szumi blogja
A bölcsek nem lármáznak
A bölcsek nem lármáznak
Még ott izzik lelkedben fájdalmad tüze,
Érzed,mint Ég alja a készülő szelet.
S halovány arcodon könnyeid gurulnak,
Mint eső,ha elenged sötétlő felleget.
Túl hamar bontottál gyönge rügyet,
S túl későn emeltél magad köré falat.
A felszisszenő szél is hiába dajkál arcodon,
Ha elalszik az élet,a csöppenő jég alatt.
Széppé fakultak már bocsánatos bűneid,
Nem kellenek agyonhajszolt,kiégett szavak.
Szemed bölcsőjében ringanak könnyeid,
S vallomássá válnak a hangtalan szavak.
Hányódtál,és tűrtél,és keménnyé lettél,
Mert tudatlanok,ostobák törtek fejed fölött pálcát!
Egyszerre szívták véredet,s akarták fejedet.
Hiába fektettél lelked alá tálcát...
Így nyújtottad át hited arra méltatlanoknak,
Kik ha fordultál,máris hátadba döftek.
S lepergett morzsáid közt kutattak eleget!
Sarkadba konc után lihegve, osztozni jöttek.
De a bölcsek nem lármáznak,ha lelket öl a bú,
Ha sóhajok tűnnek el görcsösen zihálva.
S ha az élet tervezőasztalán torz mosoly születik,
Elmondhatják: - Éltem. - De nem mondják,hiába!
Seb lettél bennem.
Seb lettél bennem.
Seb lettél bennem.
Mint aki néma-hallgatok,mert bánt a szó is.
-Mert a szívemben hagytad arcodat.
Feldúlsz-felkavarsz.
Kibuggyanó könnyem
végigszánt az arcomon,
de nem tudlak elengedni.
- Mert előttem fénylessz.
Seb maradsz bennem.
Mert ugyan úgy,mint régen
már sohasem lesz többé.
S a mosolyod,
-Csak fájó emlék marad.
In memoriam
In memoriam
Belesímulok a múltnak ködébe,
majd felidézem mozdulataid.
Mindet jól ismerem...
- Istenem!
Nincs többé találkozás,
csak emlékezés,
s az összekulcsolt újjaimra
rálehelt,rásuttogott ima.
-Üt a szívem.Lüktetését hallom.
Már csak ez tartozik hozzám,
ez a gyengén doboló visszhang,
mi belőlem kiszakad,
majd elnyeli a csönd...
Sehol se vagy,és mindenhol vagy.
- Hívlak!
Fények az arcodon,szemeden,
hiszem: - Egyszer újra látom.
S AKKOR,mikor újra látlak,
majd nem lesz több félelem.
In Memoriam:
- Rád emlékezem.
Síró szél
Síró szél
Fülembe sírja bánatát a szél.
Érzi(?) - bennem bennem rokon lélekre lelt.
Hisz olyanok vagyunk mi mind a ketten,
Mint egy - egy elhagyott,kopár őszi kert.
Sírj,csak sírj.Veled sírok én is.
Zúgd a fülembe csendesen a bánatod.
S kerengő táncban váljunk eggyé.
Könnyeidet egyedül csak én,
S könnyeimet egyedül csak Te láthatod.
Add nékem páromul magadat.
Színes avart taposva,bújdossunk el
A szunnyadó néma fák között.
Szálljunk fel együtt a magas Égig,
Mely bennünket oly régóta várva,
Szikrázó,csillagpalástba öltözött.
Sírj,csak sírj.A távolság majd enyhít.
Ha szomorú vagy,én is az vagyok.
Nekünk nem kell hiú,fájó világi érzés.
Nekünk elég az,ha a Hold a szívünkben ragyog.
Sírj,csak sírj.Törjön utat magának a kín.
Mire a Nap korongja első sugarát veti ránk,
S odalent a Földön éledni kezd az élet,
Az álomba sírt éjszaka után majd arra ébredünk,
Hogy Te énbennem élsz. - S én benned élek.
Sírj.Csak sírj.Az Égben béke honol.
Fonott karjainkban erő gyűlik,
Szívünk egyszerre,s egymásban dobban.
Holnap,már állott lesz a könnyed.
S én gyönyörködöm majd - a legszebb mosolyodban.
Igézve nézlek.Ősszel,tavaszt nyitsz bennem,
Borút,s ködöt űzöl,mely fehéren permetez.
Szélből,lassan szellővé válva elcsitulsz,
Hogy örök időkre - egyedül,csak bennem lengedezz.
Ó nagyon itt vagy még
Ó nagyon itt vagy még
Ó,nagyon itt vagy még.
Ki vagy Te,hogy bensőmben
égve,utat törsz magadnak?
Meleg vérem vagy.Pirosan
nyargalsz bennem,dübörögsz
csontjaim között,s mégis békét,
s nyugalmat hozol.
Nem vártalak,csak jöttél.
Jó,hogy jöttél,s most már
itt maradsz...Lehet.
Nem játék ez.Jogom van hozzád,
most már tudom.
Mert a kopott percek némaságát
kiirtottad belőlem.
Még nem késő a hiányzó szavakat
összerakni,s élni!
- Végre élni!
Nem félve,s hason csúszva a porban
mások talpát nyalni,lihegve.
Többé nem kell a párna habos csücskét
a számba gyűrni,
s minden csapást birkaként tűrni,
s elsírni, - hogy jó lenne Veled!
Már nem lapulok,csak egy kicsit
szokatlan még az érzés,hogy szeretnek.
Megértettem végre,hogy az elpazarolt évek
sziszifuszi munkájának gyümölcsét
most kell learatnom.
Csak nézzenek az irigyek véreres szemekkel
nyálukat csorgatva.
Már átjutottam hozzád a túlsó partra,
s a hidat mögöttünk Te romboltad szét.
De nincsen bennem káröröm,
mert nagyon itt vagy még.
S most már itt maradsz velem.
- Akarom!
- Ne hagyj magamra.