Egy kis előzetes

szurkevirag•  2011. november 23. 15:04

V. Fejezet - részlet

... 

Lassan kezdett megváltozni a táj odakint. Az ablakon át tisztán kivehető volt, hogy a pázsit már nem olyan üde, harsány zöld, és a vadgesztenyék is teljes méretűre nőttek az ágak között. Sőt, a vadgesztenye leveleinek szélén vékony barna sáv tette színesebbé a tájat. Bent a környezet mit sem változott. Másfél hónap alatt sem lehet hozzászokni a kórházi fertőtlenítő folyadék szagához, a semmilyen ízű teához, a rideg, hűvös-zöld csempék látványához, a kifeküdt matrac okozta derékfájáshoz. Változás… a legnagyobb változást persze saját magán tapasztalta. Fájt ugyan, de még behozta. Kifelé már nélküle megy… mit megy, gurul… azon a rettenetes kerekesszéken, ami az ágya mellé volt állítva. A lába még mindig fájt néha, olykor viszketett, pedig néhány héttel korábban a műtőasztalon elválasztották tőle. Roncs lett. Bár az orvosa szerint később, ha már a csonk teljesen megállapodott, kaphat műlábat. Nagyjából fél évet kell a kerekesszékben kibírni. Szkeptikusan fogadta a kijelentést, miszerint az a fél év gyorsan elrepül, utána meg akár még táncolhat is a műlábbal. Nem is aggódott volna annyit, ha nem tudta volna, hogy neki még feladata van. Még van, aki számít rá, akinek szüksége van a gondoskodására, és nem engedhette meg magának, hogy feladja. Vagy mégis?

Dóri – a 16 éves, nevelt lánya – gimnáziumi tanulmányainak kellős közepén járt. Talpraesett és tehetséges, éppen ezért nem akarta kitenni annak, hogy önmagára bízza nagykamaszként, pláne nem akarta, hogy a testi fogyatékossága miatt még őt is ellássa. Az utolsó csepp akkor csordult ki a pohárból, amikor kijelentette Dóra egy héttel korábban, hogy abbahagyja a gimnáziumot, és egészségügyi iskolában folytatja a tanulmányait. Mindezt azért, hogy szakszerűen tudja majd ápolni rászoruló nevelőanyját. Nem! Ezt nem engedhette! Nem akarta a kórházban, mindenki füle hallatára megvitatni életük ügyes-bajos részleteit, de elhatározta, hogy amint hazaértek, beszél a kislány fejével.

A reggeli vizitnek már rég vége volt, türelmetlenül ült az ágy szélén, de csak nézte a sokat látott zöld csempéket. Valami mozgásra lett figyelmes a folyosón, ismerős léptek zaját hallotta. Néhány pillanat múltán Dóra jelent meg az ajtóban. Egymásra talált a tekintetük, a kislány szája hirtelen fülig ért a vigyortól, és már rohant is keresztül a kórtermen.

-          Mamus! – kiáltotta – Olyan jó, hogy végre hazajössz!

-          Már én is nagyon vártam Dórikám!

-          Kapaszkodj belém, hadd segítsek átszállni a tolókocsiba! – mondta Dóra, és már nyúlt is Rola hóna alá

-          Várj! – állította meg Rola – Még nem kaptam meg a zárójelentést, azt mindenképp meg kell várni.

-          Mikor hozzák? Ne kérjem el inkább? Kitől kell elkérni?

-          Ne légy már annyira besózva! Azon a néhány percen már igazán nem múlik semmi. – csitította Rola a lányt

-          Én már úgy otthon lennék… együtt Veled

-          Gyere, inkább ülj ide mellém, és ölelj át!

Dóra egy eltúlzott szomorú fintort erőltetett az arcára. Annyira azért mégsem volt szomorú, csupán érzékeltetni akarta, hogy ő nem egészen ezt szerette volna... de azért szót fogadott. Leült az ágyra, szorosan Rola mellé, egyik kezével átkarolta, és a vállára hajtotta a fejét.

