szumi blogja
Ábránd lettél
Rámlobban a hajnal első fénye,
s csókol egyet arcom könnyein.
De a meleg, csöppenő napsugár
nem enyhíthet lelkem kínjain.
Ágyam a bú nyirkos verme,
hová a Nap nem süt be soha.
Hiába nyújtom ki a kezem feléd.
Én nem vagyok fa, s Te nem lehetsz moha.
Sem fa, sem moha nem lehetünk,
messze szálltál, csak ábránd lettél.
E nyirkos verem száz karjával ölel.
Én szerettelek, s Te mégsem szerettél.
...Megcsillan az Éj első szikrázó csillaga,
az Égi palást arcodat teríti elém.
Repül a sóhaj az est hűvös szárnyán:
Vermemben csoda nem vár, oda a remény.
Ne én legyek többé
Ne én legyek többé
Cserepes,kiszáradt föld vagyok
ami azt várja,
hogy langyos eső öntözze.
- Leomlott,összedőlt fal vagyok
mi azt várja,hogy valaki
a romokat újra felépítse.
Száraz,csörgő falevél vagyok
melyet már megcsípett a dér.
Élettelenül hullok le a földre,
Hisz' már közelít a tél.
Hópehely vagyok.
Melynek oly sok testvére van,
s mégis magányosan száll alá,
és a tájon puha paplanná válik.
- Én vagyok a szél.
Mely erejét vesztve
az összedől falak közt tanyázik.
Csillag vagyok,
de kialudt a fényem,
nem tudok ragyogni.
- Már nem világítok többé.
Hagy legyek én bármi!
- Akármi...
Csak én - ne én legyek többé.
A szív csendje
Furcsa csend ülte meg szívemet...
Hiányzik belőle a dobbanás...
- Hiányzik belőle az élet.
Haláltusa
Megvívtam haláltusámat ma éjjel.
Karodba vettél,
lélegzet sem volt már.
Egy percre tovaszállt az élet.
Húztál,vontál ki testemből,
súlytalan repültem Veled,
s éreztem a Halál bűzös leheletét.
Megkóstoltad könnyeim ízét,
de nem engedtél...
- Még nem hagytál
hívogató sírgödrömbe esni...
- Elszakadt - e nyugalom.
Elmúlt hamar,s én csak várom...
Megnyitottad a boldogság kapuját,
melybe beleszédült lényem.
Ahová újra visszavágyom.
Gyász
A levegőben feszül,
s eltörik bennem a szavad.
Lelkemben megfordul az idő,
s egy látomás bensőmre sikoltja
minden rezdülésed.
A létnek nyoma sincs már...
Est kormozza be az Eget,
s belejajdul a szél.
- Hogy volt.
Csak volt...
- Csak voltál...
A törött szavak bennem
létemre törnek,de tűröm...
- Ott állok pőrén előtted,
öklöm a mellemre markolom,
s üres szemekkel meredek a semmibe.
Volt...
Volt...
Voltál!...
Csak ez dübörög.
Csak ez feszít!
- Megállt az idő...
Egy élet...odalett.
Egy élet...semmivé lett.
S a könnynek árja végre:
lezúdul arcomon.