Amit mindig

Szitakötő-kék a magasság ott fent,

a pitymallat nem volt csak bazsarózsa-láng.

Megdobbansz a pillanat szívében itt bent,

- oly szép vagy, mint az Isten teremtett világ.

Az a csönd vagy, mit csillagszemek őriznek,

mi a vágy-halandóságon átemel,

míg csipketüzet gyújtanak a kőrisek,

s illatod szvverésemre gyönyört lehel.

Az a lobbanás vagy, mit a Nő ősin él,

az a születés, mit csak a szerelem hoz el,

s az a halál, mi egyben kezdet és a vég,

ahogyan énem tebenned magára lel.

Az az igazság vagy, ami fájva is kell,

s az a bánat, ami megtartani nevel,

mert látni késztet a könnymélyekből fel...

Az a csók vagy, mi örök parázst érlel,

mi egyszerre vadít és szelidít asszonnyá,

míg meztelenné bátorít előtted engem.

Ahogy szeretsz, azt a tisztát adod rám,

amit mindig, és már nem is kerestem,

s most fényörökség a Férfiból szememben.