Koszorúk

Vers
Ross•  2020. május 7. 13:19

Szönettköszörű

Több mint nyolc éven keresztül állt ez a blog változatlan tartalommal, mindössze három koszorút tartalmazva. A mai napon végleges formát öltött a negyedik. A címben leírt szó furcsasága az elolvasát követően megvilágosodik. A szöveg formai kialakításán (betűszínek, hátterek) sajnos egyelőre nem tudtam változtatni, később talán megpróbálom rendbe hozni. Ezúttal legelöl olvasható a mesterszonett.

Koltó piactere, felidézlek téged:
tarkálló létemben nyüzsgő évtized.
Fehér márványtáblán óarany a véset,
helyeket rögzít és történéseket.
Megemlít az írás tényszerű igéket,
nem lobogó fáklyát, fénylő szellemet;
egy alig elismert versírót idézget,
holtakat éltet és élőket temet.
Pörög az időgép, feltárul a múlt,
minden mozdulatban szépség és erő!
Feléledt hősünk is, visszaidomult:
biciklis élmunkás, helyben tekerő.
    Jelleme hibátlan, szelleme derűs:
    koszorús nagy költőnk Koltón köszörűs!


(1)

Koltó piactere, felidézlek téged:
kőkemény korongot forgat meg a lánc,
csökkenve bővül az acél pengeéled,
hangosan sikolt a szinkron szikratánc.
Kora reggelenként, amint a nap éled,
megláthatod, hogyha éppen arra jársz:
zsebbe nyúlok, és a napi sarokbérlet
birtokost vált, mikor megjön a finánc.
A kerékpárom ferde szögbe szökken,
az első kereke máris mozdulatlan;
az orr a földön, a far emelt szögben,
a hátulsó kerék fordul izgatottan.
    Többezer napból a lét dekádja lett:
    tarka életemben nyüzsgő évtized.


(2)

Tarka életemben nyüzsgő évtized,
cikázó hónapok röpültek felettem.
Elvesztve munkámat és a béremet,
nem volt sok híja, hogy hajléktalan lettem.
Lehettem volna néma filmstatiszta,
ködlepte háttérben vonuló tömeg,
kocsmahuszár, ki vizes sörét issza,
vagy az erődítményt rohamozza meg,
a vaktölténnyel hizlalt fegyveréből
sortüzet lő a lázadók hadára,
vagy áldozatként sáros föld felé dől,
bő gatyában a gabonát kaszálja.
    Egy szöveg betűi láttatják a képet:
    fehér márványtáblán óarany a véset.

 
(3)

Fehér márványtáblán óarany a véset,
ha napsugár süt rá, káprázó a kép;
holdtalan éjeken sötétségbe réved,
míg a szürke hajnal a helyébe lép.
Lehettem volna tán betanított munkás,
egy tömegszállás jól megszűrt lakója,
kannásbort vedelő pókhas, ki a sonkás,
sajtos szendvicsbe a mustárt pakolja.
Lehettem volna kerékpáros pizzás,
házhoz pedálozva sült korongokat,
kibírva tél fagyát és nyári izzást
kékre kitárult vagy felhős ég alatt.
….Vezess hát naplót, mely vezérlőd lehet:
….helyeket rögzít és történéseket.


(4)

Helyeket rögzít és történéseket
említ meg a napló, száraz, tényszerű,
a műfaja miatt benne nem lehet
iszony és boldogság, bánat és derű.
Lehettem volna tán levélhordó postás,
aki nyugdíjnapon bőséggel arat;
nem hátrány neki, ha arcbőre borostás:
tízezreket oszt és nyer százasokat.
Mindig kétszer csenget, tudja jól a módit,
címzetthez kerül a könyvelt küldemény.
Puha a járása, rugalmas, ha lódít,
ám a pillantása, mint a sors, kemény.
….Éles megfigyelés, indokolt ítélet:
….megemlít az írás tényszerű igéket.


(5)

Megemlít az írás tényszerű igéket,
reális jelzőket, valós tárgyakat,
hisz a márványtáblán drága az idézet:
arany betűiből sok költség fakad.
Szabolcsi városban orosztanár voltam,
ám a rendszerváltás pályámat eltépte;
egy nagy hátizsákba összecsomagoltam,
bringára pattanva elhúztam Erdélybe.
Ködös volt jövőm, de hajtott még a vágyam,
támogattak féltő, segítő kezek,
hogy az egyensúlyom végül megtaláljam,
koltói piacon élmunkás legyek.
….Létcsóvákat látok, annyit még lehet:
….nem lobogó fáklyát, fénylő szellemet.


(6)

Nem lobogó fáklyát, fénylő szellemet
tükröz az emlékek ködbe foszló árja.
Ki elé szórom a szikragyöngyöket,
kielégít bárkit, aki hullni látja?
Nálam monokróm a fényes tűzijáték,
szálló szikracsóvák arany színűek,
nem az égbe törő sokszínű ajándék,
csak egy kőről szakadt fénylő lendület.
A fényjátékot hangok is kísérik,
minden érintés sikolyokat éleszt;
földről pattanva felszárnyal az égig,
majd visszahull, hogy lássad, halljad, érezd.
….Sóhaj az égbe, szikrázó igézet
….egy alig ismert versírót idézget.


