Koszorúk

Egyéb
Ross•  2011. december 30. 08:20

Petrarca-koszorú

Ennek a koszorúnak kalandos a története. A kiindulási alap Petrarca CXXXIV. szonettje, amelyet sokan lefordítottak számos nyelvre. Magyarul is létezik pl. Sárközi György és Csorba Győző korrekt fordításában. Én azonban először Sir Thomas Wyatt átirataként találtam rá, az ő szövege a klasszikus angol (shakespeare-i) szonett szabályait követve született meg. Ennek tartalmát, de a petrarcai szonett formáját követve készítettem az alábbi dőlt betűs fordítást.

Megvívtam csatáim, békét mégse leltem,
félek és remélek; fagy gyötör, tűz éget,
földi sár lebéklyóz, szállnék bár egekben,
koldusként bírom a világmindenséget.


Láncaim kioldva, mégis rab a lelkem,
szöknék, de vonzóbb e védett fogoly-élet:
meghalni, túlélni egyként lehetetlen,
tán csak egy más világ adhat menedéket.

Világtalan szemmel, némán szólt szavakkal
elmúlnék, miközben végre élni vágyom,
másokat imádok, magam ostorozva.

Nevetek kínomban, bánatom vigasztal,
egyformán elriaszt életem, halálom;
vigadhat, szép Hölgyem: mindezt Ön okozta.


Erikával (Pera76) elhatároztuk, hogy eljátszogatunk ezzel a szöveggel: mesterszonettnek tekintjük, amelynek sorait felhasználva megfonunk egy szonettkoszorút. A hozzájárulásunk mértéke kb. fele-fele, de a kölcsönös korrekciók miatt ma már nem követhető, melyik félsornak ki is volt a szerzője. A koszorú megtalálható volt Erika blogjában is.  

 

 

(i)
 
Megvívtam csatáim, békét mégse leltem...
Széthulló eszméket összerak a képzet,
tenni akarásba megkeseredetten
indulások előtt visszahúz a végzet.
 
Gubbasztok, didergek szárnyaim szegetten,
lépve, majd torpanva hagynám az egészet,
a hit talán fáradt, de tenne helyettem;
porból kelt álmokra ránő az enyészet...
 
Az a fény, mely kigyúlt, s melyben én kihűlök,
koromkarmaival végtelenbe karcol
szárnyra kelő képet, gyötrő messzeséget.
 
Pernye száll az éjbe: mind kirázott bűnök,
vissza-visszamarkol s szüntelenül harcol;
félek és remélek, fagy gyötör, tűz éget.

 

(ii)
 
Félek és remélek, fagy gyötör, tűz éget,
mint a harci szablyát vad kemence lángja,
s a vörösen izzó, hőt árasztó fémet
fegyverkovács-mester jeges vízbe mártja.
 
Hol futó reménység fest az égre kéket,
hol sajgó félelem rideg, szürke árnya
vetül világomra - megpróbál az élet,
állok viharában: élni, halni gyáva.
 
Ha temérdek gátlás könnyebbedne egyszer,
kőnehéz korlátok földre omlanának,
kitűzött utamat követném töretlen...
 
Kegyetlen a törvény, erőtlen az ember,
céljaim többsége élhetetlen vágy csak:
földi sár lebéklyóz, szállnék bár egekben.

 

(iii)
 
Földi sár lebéklyóz, szállnék bár egekben,
s csak sóhajom száll egy hófehér fodorra;
szétfolyhat, eltűnhet forró fellegekben,
s rám szakad kavargó örvényként sodorva.
 
Szakadék mélyében álmom tovalebben,
vigasztal, marasztal: édenből pokolra....
Perzselő magányom szempillája rebben,
s olykor szikra szökken csillogó csokorba.
 
Nézni árnyéknapot: köztes állapot csak,
zavaros iszapba visszaránt a vonzás.
Ha csak csend buzogna... ámde vulkán éled!
 
Fortyogó múltamra lesz, ki új lapot rak?
Akármennyit adnék, nem kérnék viszonzást:
koldusként bírnám a világmindenséget.


(iv)
 
Koldusként bírnám a világmindenséget:
nem kér földi kincset, kinek lelke gazdag,
szilárdan tudja, hogy úgy is célba érhet,
ha belső világát tekinti igaznak.
 
Sallangok nélkül is lehet teljes élet,
mely izzó vágyakra nyugtató vigaszt ad.
Az újító elme vég nélkül remélhet:
tél is hoz napsütést - nyáron is havazhat.
 