-          Ne aggódj Mamus! Én ott leszek mindig melletted… - suttogta Dóra, miközben szorította magához nyomorékká vált nevelőanyját

Rola szemei fátyolossá lettek, ajkai lebiggyedtek, de bent tartotta… nem tört ki belőle a sírás, csak egy puszit nyomott a lány feje búbjára. Percekig így maradtak, Dóra szorította magához a nőt, Rola pedig a lány feje búbján tartotta ajkait.

Fürge léptekkel egy nővér igyekezett befelé a kórterembe. Egyik kezében A/4-es méretű papírlapok, a másikban néhány lázmérő. Valamit mondott egy másik betegnek, aki két ággyal az ajtóhoz közelebb feküdt, de egyenesen Rola felé tartott. A lázmérőket letette az ágy melletti éjjeli szekrényre, a papírlapokat pedig Rola felé nyújtotta.

-          Itt van a zárójelentése, és egy szakorvosi vélemény. Jelentkezzen a háziorvosánál, de a szakorvosi vélemény eredeti példányát ne hagyja nála! Ha van életbiztosítása, az is fizet a rokkantságra, de a biztosítók eredeti szakorvosi véleményt szoktak kérni. – zsebéből előhúzott néhány receptet, és hadarta tovább a mondandóját – Ezeket váltsa ki, a földszinten van a gyógyszertár! A háziorvossal beszélje meg, hogy igényeljenek kerekesszéket!

-          Értettem! – válaszolta Rola katonásan

-          Ha minden rendben van, akkor egy hónap múlva várjuk vissza kontrollra. Ne ide jöjjön, hanem a második emeleti ambulanciára! Kérjen előtte telefonon időpontot!

-          Úgy lesz!

-          Akkor, viszlát Karola! Sok szerencsét, és fel a fejjel!

-          Köszönöm!

Azzal a nővér elfordult, néhány másodperc alatt kiosztotta a lázmérőket a kórteremben maradó betegeknek, majd kiviharzott a folyosóra.

Dóra odaállt a kerekesszék mögé, és nyújtotta karját Rola felé.

-          Hagyd kicsim azt a vacakot! – kérte Rola

-          De…

-          Inkább ezeket tedd el a táskába – szakította félbe a lányt, és nyújtotta felé a zárójelentést, meg a többi papírt -, és a mankót add ide!

Dóra eleget tett a kérésnek, eltette a papírokat, és mosolyogva nyújtotta a kerekesszék túloldaláról a két mankót Rola kitárt kezei felé.

-          Úgy! – mondta Rola – Most már indulhatunk!

Lassan, megfontoltan tette az első lépéseket a kórteremből kifelé. Kurtán odaköszönt betegtársainak, közben haladt lassú folyamatossággal, meg nem állt egy pillanatra sem a mozgása.

-          Fog ez menni! – mosolygott Dóra felé fordulva, miközben már a folyosón botorkált a lift irányába.

Bő másfél órába tellett hazaérni, jól kifáradt az úton, és hónaljai sajogtak a mankó nyomásától. Dóra látta rajta, hogy fáradt és elcsigázott. Rola egyszer sem engedte, hogy a hazaúton segítsen neki, sőt, mikor a lány javasolta a parknál, hogy pihenjenek egy kicsit, még azt is visszautasította. Ám mire hazaértek, már alig volt ereje bevánszorogni a lakásba.

Dóra sietve nyitotta az ajtót, Ő pedig belépve a kis előszobából nyíló étkezőbe, azonnal lerogyott az ebédlőasztal melletti padra.

-          Átkozott mankók! Hogy törik a hónaljam…

-          Nem lett volna mégis jobb a tolókocsi?

-          Még mit nem! A villamosra hogy szálltunk volna fel?

-          Csak segített volna valaki…

-          Hát ez az! Folyton mások segítségére szorulnék. – kommentálta a helyzetet Rola – Így megoldottam önállóan, csak még nem vagyok eléggé edzésben.

Dóra egy félszeg mosoly kíséretében, apró bólintással nyugtázta a kijelentést.

-          Most csak pihenj! – mondta – Tegnap főztem egy finom húslevest. Mindjárt megmelegítem.

-          Később. – kérte Rola - Most inkább ülj ide velem szembe, és beszélgessünk!

-          Jó! – lelkendezett Dóra - Már úgyis régen beszélgettünk.

Rola nem felejtette el szándékát sajgó hónaljai, és fáradtsága dacára sem. Minél előbb túl akart esni rajta.