(7)

Egy alig ismert versírót idézget
a történet, amely itt követhető:
valós a tartalom, tetsző a kinézet,
tartós épülethez megóvó tető.
Jött egy öregember, mintha botja hozná,
szólt: „Látom a szikrát, hallom a sikolyt,
ám az élőlényt csak agyam adja hozzá,
mely még csecsemőként üres láda volt.
Indult az életem, minden múló percben
adatzápor hullott, igaz és hamis;
a korlátolt forrást néhány érzékszervem
jelentette csak, és így van veled is.”
….A memória torzít módfelett:
….holtakat éltet és élőket temet.


(8)

Holtakat éltet és élőket temet,
aki fiktív versek szövegét idézi.
S mit lát, aki elvont versszöveg helyett
egy nyüzsgő nagypiac valóságát nézi?
A gombapulton telt halmazba hányva
a spóravilág számos szereplője:
csábos csiperke, virtuóz vargánya,
teltkarcsú őzláb kacsint ki belőle.
Megfonnyadt zöldségek állnak elkárhozva,
göcsörtös, felpuffadt paradicsomok,
szétszakadt spárgaszál, koszló kelkáposzta
konkáv felszínéről pereg a homok.
….Primőr volt egykor, ám később elvirult…
….Pörög az időgép, feltárul a múlt.


(9)

Pörög az időgép, feltárul a múlt,
mozaikkockákból a kép összeáll.
A látvány homályos, a hang elcsitult,
csak a puszta lényeg forgácsa szitál.
Ballal is, jobbal is pedálra tiporva
nem sértek egyensúlyt, nem lehet bajom.
Százfelé szóródik szökkenő sziporka,
szórom a gyöngyeim – észlelik vajon?
Amíg a lánckerék elfordul alattam,
sok fogas kérdésre jó válasz akad:
a hiányzó láncszem hirtelen bekattan –
s ahol a leggyengébb, kétfelé szakad.
….Éreztem, a döntés mindenképp nyerő:
….minden mozdulatban szépség és erő.


(10)

Minden mozdulatban szépség és erő:
pontos és hatékony, nem gyengül soha,
s mert titkon vágyik rá minden verselő,
kiderül egyszer a megírás oka.
Képviseltem bár egy Lovas-Nemzetet,
pedálom forgatva ültem a nyeregben,
tapostam ugyan, mert másképp nem lehet,
hírnevet nem csahos tollnokként szereztem.
Nem kell tehát ezért szégyellnem a módot:
pedálozásomra kenyérként tekints.
A két szelet közé sajt, ó, nem adódott,
s nem csupán taktika, hogy szalámi sincs.
….Minden ellentmondás szépen elsimult,
….feléledt hősünk is, visszaidomult.


(11)

Feléledt hősünk is, visszaidomult,
megszokott állványán jár a köszörű,
reszelős pengeél gyorsan kisimult,
így változása már csaknem sorsszerű.
A másnap reggel is ott talál a sarkon,
bár lesik néhányan: hátha nem jövök.
Ők is taposnának, ám a helyem tartom:
kegyetlen kenyérharc, éles és örök.
Míg az olló élét szorítom a kőhöz,
szikracsóva száll a derűs égre fel;
jön majd a papír is, rövid az időköz,
élesítés után fizetni ha kell.
….Teszem hát a dolgom, csöndet szerető
….biciklis élmunkás, helyben tekerő.


(12)

Biciklis élmunkás, helyben tekerő,
munkafolyamata végig féktelen:
amíg acélt élez, a pedálerő
egy irányban fog a fénylő éleken.
Észleli a rosszat, észleli a jót,
és bár eltölti a vonzó mágia,
nem dicsér, nem korhol, megtartja a szót,
majd csak menet közben kell kontráznia.
Megküzdve naponta minden harcostárssal,
farkasok közt farkas, a harcuk halálos,
ájtatos szavakkal holtat holtra nyársal,
s megtartja a posztját, szárnyal, mint a táltos.
….Harmonikus, mint a koncerthegedűs:
    jelleme hibátlan, szelleme derűs.

 
(13)

Jelleme hibátlan, szelleme derűs,
minden mozdulatban mesteri tudás van;
felmérhetné tán egy elfogult becsüs,
mennyi a haszon a késél-csiszolásban.
Vége a műszaknak, elfogytak a kések,
reflexmellényt öltök: lásson, aki néz.
Nagy híve vagyok a jókor elmenésnek:
ne múljék az idő, ha nem peng a pénz.
A hátsó kereket lerakom egy pontra,
és ha most meghajtom, mozdul a csikó.
Hogyha lassítanék, féknek ott a kontra,
ha meg gyorsítanék, gáznak ott a pro.
….Titkot súg a tenger, csábos vize hűs:
    „Koszorús nagy költőnk Koltón köszörűs!”


(14)

„Koszorús nagy költőnk Koltón köszörűs!”
Csattanós záró sor, így jutott eszembe,
s fontolgattam, hogy a harmincnyolc betűs
sort balladába, vagy szonettbe teszem be.
Te voltál a Múzsám, piac hercegnője,
aranyló nyílhegyet nyújtottál felém,
és míg köszörültem, Amor gyors vesszője
jutott az eszembe, az hatolt belém.
A fentit olvasva rossz, ki rosszra gondol:
leány az ideám, az a párom is,
másságra utaló rontott mondatomból
rémhírt fabrikálni rossz lépés, hamis.
….Ahányszor elmémbe forgácsokat éget
….Koltó piactere, felidézlek – Téged.

