V.Csilla blogja

Koppan az alma a garázs tetején
De a ház nem lélegzik már,
A madarak némasági fogadalma még tart
de én emlékszem rád!
Kiáltanék néha, de csended örzöm,
s örzi körben a kert, a táj.
Megrezzen a kukorica néha enyhén,
szél sem fuj már
S megszokott köreit roja
Orrát logatva
a vén barát.

Lélekerdőm kerülője lettem,   
de túl messzire vittek vágyaim
Megkerültem már a fél világot,
de nyakukat szegték az álmaim! 


Cirkumferenciális létem vedlem,
de a visszautak folyokká dagadtak!
Szerelem farkasa szívemen csámcsog,
s az ösvények mind vértől csatakosak! 


Lélekerdőm kerülője lettem,
bár szėtrabolták a legdėlcegebb fákat
Csemetéket óvok szakadatlan, 
s térdig erő sárban rakok várat. 


2015 február 10

Véget vetett egy szó a fénynek,

és beszőtte, sötét hálójával boltívemet

Igazság szava!

Átkos szitkokba fulló évek

Lélekszakadva!

Eddig süket füleknek zenélve, megtorpan az igaz, 

nem számítva  meghallgatásra!

És dermedten, lassított kockákat pergetve,

Pillanatképeket szedek most éppen,

Filmszakadásra!

Mindig másoknak lenni, 

tényleg oly jó?
Csak másokért élni
Önmegtagadó!
Mindig csak megfelelni
hisz az nem is a való
Az életért nem mi vagyunk
Csak önmarcangolyuk
Önnön-magunk
Az Élet ért
Csak mi nem értjük őt
Untalan Önmagunkat
Halódjuk

Letünt érzelmek hamvait
viszi az ősz a tél fele.
Kihunyt a szív, mely megdobogtatott,
hangja sivár lett s megzokogtatott
vészjósló döreje.

Dermedt madarak szárnyait
fújja a szél mind délebbre.
Megtört az ív, mely eddig feldobott,
Szele jeges lett, s ím belém-fagyott
Fájdalmas éneke