Megrohant egy érzés, mély és kristálytiszta,
feladtam cserébe féltett szabadságom,
hittem: őrizőmben tartós társra leltem.
 
Megnyíltak a rácsok, börtön nem tart vissza,
előttem a világ, csábít messze szállnom.
Láncaim kioldva, mégis rab a lelkem.

 

(v)
 
Láncaim kioldva, mégis rab a lelkem,
bár az őrző cella rácsa láthatatlan;
vinne ambíció, őrjöngve, veszetten,
kavicsokba botlok: ez a táj lakatlan.
 
Érzések vulkánja átcsapott felettem:
izzott forró láva, majd kihűlt a katlan.
Már csak illúzió, foszló, rendezetlen
vonzás törvényeit hordja akaratlan.
 
Szegény csavargóként bujdosik az óhaj,
itt-ott meghúzódik, s ha a múltra gondol,
bármit felidézhet, minden semmiséget,
 
s ami lehetetlen, megtartaná szóval,
őrizve a jót a kétes kalandokból...
Szöknék, de vonzóbb e védett fogoly-élet.

 

(vi)
 
Szöknék, de vonzóbb e védett fogoly-élet,
pedig abroncs: szorít, sajog, lüktet, jajgat,
kéretlen vendégként most is idetéved,
kitől szabadulnék, s ki rám alig hallgat.
 
Kibe kapaszkodok - evilági részlet,
néhai önmagam - buja vágy csavargat.
Nem oldoz fel engem, hanem elítéltet;
eltűnik, ha hívom, de csendet zavarhat.
 
Lépdelünk az úton, fontolva haladva,
és az eredményt, hogy meddig is jutunk el,
rögzítjük majdan egy végső üzenetben.
 
Na furcsálld a rabtól, hogy inkább maradna:
ezernyi veszéllyel vár a kinti dzsungel,
meghalni, túlélni egyként lehetetlen.


(vii)
 
Meghalni, túlélni egyként lehetetlen;
ráncok tavaiban a verejték alvad.
Holt-tengernyi bánat, nehéz, temetetlen,
sósabb lehet néha, de ki nem apadhat.
 
Meddig bírhatom még szárnyaim szegetten?
Hogyha nincsen öröm, egy élet mit adhat?
Félek, hogy a felém megnyíló szívekben
rémálom lennék csak, mint kit nem akartak.
 
Elmerülök lassan - nem mély ez a tenger,
de nehéz a lélek, önmagától borzong;
súlyos terhe belém kettős képet éget:
 
Lehetnék isten vagy egyszerűen ember...
Őrjöngő kedvem űz, láva-álmom forrong,
már csak egy más világ adhat menedéket.

 

(viii)
 
Már csak egy más világ adhat menedéket;
befogad engem, ha egyszer megtalálom.
A hosszú vándorlás bár mély sebet éget,
begyógyítja majd az igazzá vált álom.
 
Nem festenék róla aranyfényű képet:
elég, ha egyszer majd felsejlik a vásznon
ködös háttér előtt pár derűsebb részlet;
ha értő a piktor, kizárt, hogy hibázzon.
 
Élvezném világom minden érzékemmel,
megbecsült kincs lenne minden kis darabja:
aki szívvel nézi, romlást nem tapasztal.
 
Ám másnak átadni képtelen az ember,
ha a remélt társa hárítva fogadja:
világtalan szemmel, némán szólt szavakkal.

 

(ix)
 
Világtalan szemmel, némán szólt szavakkal
- ha ennyi a jussom - érhetek-e többet?
Szétnyitott tenyéren, fogyó sugarakkal
lesz-e, aki engem fényébe öltöztet?
 
Körülvesznek fallal, rémisztő fogakkal
üszkösödő árnyak; gondba bekötöttet...
Menekülni késő. S ki törődik vakkal?
Ki fogad be engem, kényszer-üldözöttet?
 
Tehetetlenségem szorít, földbe döngöl,
szótlan hánykolódok, este-cseppek hullnak
be a szürke rácson. Kerítésem rázom,
 
mint aki megőrült: szöknék börtönömből,
itt a fény csak vendég cellába szorultnak...
Elmúlnék, miközben végre élni vágyom.