 

Ross•  2011. december 30. 08:20

Petrarca-koszorú

Ennek a koszorúnak kalandos a története. A kiindulási alap Petrarca CXXXIV. szonettje, amelyet sokan lefordítottak számos nyelvre. Magyarul is létezik pl. Sárközi György és Csorba Győző korrekt fordításában. Én azonban először Sir Thomas Wyatt átirataként találtam rá, az ő szövege a klasszikus angol (shakespeare-i) szonett szabályait követve született meg. Ennek tartalmát, de a petrarcai szonett formáját követve készítettem az alábbi dőlt betűs fordítást.

Megvívtam csatáim, békét mégse leltem,
félek és remélek; fagy gyötör, tűz éget,
földi sár lebéklyóz, szállnék bár egekben,
koldusként bírom a világmindenséget.


Láncaim kioldva, mégis rab a lelkem,
szöknék, de vonzóbb e védett fogoly-élet:
meghalni, túlélni egyként lehetetlen,
tán csak egy más világ adhat menedéket.

Világtalan szemmel, némán szólt szavakkal
elmúlnék, miközben végre élni vágyom,
másokat imádok, magam ostorozva.

Nevetek kínomban, bánatom vigasztal,
egyformán elriaszt életem, halálom;
vigadhat, szép Hölgyem: mindezt Ön okozta.


Erikával (Pera76) elhatároztuk, hogy eljátszogatunk ezzel a szöveggel: mesterszonettnek tekintjük, amelynek sorait felhasználva megfonunk egy szonettkoszorút. A hozzájárulásunk mértéke kb. fele-fele, de a kölcsönös korrekciók miatt ma már nem követhető, melyik félsornak ki is volt a szerzője. A koszorú megtalálható volt Erika blogjában is.  

 

 

(i)
 
Megvívtam csatáim, békét mégse leltem...
Széthulló eszméket összerak a képzet,
tenni akarásba megkeseredetten
indulások előtt visszahúz a végzet.
 
Gubbasztok, didergek szárnyaim szegetten,
lépve, majd torpanva hagynám az egészet,
a hit talán fáradt, de tenne helyettem;
porból kelt álmokra ránő az enyészet...
 
Az a fény, mely kigyúlt, s melyben én kihűlök,
koromkarmaival végtelenbe karcol
szárnyra kelő képet, gyötrő messzeséget.
 
Pernye száll az éjbe: mind kirázott bűnök,
vissza-visszamarkol s szüntelenül harcol;
félek és remélek, fagy gyötör, tűz éget.

 

(ii)
 
Félek és remélek, fagy gyötör, tűz éget,
mint a harci szablyát vad kemence lángja,
s a vörösen izzó, hőt árasztó fémet
fegyverkovács-mester jeges vízbe mártja.
 
Hol futó reménység fest az égre kéket,
hol sajgó félelem rideg, szürke árnya
vetül világomra - megpróbál az élet,
állok viharában: élni, halni gyáva.
 
Ha temérdek gátlás könnyebbedne egyszer,
kőnehéz korlátok földre omlanának,
kitűzött utamat követném töretlen...
 
Kegyetlen a törvény, erőtlen az ember,
céljaim többsége élhetetlen vágy csak:
földi sár lebéklyóz, szállnék bár egekben.

 

(iii)
 
Földi sár lebéklyóz, szállnék bár egekben,
s csak sóhajom száll egy hófehér fodorra;
szétfolyhat, eltűnhet forró fellegekben,
s rám szakad kavargó örvényként sodorva.
 
Szakadék mélyében álmom tovalebben,
vigasztal, marasztal: édenből pokolra....
Perzselő magányom szempillája rebben,
s olykor szikra szökken csillogó csokorba.
 
Nézni árnyéknapot: köztes állapot csak,
zavaros iszapba visszaránt a vonzás.
Ha csak csend buzogna... ámde vulkán éled!
 
Fortyogó múltamra lesz, ki új lapot rak?
Akármennyit adnék, nem kérnék viszonzást:
koldusként bírnám a világmindenséget.


(iv)
 
Koldusként bírnám a világmindenséget:
nem kér földi kincset, kinek lelke gazdag,
szilárdan tudja, hogy úgy is célba érhet,
ha belső világát tekinti igaznak.
 
Sallangok nélkül is lehet teljes élet,
mely izzó vágyakra nyugtató vigaszt ad.
Az újító elme vég nélkül remélhet:
tél is hoz napsütést - nyáron is havazhat.
 
Megrohant egy érzés, mély és kristálytiszta,
feladtam cserébe féltett szabadságom,
hittem: őrizőmben tartós társra leltem.
 
Megnyíltak a rácsok, börtön nem tart vissza,
előttem a világ, csábít messze szállnom.
Láncaim kioldva, mégis rab a lelkem.

 

(v)
 
Láncaim kioldva, mégis rab a lelkem,
bár az őrző cella rácsa láthatatlan;
vinne ambíció, őrjöngve, veszetten,
kavicsokba botlok: ez a táj lakatlan.
 