-          Igen, most pedig itt az ideje egy komoly beszélgetésnek. Elég nagylány vagy már, hogy megérts, de még nem annyira, hogy egyedül dönts a saját sorsod felől.

-          Miért mondod ezt?

-          Mert így van! – mondta Rola szigorúan – Én pedig felelősséggel tartozom érted.

Dóra megszeppenve, de kíváncsian hallgatta nevelőanyját. Fogalma sem volt róla, hogy mit fog néhány perc múlva rázúdítani, így nyugalomban ült tovább.

-          Emlékszel, mit mondtál nekem egy hete a kórházban?

-          Nem tudom, mire gondolsz.

-          Azt mondtad, hogy át akarsz menni egészségügyi iskolába a gimnáziumból.

-          Az úgy is van.

-          Felejtsd el! Egyrészt nincs szükségem házi ápolónőre, másrészt nem engedhetem, hogy feladd az álmaidat miattam.

-          De Te is mindig gondoztál engem…

-          Az egészen más. Előtted még ott van az egész élet, míg én már csak kolonc vagyok a nyakadon. Legalábbis, ha hagyom, hogy megtedd. – Rola ellentmondást nem tűrő hangsúllyal dörögte a szavakat – Nem fogom hagyni!

-          De engem tényleg érdekel az egészségügy.

-          Jó! Akkor, ha elvégezted a gimnáziumot, mehetsz rögtön orvosi egyetemre. Feltéve, ha még akkor is ez a vágyad.

Dóra saját kezeit bámulta, amint ujjait morzsolgatta az asztalon. Komoran, bánatosan vette tudomásul nevelőanyja szavait.

-          Bár én szkeptikusan fogadom ezt a hirtelen nagy változást. – folytatta Rola – Kismanó korod óta színésznő szerettél volna lenni.

-          Most mást szeretnék! – makacskodott Dóra

-          Nézz a szemembe! – kérte Rola – Kissé hihetetlennek tűnik, hogy amikor levágják a lábamat, akkor hirtelen elfelejted az álmaidat, és egészen mást akarsz. Olyasvalamit, ami addig egyáltalán nem érdekelt, ellenben nekem a hasznomra válna a Te kis önzetlen gondolataid szerint.

-          Jó, akkor a gimi után megyek az orvosira, de addig mi lesz veled?

-          Huszadrangú kérdés. – vágta rá Dóra kérdésére Rola – Egyébként olyannak ismersz, aki olyan könnyen feladja?

Dóra csak bólogatással jelezte a tagadást.

-          Na látod! A gimnázium után Te döntesz, már nagykorú leszel, de ha rám hallgatsz, maradsz a színészi pályánál. Istenadta tehetség vagy ugyanis! – Rola arca kissé meglágyult, elmosolyodott – Emlékszel, amikor az iskolában először szerepeltél azon az ünnepségen? Emlékszel hogy tapsoltak az emberek?

Dóra felnézett kezeiről, egyenesen Rola szemébe. Ő is mosolygott. Nem felhőtlenül, de egyértelműen mosolyra álltak ajkai.

-          Akkor ezt megbeszéltük. – szögezte le Rola – Viszont ez volt a beszélgetésünk könnyebbik fele.

Dóra arcáról eltűnt a mosoly, a rémület kifejezése váltotta fel. El sem tudta képzelni, vajon még mit akar vele nevelőanyja megbeszélni.

... 

szurkevirag•  2011. november 7. 10:10

IV. Fejezet - részlet

 

"Mágneskártyája működésbe hozta a fenék bejáratát, amit a megszokott kattanás és sípolás jelzett. Benyomta a zöld üveges ajtót, a kiáramló levegőben rögtön megérezte, hogy nincs valami rendben. Újabb meglepetésként érte, hogy Betti mamát látta beviharzani a 19-es szoba ajtaján. Sietős léptekkel maga is elindult abba az irányba a folyosón. Néhány lépésen belül Zita nővér sietett ki ugyancsak a 19-esből. Hórihorgas termete azonnal elárulta kilétét, bár arcát nem láthatta Margó, hiszen zöld színű szájmaszk takarta. Abban a pillanatban észrevette Őt a vékony, magas lány, és nyomban intett is neki, hogy menjen oda hozzá. Ahogy közeledett a szoba nyitott ajtaja felé egyre erősebbé vált a bűz, amit már a bejáratnál megérzett. Zita a folyosón leparkolt műszerasztal polcáról levett egy ugyanolyan zöld maszkot, amilyet maga is viselt, és elindult hosszú léptekkel, Margóval szembe.

