Hajnalok

 

Mézcseppfény, ahogy eljön a reggel,

a felhők árvalányhaja szétterül,

idegenné távolodsz, őszt lehel

ez az új valóság itt legbelül.

Ez a hajnal már szeptember ízű,

csak a némaság ül az idő padján,

a tegnap közele is páraszínű,

talán már könnyű neki a halál.

Ma is rám alkonyodik az egyedül,

de végre tenyerébe simul kezem,

míg illatod délibábja elmerül,

és a fák légzése betakarja szemem.

Kigyúlnak fent a szalmaláng-csillagok,

tücsökszívverések zsongnak a tájon,

míg az új pirkadat felé haladok,

és engedem, hogy bennem-léted fájjon.

Holnap a hajnal már lehet, hogy ősz lesz,

mégis somparázs-pírú, izzó sejtelem,

hol talán megtanul nem fájni az a szó-nesz,

mit veled hagyott sebemmé a szerelem.