Érzések vulkánja átcsapott felettem:
izzott forró láva, majd kihűlt a katlan.
Már csak illúzió, foszló, rendezetlen
vonzás törvényeit hordja akaratlan.
 
Szegény csavargóként bujdosik az óhaj,
itt-ott meghúzódik, s ha a múltra gondol,
bármit felidézhet, minden semmiséget,
 
s ami lehetetlen, megtartaná szóval,
őrizve a jót a kétes kalandokból...
Szöknék, de vonzóbb e védett fogoly-élet.

 

(vi)
 
Szöknék, de vonzóbb e védett fogoly-élet,
pedig abroncs: szorít, sajog, lüktet, jajgat,
kéretlen vendégként most is idetéved,
kitől szabadulnék, s ki rám alig hallgat.
 
Kibe kapaszkodok - evilági részlet,
néhai önmagam - buja vágy csavargat.
Nem oldoz fel engem, hanem elítéltet;
eltűnik, ha hívom, de csendet zavarhat.
 
Lépdelünk az úton, fontolva haladva,
és az eredményt, hogy meddig is jutunk el,
rögzítjük majdan egy végső üzenetben.
 
Na furcsálld a rabtól, hogy inkább maradna:
ezernyi veszéllyel vár a kinti dzsungel,
meghalni, túlélni egyként lehetetlen.


(vii)
 
Meghalni, túlélni egyként lehetetlen;
ráncok tavaiban a verejték alvad.
Holt-tengernyi bánat, nehéz, temetetlen,
sósabb lehet néha, de ki nem apadhat.
 
Meddig bírhatom még szárnyaim szegetten?
Hogyha nincsen öröm, egy élet mit adhat?
Félek, hogy a felém megnyíló szívekben
rémálom lennék csak, mint kit nem akartak.
 
Elmerülök lassan - nem mély ez a tenger,
de nehéz a lélek, önmagától borzong;
súlyos terhe belém kettős képet éget:
 
Lehetnék isten vagy egyszerűen ember...
Őrjöngő kedvem űz, láva-álmom forrong,
már csak egy más világ adhat menedéket.

 

(viii)
 
Már csak egy más világ adhat menedéket;
befogad engem, ha egyszer megtalálom.
A hosszú vándorlás bár mély sebet éget,
begyógyítja majd az igazzá vált álom.
 
Nem festenék róla aranyfényű képet:
elég, ha egyszer majd felsejlik a vásznon
ködös háttér előtt pár derűsebb részlet;
ha értő a piktor, kizárt, hogy hibázzon.
 
Élvezném világom minden érzékemmel,
megbecsült kincs lenne minden kis darabja:
aki szívvel nézi, romlást nem tapasztal.
 
Ám másnak átadni képtelen az ember,
ha a remélt társa hárítva fogadja:
világtalan szemmel, némán szólt szavakkal.

 

(ix)
 
Világtalan szemmel, némán szólt szavakkal
- ha ennyi a jussom - érhetek-e többet?
Szétnyitott tenyéren, fogyó sugarakkal
lesz-e, aki engem fényébe öltöztet?
 
Körülvesznek fallal, rémisztő fogakkal
üszkösödő árnyak; gondba bekötöttet...
Menekülni késő. S ki törődik vakkal?
Ki fogad be engem, kényszer-üldözöttet?
 
Tehetetlenségem szorít, földbe döngöl,
szótlan hánykolódok, este-cseppek hullnak
be a szürke rácson. Kerítésem rázom,
 
mint aki megőrült: szöknék börtönömből,
itt a fény csak vendég cellába szorultnak...
Elmúlnék, miközben végre élni vágyom.


(x)
 
Elmúlnék, miközben végre élni vágyom,
tűzhajóban lelkem, vízeséstől retteg.
Aludnék, álmodnék ringó hullámágyon,
múljék el a súlya nehéz gyötrelmeknek.
 
Firtatnám a sorsom: ugyanazon szálon
fonva átkom s hitem: kitérő keresztek.
Hamvadó főnixként élesztem világom,
hogy néhány év múltán ismét tűzbe vesszek.
 
Hitem és pokoltűz harcol egyre bennem:
az egyik éltetne, megölne a másik,
folyton-folyvást tép, zúz, őröl száz darabra...
 
Maradnék, elfutnék - ám nincs hová mennem,
csak töltöm időm az újabb elmúlásig...
Másokat imádok, magam ostorozva.

 

(xi)
 
Másokat imádok, magam ostorozva....
Nem túlzott szerénység; bőséges az indok.
Hamis önbizalmam túl sok bajt okozna,
magamat ismerve létalapja nincs sok.
 
Kisebbség-érzetem még tovább fokozza,
hogy ha döntenem kell, rendszerint megingok,
s minden mulasztásért önmagam pofozva
vonom le gúnyosan: az oroszlán cincog...
 
De mitől is lenne okom büszkeségre?
Sorokat rovok egy türelmes papírra,
átitatva könnyel, bánattal, panasszal...
 
Alig néhány kerül olvasói kézbe,
többségüknek égő kandalló a sírja...
Nevetek kínomban, bánatom vigasztal.

