Szívdobbanások
Örök érvényű
Csillagkáprázatot rajzol már az ég,
Mona-Lisa ragyogást villan a hold,
de nekem még a fák felett magasság-kék,
- szemed kökénysejlő szépe a horizont.
Itt a párák havában, unicum-éjben,
őzsuták szemfényeként ülsz szívemen,
nyakamba csókolt borzongás vagy, érzem,
amint illatod deleje köröttem itt lebben.
Derengő rozéparázslás vagy lelkem
poharán, dejavuje a szenvedélynek,
ami a Nő májusa volt kezedben.
Szavaid ujjlenyomatok, rajta égnek
lényem bordafalán. Tűnt világ vagy bennem,
örök léte a Férfi szerelmének.
Olyan ősi szép
Gerleszárnyon rebben el az alkonyat,
szívembe réved a táj szótlansága,
lombfuvallat suttogja vissza hangodat...
Csepp ködgalamb ül egy fázó faágra,
-bennem felrémlik tiszta Férfi-lényed...
Most csillaglegendákat fest a sötét,
de én őrzök ezer gyönyörűbb képet,
a tekinteted derengő esti kökényt,
- benne hajnalfázisok ragyogását,
s a teagőz-fényű párafodrokat,
melyek sejtették tested lobbanó vágyát,
mielőtt sóhajod ajkamra csókoltad...
Emlékszem, míg felhő-Atlantisz épült
felettünk, megannyi kis nyár-anzix, és én
májuslány voltam, a Nő a Férfival szépült,
míg eggyé születtünk ott a völgy méhén...
Olyan ősi szépet sosem láttam, mint Te,
nem éreztem más Igazat, más Istent,
mit Férfiként teremtettek volna az egek.
De Általad Élni tanultam itt lent.
Hajnalok
Ez a hajnal már szeptember ízű,csak a némaság ül az idő padján,a tegnap közele is páraszínű,talán már könnyű neki a halál.
Ma is rám alkonyodik az egyedül,de végre tenyerébe simul kezem,míg illatod délibábja elmerül,és a fák légzése betakarja szemem.
Kigyúlnak fent a szalmaláng-csillagok,tücsökszívverések zsongnak a tájon,míg az új pirkadat felé haladok,és engedem, hogy bennem-léted fájjon.
Holnap a hajnal már lehet, hogy ősz lesz,mégis somparázs-pírú, izzó sejtelem,hol talán megtanul nem fájni az a szó-nesz,mit veled hagyott sebemmé a szerelem.
Míg Te a távol vagy
Fáklyaparazsak a kései sugarak,
néhány felhő, mint illegő csipkeláng,
a fény darazsai elszállnak Nyugatnak,
s most bennem is fáradtan kucorog a vágy.
A szerelem kék bolygóján viharok ezre.
Egykor voltunk a kitárult Paradicsom,
most a csöndből hurrikánok születnek egyre,
letépve szívünkről a vadvirágszirom,
mit hajdan tekintetünk összeért ujjhegye
vetetett el, míg a Férfi engem asszonyává
teremtett...De most a könnycseppek lágy nesze
ébreszt, hogy felismerjelek a távolon át,
és a kérdések szilánkjain át induljak
Feléd, hogy érintsem Benned a kisfiú
kezét...Indulok, hogy vállam adjam a súlynak,
mi a félelemből könnyebbé nem csitul.
Míg Te a távol vagy, én közeleddé lépek,
a kislány szeme a Tiéd keresi,
hogy ott lásd magad, mint a holnap, az Élet,
s lásd, míg lélegzem, nem tudlak nem szeretni.
Otthonom
Rám halkul az este,
Felettem csillagvenyigékbőlgyújt tüzet az éj,épp, ahogy fölém terültél,most úgy borít be lángjávala szenvedély...Közel bújok a pillanathoz,szinte érzem, ahogybelélegeztél,egészen szívverésedig.- Az emlék Isten-ujjhegyeenyémre így simít...
Lépted ma látszat-messzejár, mégis közelségnekem, mikor szádonszépült vallomássáa szám...Levegővételeimbenitt maradtál...Májusfény vagy,mindig tavasz a szememben,nap mint nap érzem,hogy ölelsz Nővéa szemeddel,Te otthon-szép,Te egyetlen szerelem.