-          Jó reggelt! Vedd ezt fel, így talán kevésbé érzed ezt a bűzt.

-          Köszönöm! Mi történt? – kérdezte Margó Zitától

-          19/5-ös kidekorálta a szoba falát.

-          Mit csinált?

-          Reggel, mikor bementem a 19-esbe, Ő ült az ágyban, törökülésben. A pelenkája kibontva, onnan szedte ki a tegnapi ebédjét, amit két kézzel tömött a saját szájába. Körülötte minden csupa bélsár volt. Az ágynemű, a kis éjjeli szekrény, a fal ameddig elérte… minden.

-          Jézusom! – csodálkozott Margó

-          Nekem nem éppen Jézus jutott eszembe, mikor mosdattam a kakától. – mondta bosszúsan Zita - Ennyire gusztustalan élményben még nem volt részem, pedig láttam már sok furcsaságot.

-          Elhiszem.

-          Ez egyébként csak az éjszaka megkoronázása volt. 20/6-ost az éjjel négyszer kellett visszakísérni az ágyába. Itt bolyongott a folyosón, az mondta, hogy az aranyerét keresi, de nem találja.

Margóból kitört a kacaj.

-          Szegény Orsi néni. – mondta – Neki már nemigen vannak tiszta pillanatai.

-          Nappal is ilyen bolondok? – kérdezte Zita

-          Nálam eddig nem történt semmi kirívó eset, de szerintem csak idő kérdése. Nem lepődnék meg rajta, ha akár a mai napon én is kifognék valami hasonlót, hiszen tele van a részleg súlyosan demens gondozottakkal.

-          Igaz. Nem is tudom… ilyenkor sajnálom is őket, meg dühös is vagyok.

-          Nem szabad dühösnek lenni! – szólt Margó – Nem tehet róla, mi pedig ezt vállaltuk, amikor elhelyezkedtünk gondozónak.

-          Ez is igaz. – helyeselt Zita – Bár amikor ide jöttem dolgozni, fogalmam sem volt róla, mit vállalok.

-          Azért vannak örömteli pillanatok is. Ugye?

-          Hát persze! Olyan hálásak tudnak lenni…

-          Na látod! Erre gondolj mindig! – biztatta Margó a hórihorgas lányt – Most meg menj pihenni! Estére, kipihenten jobb kedved lesz, holnapra meg már jót nevetsz az egészen, hogy micsoda bugyuta helyzetekbe tud belekerülni az ember.

-          Köszönöm Margó! Jó veled beszélgetni!

-          Na menj már! Innentől átveszem.

Zita összeszedte holmiját, és elindult a kijárat irányába. Látszatra megnyugodott. Margó pedig erőt vett magán, és a 19-esbe ment, hogy segítsen Betti mamának elrendezni a kissé viharvert állapotú szobát.

Betti mama éppen a falat mosta. Gyors mozdulatokkal dörzsölte, mártotta a kefét a mosószeres vödörbe, megint dörzsölte. Serényen munkálkodott, így nem vette észre Margót. 19/5-ös, azaz Éva néni ágya el volt húzva a szoba közepére, Éva néni rajta ült, meztelenül, a padlóra bámult, és kedvesen mosolygott. Nem látszott rajta érzelem, semmit nem árultak el arcvonásai, csak ült nyugodtan. Látszólag teljesen elégedett volt a környezetével. Az ágyneműje, és a hálóinge egy sárga nylonzsákba csomagolva, az ágy alatt hevert.

-          Szia Betti mama! – köszönt rá Margó a takarítónőre

A kis öregasszony fejét hátrafordítva felnézett munkájából.

-          Szia Margókám! – köszönt vissza – Nézd ezt a mocskot! Még jó, hogy mindig korán érkezek…

-          Éva néni tönkretette a reggeli szeánszunkat. - jegyezte meg Margó

-          Majd bepótoljuk Aranyom. Ha végeztem, már teszem is oda a kávét.