 

(xii)
 
Nevetek kínomban, bánatom vigasztal;
amit soknak vélek, lehet, hogy csak érdek,
s felnagyítom mindazt, megélt bűntudattal,
ami porló érték, amit számon kértek
 
majd a végső percen, színlelt sajnálattal....
Ráncosak az évek, vissza sosem térnek,
szétmállunk a térben, senki nem marasztal;
hulló atomjaink nem túl sokat érnek.
 
A merészség kétes, torz indulat önt el:
mennék, de kőkemény erőszakkal tart itt.
Bölcsességem megfagy a hő-valóságon,
 
és én belenyugszom növekvő közönnyel.
Győzelem, vereség - sodor parttól partig.
Egyformán elriaszt életem, halálom...


(xiii)
 
Egyformán elriaszt életem, halálom:
egy személy céltalan körbe-lézengése,
vagy egy túl korai szakadás a szálon -
egyikük sem méltó megörökítésre.
 
Ezért meg nem írom, amíg úgy találom,
hogy nem ér meg mindez egyetlen fillért se;
ne csak a forma, a téma is megálljon;
kedvelje, ki látja versem, ne csak értse.
 
Kevés egy költőnek, ha csak tehetséges.
Bár magának írja, ám egy szükség rávall:
ha valamit alkot, másokkal megossza.
 
Ám ha vallomása másnak nevetség lesz,
kénytelen beérni gúnyuk kacajával...
Vigadhat, szép Hölgyem: mindezt Ön okozta.

 

(xiv)
 
Vigadhat, szép Hölgyem: mindezt Ön okozta,
higgyen a mesében, aki ily hiszékeny;
szivárvány szárnyaim földbe betonozta,
s ostorral csapkodta pirosra a szégyen.
 
Nem lehet, csak szolga, ki önmaga foglya,
zavarodottságom: régi betegségem;
ócska, áporodott hangjaim kifogta,
kövekkel körbevett, kinn maradt az éden.
 
Ködlepte réseken csak kiszáll egy dallam,
hangjegyek: szívtollak sebzik fel egünket,
mint egy rémült madár, szállva észveszetten,
 
akadályt áttörve lennék halhatatlan...
Hirdesse a kő, ha perceim letűntek:
Megvívtam csatáim, békét mégse leltem...


Megvívtam csatáim, békét mégse leltem,
félek és remélek; fagy gyötör, tűz éget,
földi sár lebéklyóz, szállnék bár egekben,
koldusként bírom a világmindenséget.

Láncaim kioldva, mégis rab a lelkem,
szöknék, de vonzóbb e védett fogoly-élet:
meghalni, túlélni egyként lehetetlen,
tán csak egy más világ adhat menedéket.

Világtalan szemmel, némán szólt szavakkal
elmúlnék, miközben végre élni vágyom,
másokat imádok, magam ostorozva.

Nevetek kínomban, bánatom vigasztal,
egyformán elriaszt életem, halálom;
vigadhat, szép Hölgyem: mindezt Ön okozta.

Ross•  2011. november 20. 20:54

Babérkoszorú

(Felfedező)

Csobbanás a lét vizében:
ringó folyam árja pörget
üregesre vájt fatörzset,
a túlpartra hogy elérjen.

Evezéstől fáj a térdem,
sajgó testem összegörnyed,
míg a folyam időt görget
két part közt a kimért térben.

Vonz a túlpart, vonz kegyetlen,
ahogy minden ismeretlen:
tanulnék, ha felfedezném.

Száll egy sirály ellebegve,
nézek fel a fellegekre:
odafönt csak tünde ködfény.


(Búvár)

Odafönt csak tünde ködfény
kisebbedő kerek rése,
amelyet a fény törése
hasít ki az égbolt gömbjén.

Testem körül forgó örvény,
súlyom húz a nedves mélybe:
könnyebb bár a vízbe érve,
azért itt is hat a törvény.

Vonz a mély, a sosem látott,
ismeretlen új világot
befogadni kész az elmém.

Földi béklyót elfeledve
hatolok az új közegbe,
nehezékkel megterhelvén.


(Lóverseny)

Nehezékkel megterhelvén
indítják a favoritot:
bőrszíjakkal ráaggatott
ólomsúly függ szoros nyergén.

Kezünkben a tikettszelvény,
megtettük a titkon kapott
tippeket, s a mintázatot
mutatja az elismervény.

Szól a startjel, megy a futam,
ám a lovunk bizonytalan:
lóg a feje szégyenében.

Favoritunk hátramaradt,
röstelljük a látottakat:
süllyedünk el észrevétlen.


(Feleltetés)

Süllyedünk el észrevétlen:
a naplóból veszély árad,
találgatjuk, merre járhat
tanárunk az ábécében.

Eltűnik az álszemérem,
bármit megtesz a diákhad.
Bár hitetlen, égre támad:
harminc fohász száll serényen.

Ólomlábon jár az óra,
lesünk mentő csengőszóra,
sorscsapástól hangja védjen.

A kihívás kihívása
biztonságunk aláássa,
s fenyeget a sok veszély lenn.


(Bányász)

Fenyeget a sok veszély lenn,
mégis leszállsz minden reggel
a szénporos, zord tömeggel,
hogy az élet tovább égjen.

Acéltámok védelmében
birkózol a szénkéreggel:
ad a bánya, te csak vedd el,
sose várd, hogy visszakérjen.

