Szívdobbanások

Szerelem
Steel•  2018. augusztus 23. 09:07

Amit mindig

Szitakötő-kék a magasság ott fent,

a pitymallat nem volt csak bazsarózsa-láng.

Megdobbansz a pillanat szívében itt bent,

- oly szép vagy, mint az Isten teremtett világ.


Az a csönd vagy, mit csillagszemek őriznek,

mi a vágy-halandóságon átemel,

míg csipketüzet gyújtanak a kőrisek,

s illatod szvverésemre gyönyört lehel.


Az a lobbanás vagy, mit a Nő ősin él,

az a születés, mit csak a szerelem hoz el,

s az a halál, mi egyben kezdet és a vég,

ahogyan énem tebenned magára lel.



Az az igazság vagy, ami fájva is kell,

s az a bánat, ami megtartani nevel,

mert látni késztet a könnymélyekből fel...

Az a csók vagy, mi örök parázst érlel,


mi egyszerre vadít és szelidít asszonnyá,

míg meztelenné bátorít előtted engem.

Ahogy szeretsz, azt a tisztát adod rám,

amit mindig, és már nem is kerestem,


s most fényörökség a Férfiból szememben.





Steel•  2018. augusztus 19. 14:00

Szívpőrén

Illatod még most is folyó-áradás,

a körtehéj-hold alatt lágyan beborít,
és bennem nincs többé semmilyen lázadás,
hagyom, hogy átitasson apró porcig.


Rőzseparázs-csillagok izzanak fel,
mintha tekintetedben látnám meg magam,
amikor a Férfi lelkéig emel,
és ajkadon otthonára lel ajkam.


Lepkeszárnyú érintés fut a sejteken,
hajnalt ír a vágyak őshimnusza,
tűzborostyán virágzik a perceken.


Érzem, hogyan olvadok remegéssé,
hogy cirógatsz részegséggé csendesen,
míg lélegzed asszony-énem szenvedélyét.


Ujjaim alatt minden izmod kottahúr,
mindig új és új dallamot szül nekem,
miközben sóhajlobbanásod belém hull,
és gyönyörűséged ott ragyog szememben.


A mindennapok ruhája az ágy mellett,
csak Te vagy itt testemen-lelkemen,
mint fényfelhő, ringatsz, s míg csodál a kezed,
szívpőrén mutatja magát a szerelem.








Steel•  2018. augusztus 15. 15:15

Állandóságom



Opálkék még a nyár,
nyíló gyufaláng-virág
a pirkadat,
még fecske-fuvallat száll,
és búcsút lehel
sok pilledő csillagnak.

Sóhajod még bőrömön 
zenél,
pedig most a távol
kagylóhéjába zártad,
mégis, hitem Benned
oly fehér,
mint a tavasz apró
hóvirága.

Még tiszta lelkű gyermek
a vágy,
amit életre csókoltál,
ősi és örök rendű,
hogy ajkadon érzi csak
otthonát.

Már közénk dereng
valami pára-szép,
a szív szembogarán
szórja hűvösét,
- de bennem
puszta léted
még szerelmet remeg,

a Nő még Feléd lép,
Benned érzi templomát,
hol a gyönyörű bűnösség
a mennybe bebocsátást 
lelhet.

Már itt oson az ősz,
lélegzése enyémben
helyet kér,
- mégis hiszem,
veledlobogásom 
nem csak álom,
hiába szorít ma valami
új csend kezében,
az én némaságomban
csak Te vagy rég,

az egyetlen állandó,
amit Életre keltett
Isten,
hogy legyen a Földön
egy Férfiban
valóságom,
legyen igaz érzést
érdemes hinnem.