szmalyliii blogja

…alkonyodik… Kinézek az ablakon. Most gyönyörű a táj innen a magasból. Nem sűrűn nézelődök innen. Néznék messzebb… Az égalja élénk narancssárgába megy át. Mintha csak egy ecsettel lenne felmázolva egy hatalmas papírra. Eszembe jut egy régi beszélgetés. Valaki egyszer mesélt nekem a zöld fényről. Sosem tudtam még elcsípni a másodpercnyi villanást… - Bezzeg a Karib-tenger kalózainak sikerült. – Mindig is a sarki fényhez hasonló jelenségnek képzeltem el ezt a fényt is.

…miközben távolra fókuszáltam és vártam a fényt, a szemem sarkából apró mozgásokra lettem figyelmes. Feladtam a ’fénykeresést’ és odanéztem. Apró fekete pontokat láttam felhőként hömpölyögni az égen. Sosem kedveltem a madarakat… Most megfogott a látvány. Mosolyogva figyeltem őket. Lenyűgöző volt a narancsos háttérszín a fekete kis repülő pontokkal.

…sokan voltak és rendezettek. Együtt szálltak. Ugyanarra, ugyanakkor, ugyanúgy. Olyan volt, mintha egy betanult mozdulatsort ismételnének. Egy sem hibázott. Gyorsak voltak. Élesen kanyarogtak. Két madár lemaradt a csoportból. Néztem mi lesz velük, de abban a pillanatban az egész csoport megfordult, így ők lettek az elsők. Ez párszor megismétlődött. Közeledtek az ablak felé. Olyan érzés volt, mintha kiszúrták volna az idegen bámészkodót.

…azt hittem beleszáguldanak az épületbe, de hirtelen, éles mozdulattal feljebb szálltak. Eltűntek látószögemből. Megrázkódtam, mint aki most ébredt fel. Gondoltam, folytatom tovább napi teendőimet, de szemeimet nem bírtam levenni a tájról. Majd visszatértek. Tovább műsoroztak és mozdulatlanul néztem őket. Folyton eltűntek, de mindig visszatértek. Olyan volt, mintha meg szeretnék mutatni nekem, hogy milyen egyszerű szállni. Csak jobbra kicsit, majd balra… Feljebb-lejjebb… Gyorsulás-lassulás. Éreztem, hogy fel kell állnom a székből. Kitártam karjaimat és mosolyogva imitáltam a repülést. Ők gyorsítottak, hát én is ezt tettem.

…szabad voltam és szálltam velük. Kizáródott az egész külvilág. Csak ők voltak és én. A fekete pontok hömpölygése és az én dülöngélésem. Mikor feleszméltem, éreztem, hogy valami fáj. – Az arcom majd’ szétrepedt olyannyira mosolyogtam. Boldognak éreztem magam és felszabadultnak.

…eddig is nyitva volt a szemem, de most kezdtem el csak látni is. Besötétedett már… kis ’pont-barátaim’ nem voltak már sehol. Az utcai lámpa fényesen világított. Még mindig mosolyogtam. Hanyag mozdulattal intettem a kis pontoknak, mintha látnának egyáltalán és súgtam egy köszönömöt…

…majd szétreped a lelkem, annyira csordultig van hálával… Meg tanultam lélekben szárnyalni – boldogan és gondtalanul. Jól esett látni az összetartozásukat és törődésüket. Az emberek miért nem tudnak így összetartani? Ha egy lemarad és megsérül, miért rúgnak még bele? Miért nem mennek oda hozzá pár kedves szóval? Miért nem kaparják fel a földről, aki padlón van?

…embertelen világ az otthonunk… és még mi tartjuk magunkat az evolúció csúcsának… Elmúlt az alkonyat – eljött az éj. Elmentek a madarak – eljött az egyedüllét. De a mai alkonyati mosolyért már megérte felkeni…

Jöttél, mint kietlen pusztába

Nagyvárosnak zaja,

Mint forró sivatagba’

Hűs erdei patak.

Jöttél - sodortál messze

Ifjú lendülettel,

Lelkem is remegett,

De karod segített.

Jöttél, de hamar tűntél

Szívtelen, mit éreztettél,

Fel se fogtam, hogy léteztél

Ott hagytál túl könnyedén.

Rég voltál - még emlékszem

Velem maradt ürességem.

Emlékeddel nézek szembe

S könnyeimet törlöm bele.