Egyértelmű, tiszta képlet
számítja a hőértéket:
mennyit kapsz egy tonnát nyervén.

De nézz körbe, s rögtön látod
a foltozott jogvilágot –
mennyi csapda, hazug törvény!


(Jogász)

Mennyi csapda, hazug törvény,
álszabály és tévelmélet
rövidít az emberélet
így is kurta terjedelmén!

Hogyha egyszer megtehetném,
átírnék sok régen védett
kőkorszaki jogterméket,
s nem származna rossz eredmény.

Roskatag a Jog hajója,
az Óceánt hogyha rója;
megcsillan egy jéghegy tömbjén

a nemrég egy Titán testét
cicomázó fedőfesték –
mennyi roncs és mennyi örvény!

 

(Örvény)

Mennyi roncs és mennyi örvény
mélye vár az új hajósra,
hogy őt is a vízbe mossa
tölcsérében megpödörvén!

Minden gramm a tömeg-görbén
megnövekszik több kilósra,
ezt idézi Newton óta
minden ismert mozgástörvény.

Az örvénnyel lemerülni,
vagy poklából menekülni,
lázadni, vagy tűrni tétlen?

Ha hajósod erős hittel
örök ösztönt szabadít fel,
van esély, hogy partot érjen.


(Palackposta)

Van esély, hogy partot érjen
palackod az üzenettel,
ha nem nagyon tévedett el
áramlatok erdejében.

Írunk néha próbaképpen,
lehengerlő lendülettel,
s ha útközben nem veszett el,
jöhet válasz új levélben.

Kis palackok: vészkiáltás,
remélve, hogy van megváltás,
valahol majd partra szállnak.

Visz a tenger leveleket…
nemcsak hajós, más is lehet
vándora az Óceánnak.


(Kalóz)

Vándora az Óceánnak
egy kísértet, mindig részeg,
akivel a tengerészek
találkozni nem kívánnak.

Tükrözik a szürke árnyak
színeit a felhős égnek,
ex-kalózok üldögélnek,
rumos flaskák körbe járnak.

Öreg kalóz, tölgyfa talppal,
ozsonnára nyers halat fal,
fittyet hány a nagyvilágnak.

Nézz a futó fellegekre:
egy árnyhajó most lebeg le,
utasai vízre szállnak.

 


(Óceánjáró)

Utasaink vízre szállnak,
hívogatnak messzi partok,
látogatnánk sokra tartott
részeit az óceánnak.

Más világ e furcsa pár nap:
otthonából elcsavargott
kurtizánt és ifjú grandot
közös testbe összezárnak.

Árnyalják az együtt töltött
szép napokat futó flörtök,
gazdagodunk emlékekkel.

A kapitány búcsúestjén
kikötünk egy szigetecskén…
Maradnánk, de indulnunk kell.


(Ballagók)

Maradnánk, de indulnunk kell:
belengi az iskolát a
hamuba sült friss pogácsa
nyálcsorgató szagfelleggel.

Tarisznyánkban másnap reggel
már csak morzsák pislogása.
Várakozva új csodákra,
új nap indul új szereppel.

Elkísér bár szép örökség,
szeretné a döntő többség,
ha soká még itt lehetne.

Búcsúszókat rebeg ajkunk,
sorsunk előtt fejet hajtunk:
elbúcsúzunk integetve.


(Behajózás)

Elbúcsúzunk integetve:
lezárva a kamaszévek,
felhangzik a búcsúének,
megyünk újabb színterekre.

Ahogy egykor Napkeletre
bölcs királyok mendegéltek,
ránk is várnak új remények;
tarisznyánk a vállra vetve.

Csomagunkkal behajózunk;
„Széllel szárnyalj!” - ez a lózung,
éles gőzsíp fúj sziszegve.

Tarkállik a tatfedélzet,
tolong a sok koraérett;
suhanj, hajónk, új vizekre!

 


(Hajószentelő)

Suhanj, hajónk, új vizekre:
a végtelen óceánon
acéltested nyomot szántson,
vízcsöppeket permetezve.

Ha új tájat fölfedezve
horgonyt vetnénk, azt kívánom,
ha a réven vagy a vámon
illeték is csörgedezne.

Víz zúdul a vasabroncsra;
csekély erő, hogy megrontsa,
utat tör a csavartengely.

Háboroghatsz, habos hullám,
vadulj, vihar, csapkodj, villám,
támadj, tajték, tombolj, tenger!


(Vihar)

Támadj, tajték, tombolj, tenger,
gördüljenek hullámaid;
mélybe vonz és csúcsra röpít
e kaland az őselemmel.

Nem vidít e győzelem fel,
de egy tűnt kor tévtanait
meghaladni néha segít:
míg felül van, úr az ember.

Kardot fogsz-e hőssé válva,
vagy az ősök árnyékába
behúzódsz-e észrevétlen?

Itt a perc, hogy magad dönthess:
több lehetsz, mint lassú, csöndes
csobbanás a lét vizében …


(Összegező)

Csobbanás a lét vizében;
odafönt csak tünde ködfény,
nehezékkel megterhelvén
süllyedünk el észrevétlen.

