Szívdobbanások

Hűvös őszi párasóhaj úszik már a falu felett így hajnal tájt....Kint hidegtől pirulnak az arcok, de itt, Tőled nyílnak bíborrózsák rajtam, forrósodom, lánggá születek a vágy kandallójában. Hozzámsimulásod torkomra forraszt minden szót, csak sóhajra vagyok képes, miközben félhunyt pillám mögül figyelem mozduló, pőre párduckecsességed....Magamra karollak, tested hídja oltalom, és Égig vezető horizont, a legszebb híd, mely alatt valaha jártam... S én tartódként homorulok alád. Gerinced íj, ujjaim nyomán engemérzésbe feszül...Szinte levegőt sem kapok, ahogy óceánszemed szemem partjára ér, és beborítja hullámaival...ím, csak az övé...
Homokszemed vagyok, merülök beléd, part és víz, összetartozunk, újra és újra találkozunk, érintve, ringva, sodródva...Hajó vagyok, s Te a vitorla, repítesz férfiasságod szélerején. Szárnyam lettél. felhőkbe hajítasz, mint egy pihe, úgy szállok Veled s hullok Rád.
Fénnyé lehelsz, nem volt ily gyönyörű az élet még...

Gyönyörű vagy, gyönyörű vagyok Veled, Benned...érzem, látom felémmozdulásaidban. Minden sóhajom szádnak adtam, mégis. hogy érezlek, lélegzik a lelkem. Tengerfenékig húz örvényed, amíg karodba kapaszkodva szédüléseinkbe halok, Veled... Nem kapok levegőt...De lélegzem...Varázslat...
Összeverődő szívveréseink dobszavát hallom, látom egymásba gömbölyödött örömünk, a mosolyokkal nyíló világot bennem, Benned. Megszülettem...Tőledszerelemmel, újra. Most úgy ölelsz, mint csecsemőt az apja, olyan tiszta szeretettel, áhítattal, s gyöngéd rajongással tekintetedben, hogy ismerőssé lesz a kép...Így vagy levegővételeimben Te is....nekem. 
A rezdülések szava, a rajtam lassan végig cirógató pillantások, mintha csodát szemlélnék, még sosem látottat...Pedig magamé is. Egypetéjű ikrek érzéseink...tudod, érzed, éled Te is....ott bent, és nekem adva is..,Nézésünk, ahogy új és új vidékre lelve felfedezi
a másikat....Eddig nem tudtam milyen lehet. Valakivel élni, meghalni és születni...együtt, vele, általa, Benne...magamban. Most sem tudom. Nem.....Bizonyosság tölti ki sejtjeim. Otthonná tárultam, Neked, ahogy otthonommá tártad magad.
Biztonságom vagy.... Szerelem, Élet, minden élő érzés, megtalált Végtelen.

Messzi bográcstüzek már csak a fények,

mályvaligetet alkotnak a pille felhők,
mint gyermekben a remény, vagy bennem Élet,
s vagyok elpirult csend én a Férfi előtt.
Most, pipaparázs-csillagok alatt,
hullámcsepp-szemed színe lesz az alkony,
míg a tegnapokból közel sóhajtalak,
szívverésed líra, enyémben itt hallom.
Szirom-remegés vagyok, nyárlobbanás,
pillangószárnyakká válnak sejtjeim...
Érintések nélkül is úgy olvadsz rám,
- pőreségem csak Te tudod így szeretni.
A tinta a papíron asszonyi láng,
de már túl kevéssé válnak a szavak,
hogy leírhassam, ahogy a Nő Téged lát,
s Te lásd szívemben minden nap ünnep vagy.

Ha majd ősz köszön ránk,

s a hűvösség árnya 
kettőnk között helyet
keres,
csókok ujjhegyén 
simítom a szád,
hogy a kezdetek
vágya ősi szépségén
tavaszt lobbanjon
újra Benned.


Ha majd ősz köszön felénk,
s a szélfújás
avarvirágokat tép,
miközben hozzánk
szegődni készül
a november,
az alkony,
szívverésnyi csöndem
megérinti a Tiéd
kezét,
hogy érezd, ahogy
vele a hajnal felé
lép.




Ha majd ősz köszön Neked,
s elhinnéd, hogy hervad
a május,
nézd, gesztenye-bölcsőjén
szemem hogy ringat!
Vénusz-fénye még mindig
Te vagy.
A lombmúlás látszatán
hozzám így majd
átjutsz.




Ha ősz köszön elénk,
a nyarak elviszik
kék fecske-szárnyuk,
s átborzong Rajtad a kétség,
félhomályok opálján túl
a messzeség
majd a belső hithez
csitít,
ahol álmaink fonják
össze ujjhegyük,
s épp megválaszolnak
egymásban minden
kérdést.


Ha majd ősz köszön nekünk,
én látom a gyufalángcsipkék
alatt,
mit naplemente-perc
rajzol fölénk,
az úton akkor is
együtt megyünk...


Mögöttünk történelem
sok közös lábnyom,
s szívünk gyermektenyere
is őrzi az érzések
kincsét,
miközben ajkam elring
ajkad ölén,
s a halálnak megmutatja
velünk az Élet a szerelem
gyönyörűjét.

Illatod még most is folyó-áradás,

a körtehéj-hold alatt lágyan beborít,
és bennem nincs többé semmilyen lázadás,
hagyom, hogy átitasson apró porcig.


Rőzseparázs-csillagok izzanak fel,
mintha tekintetedben látnám meg magam,
amikor a Férfi lelkéig emel,
és ajkadon otthonára lel ajkam.


Lepkeszárnyú érintés fut a sejteken,
hajnalt ír a vágyak őshimnusza,
tűzborostyán virágzik a perceken.


Érzem, hogyan olvadok remegéssé,
hogy cirógatsz részegséggé csendesen,
míg lélegzed asszony-énem szenvedélyét.


Ujjaim alatt minden izmod kottahúr,
mindig új és új dallamot szül nekem,
miközben sóhajlobbanásod belém hull,
és gyönyörűséged ott ragyog szememben.


A mindennapok ruhája az ágy mellett,
csak Te vagy itt testemen-lelkemen,
mint fényfelhő, ringatsz, s míg csodál a kezed,
szívpőrén mutatja magát a szerelem.

Opálkék még a nyár,
nyíló gyufaláng-virág
a pirkadat,
még fecske-fuvallat száll,
és búcsút lehel
sok pilledő csillagnak.

Sóhajod még bőrömön 
zenél,
pedig most a távol
kagylóhéjába zártad,
mégis, hitem Benned
oly fehér,
mint a tavasz apró
hóvirága.

Még tiszta lelkű gyermek
a vágy,
amit életre csókoltál,
ősi és örök rendű,
hogy ajkadon érzi csak
otthonát.

Már közénk dereng
valami pára-szép,
a szív szembogarán
szórja hűvösét,
- de bennem
puszta léted
még szerelmet remeg,

a Nő még Feléd lép,
Benned érzi templomát,
hol a gyönyörű bűnösség
a mennybe bebocsátást 
lelhet.

Már itt oson az ősz,
lélegzése enyémben
helyet kér,
- mégis hiszem,
veledlobogásom 
nem csak álom,
hiába szorít ma valami
új csend kezében,
az én némaságomban
csak Te vagy rég,

az egyetlen állandó,
amit Életre keltett
Isten,
hogy legyen a Földön
egy Férfiban
valóságom,
legyen igaz érzést
érdemes hinnem.