őszinteség

szúrós kokárdára írja árát vastag számlára

mennyit is ér számára a figyelmesség

hogy a te pénzedet is megszámlálja

 

Álommunka karácsonyra

Kocsányon lógó szemek merednek hiába,

éber álmában a fej megtér egy kis ágyba.

Szunnyadó tündérmese ébred tudatára

egy boldog történetben és azt kívánja,

nehogy a végét elaludja és lekésse

és felriassza a valóságban

egy gonosz kéz bökése.

 

A száj is bágyadt mosolyra száll,

mint kanálisban díszes gondolára,

egy kanál mézes gondolat a vágya,

titkos közös nyelven csakis tőle várja,

hogy egyedül őt imádja.

 

Csillaghullás után koromsötét az éj,

a holdat is felfalta egy fura, mohó egér.

Farka hosszát a kínai nagy fal méri,

a földtől a nagy sajtot simán el is éri.

Holt erdőben vöröslő szeme fénylik,

reszkető levelek az asztalon őt félik,

nade miért is?

 

Karámnyi csont zörög a világ peremén,

ezernyi túlvilági síppal süketít a szél.

Egy csöves zsákjába tolja a csöveket,

aztán a nyuszikat, leveleket, tetveket,

majd néhányat vastag cigibe beteker.

Ezzel pár rénszarvast úgy megijeszt,

hogy a télapó alól a szán is elszelel,

a szőnyegre huppan, blamál is esztelen.

 

Hogy került ide asztal? És az aszalt ló?

Tisztul a kép, pislákoló fényekre pislogok,

szemem kipattan, ásítozok, majd felpattanok.

Homályos elmém tartalékából irathalmot rajzolok,

ez nem álommunka, de talán már nem álmodok.

 

Tavaszi ébredés

 

Felhőn átszűrődő kedves napsugár

lágyan kopogtat a vastag hó ajtaján.

Pislogó morze kóddal üzeni lelkesen:

Ajtódnál a tavasz vár, hogy átöleljen.

 

Langyos szellő kergeti a vad hideget,

oltalmába fogadja a durmoló lényeket.

Simogatva csúszik az álmuk helyére,

mosolyukat várja a melegért cserébe.

 

Odú mélyén piciny szájak ásítoznak,

régi ízekből egy falatkára áhítoznak.

Apró szemek néznek üres tekintettel,

egy pillanatra még az otthon ismeretlen.

 

A lombház alját őrzi egy óriás árnya,

mint fáradt, öreg táltos maradványa,

ki óráról órára görnyedtebben várja,

hogy gazdája hőstettét végigcsodálja.

 

Ha időben odaérsz, tán még elmeséli:

Göcsörtös botja utolsó útjára lendült,

a napnak ezzel mutatta meg az irányt,

majd örökre eltűnt.