Fenyeget a sok veszély lenn:
mennyi csapda, hazug törvény,
mennyi roncs és mennyi örvény;
van esély, hogy partot érjen

vándora az Óceánnak?
Utasaink vízre szállnak;
maradnánk, de indulnunk kell.

Elbúcsúzunk integetve:
suhanj, hajónk, új vizekre;
támadj, tajték, tombolj, tenger!

 

 

 

Ross•  2011. november 20. 20:17

Beköszöntő

Beköszöntő(i)

Túl sok a jelzés – kell, hogy színre lépjek!
Nincs jogom többé elhalasztani,
hogy megnevezzem sorra azt, ami
szunnyad a mélyén békés színlelésnek.

Jelzik a tompább, gyorsult szívverések:
metszett betűkkel, nem vad asztali
vitákban kell most feltámasztani
tíz régi Tant, mit egykor kőbe véstek,

de testünkből, mint ártó szövetet,
szívünk, agyunk már régen kivetett,
teret teremtve vonzóbb képzeteknek,

kitöltve jól a korlátul szabott
szálló Időt, mely kurtán méretett meg:
a jobb vagy rosszabb húszezer napot.

 

(ii)

A jobb vagy rosszabb húszezer napot
– egy emberélet röpke hatvan éve:
hány boldog óra, mindent összevéve? –
nem juttatásul – tőkeként kapod.

S bár percnyi jóhoz hosszú bánatot
köt a kamatláb kétes nyeresége,
mégis taszít, hogy tudható a vége,
hogy átmenet csak, múló állapot.

Ki gyűjtögetve, gyarapodva nő fel,
sok éve terhét elhagyja idővel:
hűtlen barátot, ártó tévhitet,

és útja végén kérdve hátranézhet:
mit ért az elmúlt öt-hat évtized?
Mert ennyi csak ma még egy átlagélet.

 

(iii)

Mert ennyi csak ma még egy átlagélet:
a tényt, hogy boldog, nem tudja a gyermek,
a legszebb évek öntudatlan telnek,
s mikorra felnő, régen semmivé lett

emlékezése torz ködével védett
letűnt világa: múltja nem felel meg,
jelenje híján minden életjelnek –
hát jobb jövőről rajzol vágya képet.

S annyi a jósunk, hogy már nézni sok:
becslések, trendek, távprognózisok
vad számaikkal elriasztanak.

De aki jósol, gyakran félretéved;
megbízhatóbb a nyert tapasztalat.
Ki végigélte, jog szerint ítélhet.

 


(iv)

Ki végigélte, jog szerint ítélhet –
hisz vallomást már hányat hallhatott,
hány megvásárolt mentőszózatot,
hány harsogóan hörgő vádbeszédet ... ?

E furcsa pörben – más úgy hívja: élet –
még eddig minden vádlott elbukott;
s bűnös helyett ha néha bűnbakot
sújtott a Jog – a bíró néha téved ...

Ki tudva ezt, a bús jövőbe ellát,
és önként választ egyszemélyes cellát,
fölméri-e, ha önmagára vállal

megoszthatatlan jót és bánatot:
e távoltartva megtartó magánnyal
mit áldozott, és érte mit kapott?

 

(v)

Mit áldozott – és érte mit kapott ...
Egy élet alatt gonddal összehordott
szerzett javak és megöröklött dolgok
gyakran mutatnak nagy aktívumot;

s bár ezzel még a lelkiállapot
egzakt mérése nem mindig megoldott,
s létezhet lény, ki inkább adva boldog –
az tud csak adni, kinek már jutott.

Ne gondold hát, hogy kivétel a költő:
kis kettőskönyve lapjait kitöltő
holt számsoroknak ő is csak a foglya.

Jár a malom, a ritmus megszabott:
"szabad" világát zárt keretbe fogja
egyharmad alvás, egyharmad robot.

 

(vi)

Egyharmad alvás, egyharmad robot –
mit nyújthat még a megmaradó harmad,
ha terveimhez nem kapok hatalmat,
ha vágyaimhoz nem szerzek jogot?

Talán egy társ, egy rég megálmodott,
egy hozzám illő testi-lelki alkat,
ki jó, ha szól, és jó, ha szómra hallgat,
kitölthetné e puszta harmadot.

De belső énem vélt értékeit
hogy adjam át, ha külsőm eltaszít
mindenkitől, kit társul venni vágyom?

Csak pózok vannak, fáradt tettetések,
mik végtelenné mélyítik magányom:
szokássá váló, olcsó kedvtelések.

 


(vii)

Szokássá váló. olcsó kedvtelések
szürkébe foszló árnyai között
egy kósza fénycsík egyszer rést ütött,
s szivárványszínnel telt e gyönge rés meg.

Törvénye tán a prizmás fénytörésnek,
vagy más, nem ismert forrás működött?
Ki küldte rám e káprázat-ködöt,
amelyből súlyos, szédült ébredés lett?

Varázsos álom, ezer színnel festett,
lelket kavarva nyugtatta a testet,
mint kábítószer, ringatott és ajzott.

S az ébrenlétről hű képet ha kérnek,
tört széndarabbal karcolnám a rajzot:
néhány vonás, és készen áll a mérleg.

 

(viii)

Néhány vonás – és készen áll a mérleg.
Vedd fel a pontot, fektesd rá a kart,
mit két erőnek egyensúlya tart,
s áll rezzenetlen részeként a térnek.