...ismételt ráébredés. Az idő rohan fejem felett. Vészesen közeleg az ünnep, ami egy újabb gyertyát nyom a tortámra. Az utóbbi neves nap óta rettegek. Imádtam gyerek lenni. Mókázni - kacagni. Gondtalanul énekelni, kergetőzni és élni. Ma is imádnám ezeket megtenni. ...másnap hallgathatnám, hogy ki kéne vizsgáltatni azt a szeleburdi nőt agyilag...
...még ma is eltudom ringatni magam egy csöpp álomvilágba, ahol nincs zűrzavar, fájdalom, harag, gyűlölködés, anyagi javak... Ott minden békés. Minden tökéletes és szeretettel teli. Mindennap elrepülök oda. És ott boldog vagyok.
...mégis kirángatnak onnan. És fájdalmasan felismerem, hogy az idő elmúlt, a világ csak a fejemben van... Itt vár a zord valóság, amiben neked kell értelmet találj...!

...kellemesen induló tél. Havazás, egy kis fagy és máris itt a Karácsony hangulat. Szép. És legfőképp kellemes. - Ez lenne a múlt. Nézzük meg mai szemszögből is... Most épp nevemnapját ünneplem a szobám mélyén ülve, pezsgőt kortyolgatva. Épp úgy, mint a kisujjam. Egyedül... De még a kisujjam, sincs egyedül, hisz 4 másik teng-leng körülötte és szórakoztatják. Ellenben velem, az ujjak gazdájával...
...hmm... finom a pezsgő, ízletes. Nézem a kis buborékokat, hogy ugrálnak benne. Sokan vannak. Ismételt felfedezés. Ők is sokan vannak - én még mindig egyedül...
...visszagondolván a Karácsonyokra és névnapokra. Őrült bulik, társaság, pezsgő, tomboló tömeg, zene, köszöntések, boldogság...
...most is boldog vagyok. Ez természetes. Van étel az asztalon, pezsgő a poharamban, család a tv előtt. Ez boldogságot hoz. Bújom a közösségi oldalakat. Dobnak pár -boldogot- , írok pár -köszönömöt-. Így van rendjén.
...a hó elolvadt. Egyetlen gyönyörűségem a télben. Az utca bokáig úszik a latyakban. A társaság szétszéledt. Mindenfelé - "Üdv az otthoni rokonoktól! - Üdv a síparadicsomból! - Üdv a garázsbuliból! - Üdv a pasim szobájából!"
...szóval azért mindenki boldogan eltelel és gondolnak rám. Jól esik. Tetszik, hogy ők elvannak vígan. De kérdem én? Mit tettem rosszul, hogy édesmagányba száműztem magam? o.O
...kérdem én! Idén miért nem jutott úgy, hogy valaki mellémszegődjön? Kérdeznék még sokminden. Úgyis magam válaszolom meg. Megválaszolom. Olyan hitelesen felfestettem a "minden rendben van - olyan boldog vagyok" maszkomat, hogy idén mindenki elhitte. Mindenki elhitte, hogy jól esik egyedül lenni, így mindenki nyugodt szívvel vonult el a magánszférájába. És a legmeglepőbb, hogy én magam is elhittem.
...komolyan elhittem, hogy jól esik egyedül lenni. Elhittem, hogy senkire sincs szükségem. Elhittem, hogy egyedül is megoldok mindent. - De nem hittem, hogy ráfogok döbbenni.
...óó, pedig de hamar bekövetkezett... Ülök a szobában a márkás pezsgőmmel - jelzem amiből a buborékok elszálltak - és magambaroskadtam a felismerés súlyától. Nézném a vidám kis buborékokat, de ők is elmentek már. Ismét egyedül vagyok. Felismertem a felismerhetetlent...
...szóval ez lenne a magány. És kihúzom pezsgőmet, habos vízbe beloccsanás, majd folytatom online csevegésemet magammal, hisz mindenki ünnepre készülődik. Én is kikészültem már... :)

Légüres teret érzel a lelkedben,

Könnyeid erőltetve sem jönnek.

A sötétkék érzés a szívedben

Elmulasztaná keserved.

Komor a sötét fejedben,

Mégis remeg érte mindened.

Csak ne kelljen gondolkodni,

Érezni, s morfondírozni.

Göndörhangú a fájdalom,

Mely végigsöpör arcomon.

Belerázkódik kis lelkem

Futok – de nem kergetnek.

Futottam – most megállok,

Sírógörcsben dalolok.

Kitör minden odabenn,

Reszketsz – s nem kergetnek.

Álomtalan a zuhanás,

Mely elragad oly mogorván.

Messze húz a végtelen,

S velem együtt tűnsz te el.