Szívdobbanások
SzerelemAmit mindig
Szitakötő-kék a magasság ott fent,
Az a csönd vagy, mit csillagszemek őriznek,mi a vágy-halandóságon átemel,míg csipketüzet gyújtanak a kőrisek,s illatod szvverésemre gyönyört lehel.
Az a lobbanás vagy, mit a Nő ősin él,az a születés, mit csak a szerelem hoz el,s az a halál, mi egyben kezdet és a vég,ahogyan énem tebenned magára lel.
Az az igazság vagy, ami fájva is kell,s az a bánat, ami megtartani nevel,mert látni késztet a könnymélyekből fel...Az a csók vagy, mi örök parázst érlel,
mi egyszerre vadít és szelidít asszonnyá,míg meztelenné bátorít előtted engem.Ahogy szeretsz, azt a tisztát adod rám,amit mindig, és már nem is kerestem,
s most fényörökség a Férfiból szememben.
Szívpőrén
Illatod még most is folyó-áradás,
a körtehéj-hold alatt lágyan beborít,
és bennem nincs többé semmilyen lázadás,
hagyom, hogy átitasson apró porcig.
Rőzseparázs-csillagok izzanak fel,
mintha tekintetedben látnám meg magam,
amikor a Férfi lelkéig emel,
és ajkadon otthonára lel ajkam.
Lepkeszárnyú érintés fut a sejteken,
hajnalt ír a vágyak őshimnusza,
tűzborostyán virágzik a perceken.
Érzem, hogyan olvadok remegéssé,
hogy cirógatsz részegséggé csendesen,
míg lélegzed asszony-énem szenvedélyét.
Ujjaim alatt minden izmod kottahúr,
mindig új és új dallamot szül nekem,
miközben sóhajlobbanásod belém hull,
és gyönyörűséged ott ragyog szememben.
A mindennapok ruhája az ágy mellett,
csak Te vagy itt testemen-lelkemen,
mint fényfelhő, ringatsz, s míg csodál a kezed,
szívpőrén mutatja magát a szerelem.
Állandóságom
Opálkék még a nyár,
nyíló gyufaláng-virág
a pirkadat,
még fecske-fuvallat száll,
és búcsút lehel
sok pilledő csillagnak.
Sóhajod még bőrömön
zenél,
pedig most a távol
kagylóhéjába zártad,
mégis, hitem Benned
oly fehér,
mint a tavasz apró
hóvirága.
Még tiszta lelkű gyermek
a vágy,
amit életre csókoltál,
ősi és örök rendű,
hogy ajkadon érzi csak
otthonát.
Már közénk dereng
valami pára-szép,
a szív szembogarán
szórja hűvösét,
- de bennem
puszta léted
még szerelmet remeg,
a Nő még Feléd lép,
Benned érzi templomát,
hol a gyönyörű bűnösség
a mennybe bebocsátást
lelhet.
Már itt oson az ősz,
lélegzése enyémben
helyet kér,
- mégis hiszem,
veledlobogásom
nem csak álom,
hiába szorít ma valami
új csend kezében,
az én némaságomban
csak Te vagy rég,
az egyetlen állandó,
amit Életre keltett
Isten,
hogy legyen a Földön
egy Férfiban
valóságom,
legyen igaz érzést
érdemes hinnem.