S a serpenyők ha néhanap kitérnek,
s a mérleg nyelve épp a nem akart
irányba lendül, csak egy kis csavart
kell elcsavarni egy kérges tenyérnek.

A tervezéshez cseppnyi józan ész kell,
hogy összerakjuk, néhány alkatrész kell,
s az eladáshoz: társadalmi szükség,

jól megszabályzott, jól bejáratott,
hogy kis haszonnal végül nyélbe üssék.
Nagy volt az ár, ha néha több jutott.

 

(ix)

Nagy volt az ár, ha néha több jutott
az asztalomra ínyenc ételekből,
a tudatomba tiltott tételekből –
mert befogadni soká volt nyitott.

Hitet kerestem, s hogyha rám hatott –
megsejtve bár: egy gyönge ponton megdől,
s a kábulatból lassan ébredek föl –,
ártatlan hittem, bárhogy árthatott.

Ki tenni nem mer, hogy magán segítsen,
az gyávaságból megteremt egy Istent,
mely jóságos, de büntet is, ha kell;

a Béke ő, az elvont, tiszta Szellem,
mely fegyvert nem, csak félve szót emel
az esztelenség ostromzaja ellen.

 


(x)

Az esztelenség ostromzaja ellen
az Ész beszéde fojtott, gyönge hang;
hiába kong a halk szavú harang,
a mennydörgéssel hogy versenyre keljen.

Előbb vagy később – meghátrál a jellem,
hisz lelke kincsét nem váltja be bank;
múlnak az évek, tornyosul a rang,
s az érdemrendek szétfutnak a mellen.

S míg bömböléssé nő a hangerő,
egy ifjú készül. Terve vakmerő:
míg társaival egy ritmusra tátog,

már új jövőt lát, szebb kort képzel, melyben
az egykor hitt és százszor meggyalázott
szavakból épít bástyákat a szellem.

 

(xi)

Szavakból épít bástyákat a szellem,
vagy szótlanságba falazza magát.
A rút világtól zárja el e gát –
s a reménytől, hogy tartós társra leljen.

Alkudj meg ezzel: győzve a szerelmen,
új régiókba lendül lelked át:
elhagyja tested, kényszerű honát,
hogy szárnycsapása életet leheljen

a Műbe, mit majd tisztult aggyal alkot.
Mint tűzhányó a megfagyott bazaltot,
szívedre dermedt kőburkot eressz!

S víhatja várad vérszomjas sereg,
nincs hadvezér, ki ostrommal bevesz!
S ha tenni nem tud, tétlen ténfereg.

 

(xii)

Ha tenni nem tud, tétlen ténfereg –
s míg zord folyóként árad az Idő,
s mélyül a medre, mindent elnyelő,
állok a parton, arcom réveteg.

Látom: a múltam homokként pereg
vízbe a partról, száz kép jön elő.
Zúg az Idő, az árvíz-temető,
s gyönge az Ember – hogy' fékezze meg?

Vad sodra ellen mily széllel hajózzam?
Meghátrál itt az élő, hogyha józan.
Torlódó sziklák keskeny résein

forrás felé ha vágyva visszanézek,
opálos fényben látom őseim:
távol ködökből mintha intenének.

 


(xiii)

Távol ködökből mintha intenének
régvolt poéták, elporladt elődök:
testük a vad víz mélyére nyelődött,
s lelküket – mert hisz lelkük volt a lényeg –

hiába őrzik zengő költemények,
gyengék már vívni megkövült erődöt:
közöny-falakról százfelé verődött
kopjás szavuk, a szívük-szülte ének.

Hát joggal kérdem, visszanézve messze:
hogy írok, s élek, bármi haszna lesz-e,
s hogy verseimben vajon lesz erő,

akár egy embert hogy megvédjenek,
hogy feltüzeljék őt, mint reszkető,
új harcba hívó izzó fényjelek?

 

(xiv)

Új harcba hívó izzó fényjelek
égnek szemembe – hát nem látja más?
E tompán dörgő, lassú mormogás
az én fülemben kelt csak képzetet?

Mi tiltja meg, hogy látva nézzenek,
s hogy eljuthasson minden hanghatás
a zárt agyakba, s ne a hallgatás
legyen dicsőség, de a szó, a tett?

Én meghúzódtam, míg csak megtehettem,
holt színfalak közt, csöndes szegletekben,
és elnéztem, hogy' játszik az elit.

De közelít egy új kor, száz jelének
érzem lázító lüktetéseit.
Túl sok a jelzés – kell, hogy színre lépjek!

 

(XV)

A jobb vagy rosszabb húszezer napot
– mert ennyi csak ma még egy átlagélet –
ki végigélte, jog szerint ítélhet:
mit áldozott, és érte mit kapott.

Egyharmad alvás, egyharmad robot,
szokássá váló olcsó kedvtelések –
néhány vonás, és készen áll a mérleg;
nagy volt az ár, ha néha több jutott.

Az esztelenség ostromzaja ellen
szavakból épít bástyákat a szellem,
s ha tenni nem tud, tétlen ténfereg.

Távol ködökből mintha intenének
új harcba hívó, izzó fényjelek.
Túl sok a jelzés – kell, hogy színre lépjek!