Ábránd lettél

Rámlobban a hajnal első fénye,
s csókol egyet arcom könnyein.
De a meleg, csöppenő napsugár
nem enyhíthet lelkem kínjain.

Ágyam a bú nyirkos verme,
hová a Nap nem süt be soha.
Hiába nyújtom ki a kezem feléd.
Én nem vagyok fa, s Te nem lehetsz moha.

Sem fa, sem moha nem lehetünk,
messze szálltál, csak ábránd lettél.
E nyirkos verem száz karjával ölel.
Én szerettelek, s Te mégsem szerettél.

...Megcsillan az Éj első szikrázó csillaga,
az Égi palást arcodat teríti elém.
Repül a sóhaj az est hűvös szárnyán:
Vermemben csoda nem vár, oda a remény.