(x)
 
Elmúlnék, miközben végre élni vágyom,
tűzhajóban lelkem, vízeséstől retteg.
Aludnék, álmodnék ringó hullámágyon,
múljék el a súlya nehéz gyötrelmeknek.
 
Firtatnám a sorsom: ugyanazon szálon
fonva átkom s hitem: kitérő keresztek.
Hamvadó főnixként élesztem világom,
hogy néhány év múltán ismét tűzbe vesszek.
 
Hitem és pokoltűz harcol egyre bennem:
az egyik éltetne, megölne a másik,
folyton-folyvást tép, zúz, őröl száz darabra...
 
Maradnék, elfutnék - ám nincs hová mennem,
csak töltöm időm az újabb elmúlásig...
Másokat imádok, magam ostorozva.

 

(xi)
 
Másokat imádok, magam ostorozva....
Nem túlzott szerénység; bőséges az indok.
Hamis önbizalmam túl sok bajt okozna,
magamat ismerve létalapja nincs sok.
 
Kisebbség-érzetem még tovább fokozza,
hogy ha döntenem kell, rendszerint megingok,
s minden mulasztásért önmagam pofozva
vonom le gúnyosan: az oroszlán cincog...
 
De mitől is lenne okom büszkeségre?
Sorokat rovok egy türelmes papírra,
átitatva könnyel, bánattal, panasszal...
 
Alig néhány kerül olvasói kézbe,
többségüknek égő kandalló a sírja...
Nevetek kínomban, bánatom vigasztal.

 

(xii)
 
Nevetek kínomban, bánatom vigasztal;
amit soknak vélek, lehet, hogy csak érdek,
s felnagyítom mindazt, megélt bűntudattal,
ami porló érték, amit számon kértek
 
majd a végső percen, színlelt sajnálattal....
Ráncosak az évek, vissza sosem térnek,
szétmállunk a térben, senki nem marasztal;
hulló atomjaink nem túl sokat érnek.
 
A merészség kétes, torz indulat önt el:
mennék, de kőkemény erőszakkal tart itt.
Bölcsességem megfagy a hő-valóságon,
 
és én belenyugszom növekvő közönnyel.
Győzelem, vereség - sodor parttól partig.
Egyformán elriaszt életem, halálom...


(xiii)
 
Egyformán elriaszt életem, halálom:
egy személy céltalan körbe-lézengése,
vagy egy túl korai szakadás a szálon -
egyikük sem méltó megörökítésre.
 
Ezért meg nem írom, amíg úgy találom,
hogy nem ér meg mindez egyetlen fillért se;
ne csak a forma, a téma is megálljon;
kedvelje, ki látja versem, ne csak értse.
 
Kevés egy költőnek, ha csak tehetséges.
Bár magának írja, ám egy szükség rávall:
ha valamit alkot, másokkal megossza.
 
Ám ha vallomása másnak nevetség lesz,
kénytelen beérni gúnyuk kacajával...
Vigadhat, szép Hölgyem: mindezt Ön okozta.

 

(xiv)
 
Vigadhat, szép Hölgyem: mindezt Ön okozta,
higgyen a mesében, aki ily hiszékeny;
szivárvány szárnyaim földbe betonozta,
s ostorral csapkodta pirosra a szégyen.
 
Nem lehet, csak szolga, ki önmaga foglya,
zavarodottságom: régi betegségem;
ócska, áporodott hangjaim kifogta,
kövekkel körbevett, kinn maradt az éden.
 
Ködlepte réseken csak kiszáll egy dallam,
hangjegyek: szívtollak sebzik fel egünket,
mint egy rémült madár, szállva észveszetten,
 
akadályt áttörve lennék halhatatlan...
Hirdesse a kő, ha perceim letűntek:
Megvívtam csatáim, békét mégse leltem...


Megvívtam csatáim, békét mégse leltem,
félek és remélek; fagy gyötör, tűz éget,
földi sár lebéklyóz, szállnék bár egekben,
koldusként bírom a világmindenséget.

Láncaim kioldva, mégis rab a lelkem,
szöknék, de vonzóbb e védett fogoly-élet:
meghalni, túlélni egyként lehetetlen,
tán csak egy más világ adhat menedéket.

Világtalan szemmel, némán szólt szavakkal
elmúlnék, miközben végre élni vágyom,
másokat imádok, magam ostorozva.

Nevetek kínomban, bánatom vigasztal,
egyformán elriaszt életem, halálom;
vigadhat, szép Hölgyem: mindezt Ön okozta.