Ha majd ősz köszön

Ha majd ősz köszön ránk,

s a hűvösség árnya 
kettőnk között helyet
keres,
csókok ujjhegyén 
simítom a szád,
hogy a kezdetek
vágya ősi szépségén
tavaszt lobbanjon
újra Benned.


Ha majd ősz köszön felénk,
s a szélfújás
avarvirágokat tép,
miközben hozzánk
szegődni készül
a november,
az alkony,
szívverésnyi csöndem
megérinti a Tiéd
kezét,
hogy érezd, ahogy
vele a hajnal felé
lép.




Ha majd ősz köszön Neked,
s elhinnéd, hogy hervad
a május,
nézd, gesztenye-bölcsőjén
szemem hogy ringat!
Vénusz-fénye még mindig
Te vagy.
A lombmúlás látszatán
hozzám így majd
átjutsz.




Ha ősz köszön elénk,
a nyarak elviszik
kék fecske-szárnyuk,
s átborzong Rajtad a kétség,
félhomályok opálján túl
a messzeség
majd a belső hithez
csitít,
ahol álmaink fonják
össze ujjhegyük,
s épp megválaszolnak
egymásban minden
kérdést.


Ha majd ősz köszön nekünk,
én látom a gyufalángcsipkék
alatt,
mit naplemente-perc
rajzol fölénk,
az úton akkor is
együtt megyünk...


Mögöttünk történelem
sok közös lábnyom,
s szívünk gyermektenyere
is őrzi az érzések
kincsét,
miközben ajkam elring
ajkad ölén,
s a halálnak megmutatja
velünk az Élet a szerelem
gyönyörűjét.