-          Á, nem azért mondtam… és Zitát el is küldtem, mondtam, hogy átveszem. Idelent kell maradjak…

-          De kár, akkor ma egyedül kell kávéznom?

-          Esetleg délben felugrok.

-          Jól van. Akkor majd délben várlak az „irodámban”. – viccelődött Betti mama

-          Elviszem fürdeni a tettest. – közölte nevetve Margó

Odalépett Éva nénihez. Zita egész rendesen letörölgette az idős asszonyt, de a szagán még érződött a fiaskó.

-           Jöjjön Éva néni, megyünk fürödni! – szólt Margó a mosolyogva maga elé révedő gondozottnak

Éva néni felkapta fejét. Még mindig mosolygott, és érdeklődőn nézett Margóra, mintha sohasem látta volna.

-          Szia! Te ki vagy? – kérdezte

-          A gondozónő, Margó.

-          Ovónéni?

-          Igen. – válaszolta Margó úgy, hogy próbált nem nevetni – Na, menjünk fürdeni!

-          Jó! – válaszolta az idős asszony, és lekászálódott az ágyról

Margó megfogta a karját, nehogy elessen. Megvárta, míg belebújik a papucsába, és lassan, támogatva elindultak a fürdőszoba felé.

Alapos mosdatás után, bő negyedórával később tértek vissza a szobába épp olyan lassan, ahogy kifelé haladtak. Fertőtlenítő folyadék párája terjengett a levegőben, a fal és a bútorok lemosva, Éva néni ágya visszatolva a helyére. Betti mama épp kifelé tartott már a szobából, kacsintott egyet Margó felé menet közben.

-          Délben… - mondta kurtán, a kacsintással egy időben

-          Ott leszek.
..."

szurkevirag•  2011. október 30. 16:01

III. Fejezet - részlet

A „fenékben” Zitát látta a folyosón. A hórihorgas lány a folyosó falára szerelt telefonkészüléken beszélt éppen. Cókmókja egyik kezében, indulásra készen, míg a másikkal a telefonkagylót markolta. Mikor észrevette Margót, ránézett komoly tekintettel, majd lesütve szemét beszélt tovább a telefonba. Margó nem hallotta tisztán mit mondott, csupán két szó –„… itt van…” – volt számára érthető. Mire elég közel ért Margó, hogy hallja is a beszélgetést, addigra Zita elköszönt a vonal túloldalán kommunikálótól. Margó letette saját batyuját a telefon melletti kisasztalra, és köszönt Zitának.

-          Szia!

-          Jó reggelt! – köszönt vissza Zita – Épp a főnővérrel beszéltem.

-          Talán valami baj van?

-          Azt neked kell tudnod. Azt üzente, hogy az ebédosztás után menj fel hozzá. Rossz fát tettél a tűzre?

-          Tudtommal nem. – válaszolta Margó

Arcáról éppen azt lehetett leolvasni, hogy nem örül, kicsit meg is van rémülve, mintha félne az elszámoltatástól. Valójában persze tudta, hogy mi lesz a témája a déli megbeszélésnek, de ezt nem kötötte Zita orrára.

-          Hát akkor jó munkát, és sok szerencsét a szőnyeg szélén!

-          Köszönöm Zita! Jó pihenést!

Volt a magas nővér hangjában némi aggodalom, őszintének tűnt a jókívánsága. Lassan elindult a hórihorgas lány a zöld üveges, mágneszáras kijárat felé.

Margó igyekezett nem a déli megbeszélésre koncentrálni, hanem a feladatára. Többnyire sikerült is, de néha eszébe jutott a reá váró szituáció, olyankor mindig kicsit görcsbe rándult a gyomra. Sietve végezte dolgát, hogy szokás szerint benézhessen Rolához még ebédosztás előtt. Nem tudott túl sok időt megspórolni a délelőttből, mivel Kati néni a 20-as szoba 2-es ágyán igen rosszul volt, Margó többször ránézett egyéb feladatai közben. Mindössze 20 perce maradt ebédosztásig, amit a számára legkedvesebb ápoltjával tölthetett.

