Állandóságom

Opálkék még a nyár,
nyíló gyufaláng-virág
a pirkadat,
még fecske-fuvallat száll,
és búcsút lehel
sok pilledő csillagnak.

Sóhajod még bőrömön 
zenél,
pedig most a távol
kagylóhéjába zártad,
mégis, hitem Benned
oly fehér,
mint a tavasz apró
hóvirága.

Még tiszta lelkű gyermek
a vágy,
amit életre csókoltál,
ősi és örök rendű,
hogy ajkadon érzi csak
otthonát.

Már közénk dereng
valami pára-szép,
a szív szembogarán
szórja hűvösét,
- de bennem
puszta léted
még szerelmet remeg,

a Nő még Feléd lép,
Benned érzi templomát,
hol a gyönyörű bűnösség
a mennybe bebocsátást 
lelhet.

Már itt oson az ősz,
lélegzése enyémben
helyet kér,
- mégis hiszem,
veledlobogásom 
nem csak álom,
hiába szorít ma valami
új csend kezében,
az én némaságomban
csak Te vagy rég,

az egyetlen állandó,
amit Életre keltett
Isten,
hogy legyen a Földön
egy Férfiban
valóságom,
legyen igaz érzést
érdemes hinnem.