-          Szép napot Rola! - köszönt a 21/6-os ágynál

-          Már azt hittem, nem is jössz Margókám…

-          Dehogynem! Szeretek veled beszélgetni.

-          Az jó, mert magam is örülök, ha Te vagy szolgálatban, mégpedig épp a beszélgetéseink okán.

Rola kedvesen mosolygott, amit Margó is viszonozott. Valóban örült egymásnak e furcsa páros. Talán nem is kéne furcsának titulálni ezt a kapcsolatot, hiszen két egymásnak rokonszenves ember találkozásából szövődött a barátság. Igen, mindketten barátként tekintettek a másikra. A furcsaság mindössze a találkozás helyszínéből adódott. Idősek otthonában általában az idősek egymás közt szoktak barátkozni, az ápolók szintén inkább a munkatársaikkal ápolnak baráti kapcsolatot. Rola és Margó képviselték az üde kivételt.

-          Megkérdezted a főnöködet az emeleti munka miatt?

-          Nem volt rá szükség. Üzente nekem, hogy ebédosztás után menjek fel hozzá az irodába.

-          Na látod… mondtam én, hogy jó a fülem. - mosolygott Rola.

Nyoma sem volt arcán annak, hogy ne örült volna Margó „előléptetésének”. Őszintén örült, még akkor is, ha tudta, hogy úgy valószínűleg elmaradnak majd a közös csevejek, marad újra az unalmas, magányos csend.

szurkevirag•  2011. október 24. 15:17

II. Fejezet - részlet

...Nemsokára elkészült a kávé, Margó az olvasgatás helyett átadta magát e sötét színű, keserű, illatos folyadék élvezetének. Magas, támla nélküli székét odahúzta a konyhaablakhoz, kezébe fogta csészéjét, és nézte az utcát, mint minden reggel. Más színeket látott, mint megszokhatta a korábbi hetekben. Az ég sötétszürke, gyorsan mozgó fellegek játszóterévé vált, az aszfalt vizesen, csillogva verte vissza a reggeli fényeket. Autókat látott, és ernyő alatt sietős léptű embereket. Néha megtorpantak, ahogy egy-egy autó az utca közepén terülő pocsolyába hajtva, sáros vizet terített a járdára. Egy idős úr fekete esernyővel nem vette észre időben a veszélyt, egy zöld furgon a pocsolyába hajtva teljesen eláztatta lába szárát. Esernyőjét rázva hangosan szitkozódott, de a nadrágszár ettől nem lett szárazabb, így morogva továbbállt. Látta, amint a busz két házsaroknyira bekanyarodott a lejtős, párhuzamos utcára, és amint egy anya, kisgyermekét mellére szorítva, szaladva próbálta azt elérni. Nem láthatta, hogy sikerült-e, mivel a buszmegállót eltakarta előle a szemben álló, kétemeletes, vörös téglaburkolatú épület.

Megtalálta az okát Margó a szokatlan fáradtságérzetnek. Az esős időjárás mindig melankolikusabbá tette. Úgy döntött, hogy készít még egy kávét, mielőtt felfrissíti testét a fürdőszobában. Az ablaknál tovább nézelődve várta meg, amíg a kis kávéfőző masina elkészíti az újabb adagot. Kitöltötte, majd a hűtőszekrény ajtajának polcán lévő tejesflaskáért nyúlt. Alig volt már az alján, de egy adag kávéra még épp futotta. Kissé lehangolta a tudat, hogy az esőben kell majd a közeli boltba lemenni, bevásárolni, de tudta, ha nem áll el az eső, ez a kényelmetlen feladat akkor is megoldásra vár. Tej nélkül nem tudta meginni a kávét, ami pedig hozzátartozott a reggeli ébredések szeánszához.

A fürdőből, vastag, fehér frottírköpenyében kilépve ismét a konyha felé indult. Pirítóst készített, vékonyan vajjal megkenve. Közben már ismét kezében tartva a papírlapot, olvasgatta azt. Fürdés közben eszébe jutott, hogy kitalál magának egy játékot. Reggeli után a hálószoba melletti kis szobába igyekezett.

Elvileg ez a szoba volt a nappalija, bár a sem a mérete, sem a berendezése nem indokolta, hogy nappalinak nevezze a helyiséget. Nagyjából a hálószoba méretével azonos, de hosszúkásabb szoba volt. Ablaka előtt egy íróasztal, hosszabbik fala mentén pedig egy kisebb, amolyan dohányzóasztalka volt, amin egy régi varrógép állt. Egyetlen ülőalkalmatosságként pedig egy forgószék az íróasztal előtt. Óriásira nőtt anyósnyelv burjánzott a sarokba állított, csaknem fél méter átmérőjű cserépben. Ez a növény volt egyetlen szobadísze. Remekül érezte magát a szoba sötétebbik sarkában, az ajtóval szemben. Ritkán ugyan, de még virágot is hozott néha. Margó számára éppen ideális, kevésbé igényes növény hírében állt. Amennyire szerette a természetet olyannyira nem értett a szobanövények neveléséhez, ám a szanzavérán ez a tény nem látszott meg.

Margó az íróasztal elé ült, a fiókból elővett egy kockás spirálfüzetet, és kitépte két lapját. Összehajtogatta azokat úgy, hogy ismét széthajtva 16-16 egyenlő részre osszák a hajtásvonalak. ...

szurkevirag•  2011. október 17. 22:03

I. fejezet - részlet

"...A férfi mozgása kezdett egyre gyorsulni, ami a kéjt még inkább fokozta. Persze ennek hangot is adott néhány aprócska, halk sikkantás formájában. A férfi tekintetéből, és kaján vigyorából egyszerre lehetett kiolvasni a vadász örömét - aki becélozta a fejedelmi trófeát birtokló, gyönyörű vadat -, és az óvó, szerető társ gyengéd féltését, és adni akarását. Bámulatos a párosítás, de nem! Még egyszer nem megy férjhez, azt a hibát egyszer elkövetni is több, mint sok. Vagy inkább sokk.

Megnyugtató volt számára tudni, hogy az ismeretség annyira felületes, hogy még a félnapnyi időbeli kiterjedést sem éri el. Ilyen környezetben még egy kelletlen, magányosan ráncosodó férfi sem lehet annyira őrült, hogy házasságra gondoljon, nemhogy egy ilyen „Adonisz”. Nyílt a szája, majd vízszintes irányba széthúzva ajkait, fogai egy „sz” betű formálása közben értek össze az „Adonisznak”. Fürgén saját ajkaihoz rántotta sziszegő száját, ezzel ügyesen beléfojtva a szót. Ha kell, reggelig csókolja, csak ki ne mondja!

Elképesztő… egyesek annyira naivak, hogy el is hinnék néhány óra után a szerelmet. Egyáltalán bemutatkoztak egymásnak? Nem emlékezett rá. Próbált kutatni az emlékei között… Délután szólította le a pasas séta közben, majd együtt kávéztak. Megbeszélték az esti randit, 10 körül már a hajón táncoltak. De hogy a fenébe hívják… Dühös volt magára, mert ismét hiába keresgélt az emlékszilánkok között, az „Adonisz” nevét nem találta. Ráadásul egy ismerős hang is zavarta a keresgélésben. Ezek szerint újfent egy olyan holnapnak néz elébe, amikor a hímnem kezében a döntés a folytatásról. Mert ugye, ha név nincs, akkor –feltehetően- telefonszám sincs. Jaj, az a hang egyre zavaróbb, egyre hangosabb…

Tisztán hallotta a férfi kéjes lihegése mellett, de nem ismerte fel, nem akarta felismerni a hang forrását. Ki akart zárni a - szinte csak egy franciaágyból álló - hálószobából minden zavaró körülményt.

-        Most ne! Még ne! – gondolta, hiszen olyan közel van már a végkifejlet. Az nem lehet, hogy az a hang elrontja az élményt! Tulajdonképpen egész kellemes is lehetne más szituációban. Bár kissé torz – nyilván a kisméretű membrán az aprócska hangszóróban nem tudja elrezegni a dal teljes hangterjedelmét -, de egyértelműen felismerhető az utóbbi idők egyik legsikeresebb slágerének fülbemászó dallama. 

És ekkor kitisztult a kép.  – Ó, a fenébe! - Ez a mobiltelefon, amit este állított be, hogy jelezze a kényszerű ébredés időpontját.

..."